Most már Hanna a játékmester

Szandra edzésről jövet előbb a bölcsibe rohan Hannáért, aztán haza, ahol egy halom tennivaló várja. Szerencsére Hanna nagyon jó gyerek, csendben elfoglalja magát, főleg, hogy anyukája a kezébe nyomott egy mézeskalácsot. Anyuka legalább a beszélgetés alatt kifújhatja magát, egyébként nem nagyon van idő a pihenésre. A bajnokság nem szünetel, a Bajnokok Ligája sem, még karácsony második napján is edzett a csapat. A szenteste csak a kis családé volt, az ünnep első napján pedig – mivel ők nem tudtak elutazni – náluk gyűlt egybe az egész rokonság. Szandi és Szabi szülei, a testvérek. Szandinak a háziasszony szerepe már nem okoz gondot, amikor Hanna kicsi volt, mindennap friss ételekkel kellett előrukkolnia. Hála istennek – mondja az anyuka –, nincs vele gond, nagyon jó evő. Folyton éhes.

A Ferencváros nem áll rosszul sem a bajnokságban, sem a Bajnokok Ligájában, de úgy tűnik, a bajnoki cím már elúszott…

A bajnoki címért szerettünk volna küzdeni, de így, hogy a Győrtől és az Érdtől kikaptunk, elszállt az esély. Most még az a fontos, hogy március 25-én itthon megverjük az Érdet, hogy legalább a második helyet megszerezzük. Még van esélyünk, hogy megnyerjük a Magyar Kupát, azt én még soha nem nyertem, február 2-án a negyeddöntőben a Váccal mérkőzünk. Nem lesz egyszerű, mert tele van világklasszisokkal. A BL-ben jó félévet zártunk, így kell folytatni tovább, ahogy abbahagytuk.

Ahogy elnéztem, sűrű a program, sérülés után és még anyai szerepben nem könnyű állni a sarat. Nagyon megterhelő?

Persze. Nem egyszerű gyerekkel. Ha egyszerre van Szabival meccsünk, akkor egyeztetni kell, hogy anyukám vagy az anyósom tudja-e vállalni. Ha el kell utazni, az nagyon rossz, három napig nem látom a gyereket. Ha netán beteg, éjszaka nem alszunk; össze kell kapnunk magunkat, hogy délután játszani tudjunk. Azért ezek nehéz pillatok, nem könnyű, de kezdünk belerázódni. Talán már egyre könnyebb lesz…

Nagyon fáj a szíved, ha ott kell hagynod Hannát?

Persze, hogy nagyon fáj. A legrosszabb az volt, amikor a nyáron elmentünk egy hétre edzőtáborozni: az borzasztó volt. A két-három naposakat átvészeljük. Még az a szerencse, hogy anyukáméknál, Ímelyen nagyon szeret lenni, nem sír, így nyugodt szívvel hagyom ott, ha látom a kis mosolygós arcát.

A gyerekek élvezik, ha a nagyszülőknél lehetnek. Azok kevésbé szigorúak…

Persze, az anyukám, az öcsém vagy apukám mindent megad neki, mindenüvé viszik, kint játszhat a kutyákkal, ott az van, amit ő szeretne. Igaz, most az apja nincs itthon, s most jobban követeli, hogy hol van apa. Szabival kevesebbet van, mint velem; most is kérdezte, hogy mikor jön apa, hol van apa, mindjárt jön apa? Mondtam neki, hogy »apa még nem most fog hazajönni, szívem, mert készül a világbajnokságra«. De ő ezt még nem fogja fel, követeli az apját.

Abból, hogy mindketten kézilabdázók vagytok, ráadásul válogatottak, következik, hogy a kicsi lány megmételyeződik a sporttól?

Sok mérkőzésen játszottam, amikor még terhes voltam, most meg hordom magammal meccsekre, néha edzésre is. Egyelőre a Tatabányát jobban szereti, mert az utóbbi időben az apja sokkal több meccsén volt velem, mint az enyémen, így most »hajrá, Tatabánya« meg »hajrá, apa« van. Szeretném, ha ő is sportolna, de nem fogom erőltetni. Majd ő ki fogja választani, mit szeretne csinálni, de a kézilabda akarva-akaratlanul bele lesz nevelve.

Azért már fut a labda után?

Természetesen. Otthon legalább három van körülötte, s kell neki passzolgatni. Mostanában bal kézzel fogja, lehet, hogy balkezes is lesz.

Decemberben nem voltál az Eb-n a válogatottal a sérülés, majd az azt követő műtét miatt. Hogy van a vállad?

Mikor kiderült, hogy meg kell műteni, nagyon megijedtem, hogy harmadik válloperáció, akkor itt a vége. A műtét után közölték, hogy a vállamnak semmi baja nincs, de leszakadt a bicepszem kétharmada, azt csavarozták vissza. Nem tudtam, hogy örüljek vagy sírjak, de átgondolva, ez talán jobb. Azóta csaknem négy hónap telt el, január elején visszaálltam edzésbe, próbálgattam a kezemet, szépen fokozatosan szoktatom vissza a terheléshez.

A június 9-én kezdődő vb-selejtezőn a szlovák válogatott lesz az ellenfél. Ott már remélhetőleg nem fogsz hiányozni.

Már január végén szeretnék visszaállni, teljes erővel játszani, az orvos azt mondta, hogy teljesen rendben vagyok. Meccshiányom természetesen van, de remélem, hogy júniusra össze tudom magam kapni, s megkapom a válogatottba a meghívót.

Azáltal, hogy szlovákiai vagy, kikérik a véleményedet?

Még 2006-ban eljöttem, nem követem a szlovák kézilabdát, csak azt a csapatot, ahol a barátnőim játszanak, főleg a Naszvadot, ahol kezdtem; az ő mérkőzéseikre szoktam kilátogatni, de ők alacsonyabb osztályban szerepelnek. Nem nagyon tudok az edzőknek segíteni, kevés olyan játékos van a szlovák felnőttválogatottban, akikkel még én együtt játszottam.

Milyen gyakran jutsz haza Szlovákiába?

Gyakran járunk, száz kilométer nem nagy távolság. Minden második hétvégén otthon vagyunk, ha meg nem, akkor anyuék jönnek hozzánk. Most, hogy sérült voltam, sokkal többet mentem, volt, hogy egész hétig otthon maradtam. Így jóval több időt tudtam Hannával tölteni, egész nap vele voltam, ez kárpótolt. Ő egy kis mosoly, mellette nem lehet rosszkedvűnek lenni.

Az, hogy a férjed is sportoló, könnyíti vagy nehezíti a család életét? Én úgy gondolom, hogy a gyakorlati dolgokban nehezíti, de könnyíti abban, hogy a partner jobban megérti a másikat.

Olyan szempontból nehezíti, hogy Szabi egész januárban nem volt itthon, s ilyenkor egyedül vagyok a gyerekkel. Egy perc pihenőm sincs, ahogy hazaérek, a gyerekkel kell törődni, de ő is megérti, hogy ha hazajövök edzésről, s neki pont szabadnapja van, akkor ő foglalkozik többet Hannával, tudja, hogy elfáradtam. Ebből a szempontból sokkal könnyebb.

Otthon sok szó esik a kézilabdáról?

Nem, mi nem beszélgetünk róla, bőven elég, ami a csapatban történik. Nem kezdjük elemezni, hogy mit és hogyan kellett volna, kioktatni a másikat.

Nem is kommentáljátok a másiknak a teljesítményét?

Nem, nálunk ez nem szokás, mert veszekedés is lehet belőle. Nem visszük haza a munkát, itthon tényleg a legfontosabb dolgokról beszélünk.

Milyen anyuka Szandi? És milyen baba Hanna?

Nagyon türelmes anyuka vagyok, mindent próbálok neki elmagyarázni, megtanítani. Hanna meg nagyon okos kisgyerek, gyorsan tanul, a bölcsiben csak néznek ránk, hogy milyen dolgokat tud, pedig még kétéves sincs. Persze vannak rossz napjai, amikor hisztizik, hogy ő más cipőben akar elindulni, vagy mást akar felvenni, de jól eszik, egész éjszaka alszik. Én, hála istennek, nem tudom, milyen az a rossz gyerek. Ezért mondtam, hogy még két gyereket szeretnék.

A testvérke már tervben van, vagy csak azután, hogy befejezted az aktív pályafutásodat?

Csak utána, azzal még várunk. Még szeretnék egypár évig kézilabdázni.

Nem is kérdezlek a terveidről. A legfontosabb, hogy egészséges maradj, s az mindent hoz magával, hiszen alappillére vagy a Fradinak és a válogatottnak is.

Igen, ezt kívánom magamnak, hogy kerüljenek el a sérülések, most már tényleg elég volt: még egyet, úgy hiszem, nem bírnék ki. Azzal, hogy hónapokon keresztül csak gyógytornára járok, hogy ha kimegyek is a meccsre, nem tudok a többieknek segíteni, nehéz élni.

Szöllősi-Zácsik Szandra

Magyar válogatott kézilabdázó

Született: 1990. április 22., Komárom, Csehszlovákia

Magasság: 183 cm

Poszt: balátlövő

Klubok: 1997–2004 Naszvad, 2004–2006 Váci NKSE, 2006–2009 Ferencvárosi TC, 2009–2010 RK Krim (szlovén), 2010– Ferencvárosi TC

Klubsikerek a Ferencvárossal: magyar bajnok 2007, 2015, KEK-győztes 2011–12

Válogatottság: 2009– Magyarország

Sikerei: junior-Európa-bajnokság, 2009 – ezüstérem

Családi állapot: házas, férje Szöllősi Szabolcs magyar válogatott kézilabdázó, kislányuk, Hanna márciusban lesz kétéves