Majd írok, csak…

Már vagy egy hónapja, hogy olyan furcsa feszültség növekedik bennem, holott amúgy az égadta világon semmi bajom, sőt. Elégedett vagyok, boldog, annyi szeretetet kapok a lapon át, amennyit egy adagban ilyen folyamatosan tán még soha… És amikor ezt kimondtam Editkének hazafele jövet a gútai Médiasztárról (már a 7.-ről!), meg is adta túlterhelt agyam feszengő lelkemnek a választ: hát énnekem akkora lelkiismeret-furdalásom van, de akkora, az eszi alattomban a bensőm. Vissza sem merek számolni, mióta nem válaszoltam levelekre. Kedves olvasói megkeresésekre, szerzői ajánlatokra, baráti kérésekre, lehet, hogy még a hivatali dolgok közül is elsiklottam némelyik felett. Nem szeretnék most rákontrázni a heti témánk szörnyű adataira, nem kívánom erősíteni a feltevést, hogy az agyondolgoztatott nő Kelet-Európában szinte természetesnek számít, de azért azt be kell vallanom, kicsit megijesztett az adat, mely szerint az unióban a szlovákiai nők élnek a legrövidebb ideig egészségesen, átlagosan csak az 53. életévükig bírják. A másik szerint meg azok, akik megérik a 65. életévüket, nem egész négy évig örvendhetnek viszonylag jó egészségnek, de a most 50 évesek előtt már átlagban csak tizenegy egészséges év áll. Teatyaúristen! Én októbertől akár rendszeres gyógykezelésre is szorulhatok! De a másik szerint sem érem el a nyugdíjkorhatárt épségben. Teszem hozzá: viszonylag. Viszonylag épségben.

És akkor most itt áll előttem a kérdés, azért vagyok-e feszült, mert agyonhajszolom, illetve kevésbé kímélem magam, sokszor erőmön felül, hogy megfeleljek környezetem elvárásainak, vagy azért, mert fittyet hányva rájuk, éppen azt halogatom, ami az emberi kapcsolatok és a jólneveltség kategóriájában a legfontosabb. Mert mindig a levelek megválaszolása marad meg a nap végén, csúsztatva át a majd holnapba.

Magyarázzam meg a bizonyítványom? Hogy húsvét után egy hét szabadság, előtte persze el kellett végeznem az a heti munkát. Hogy utána meg kellett csinálni, ami elmaradt, meg (persze) az aktuálisakat, és egy ideje már nincs is olyan hét, amikor ne utaznánk ki valahová. Ami (persze!) jó, nagyon jó. Mármint az ottlét. Jaj, a farnadiak is micsoda energiabombákkal láttak el! Egy-egy ilyen jól sikerült beszélgetés után ki tudnám fordítani sarkaiból a világot. De a nap akkor is csak huszonnégy órából áll. Tologathatjuk ide-oda, előre-hátra a mutatókat, csak huszonnégy az. Miközben tudom, azokat a Vasárnap-híveket, akiket hosszú hallgatásommal bizonytalanná teszek, mit sem kell, hogy érdekelje az én korom, az aggályaim, a munkabeosztásom, a nyűgeim-nyavalyáim meg az idő múlásának ilyen-olyan magyarázata. Nekik is múlik, és éppen ez okozza a lelkiismeret-furdalásomat.

Hát, ez most egy ilyen vezér. Nem szomorú, nem is magyarázó, kibúvókat sem kereső, de az enyém. Mint A tanú-beli magyar narancs. Hát, citrom, no. Bocsássák meg nekem még egy kis ideig, ha tudják, név szerint is az állandó levelezők: Angyal Sándor, Balla Rózsa (igen, megkaptuk, közöljük), Balázs Zoltán, Bárdos Kinga, Bokor Klára, Csanda Ildikó, Domonkos Péter, Egriné T. Szonja, Gaál László, Geršiné Szabó Márta, Izsák Ildikó, Jakab Irén, Kamoncza Márta, Kecskés Ildikó, Mészáros Erzsébet, Paulovics László, Remper István, Roskó Ildikó, Seres Róbert, Wieland Anna és mindazok, akik várják, hogy írjak. Írni fogok, ígérem. Hát, mit mondjak?

Nem lett jobb.

Cs. Liszka Györgyi főszerkesztő

Igaz, András és Kinga VASÁRNAPonként szokott csak jönni, de olyankor az asztalt körbeülve már majdnem olyanok, mint egy igazi család.

Kováts Judit: Elszakítva