Kép: Csanda Gábor
A pszichoterápiás kezelések során gyakran használjuk a következő technikát: A kliens kényelmesen hátradől a karosszékben, ellazítja izmait, és lehunyt szemmel nyugodt tempóban, egyenletesen lélegzik. Így telik el másfél-két perc, és akkor azt mondjuk neki, hogy most képzelje el önmagát, milyen lesz az élete, mondjuk, öt (tíz) év múlva. Arra kérjük, minél részletesebben számoljon be arról, amit lehunyt pillái mögött lát. Beszéljen arról, hogyan néz ki a teste (vajon felszedett-e pár kilót?) megváltozott-e az arca (a szem körül vagy a nyakon megjelentek már azok az átkozott ráncok?). Rákérdezünk arra is, milyen ruhát visel, egyedül van-e a képen, vagy vannak körülötte mások is (a szerettei vagy barátai). Hol él (falun, városban, bérlakásban vagy családi házban), és hogy néz ki az otthona? Mit csinál, miből él, van-e munkahelye, s rákérdezünk a baráti körére, a szabadidős tevékenységére is. Persze jól tudjuk, hogy sokszor nem arról beszélnek, amit a képen látnak, hanem azt öntik szavakba, milyen jövőt képzelnek el maguknak, hogyan formálnák életüket, ha csak rajtuk múlna a dolog. A „mozizás” után elbeszélgetünk. Nem a ráncok és a kilók érdekelnek, hanem az, ami mögöttük van. Elégedett lenne-e, ha ilyen lenne a jövője. Megkérdezzük, hogy ő maga formálta-e így, vagy a „körülmények”. Ezt akarta, vagy ezt kapta? Mit kellene (lehetne) változtatni a való életben ahhoz, hogy úgy alakuljanak a dolgok, ahogyan ő szeretné?
Néhány nappal ezelőtt használtam újra ezt a technikát. Kliensem megnézte a „filmjét”, aztán beszélgettünk az életéről, a jövőjéről. Egy kreatív, intelligens fiatalról van szó, aki egy év múlva fejezi be (?) egyetemi tanulmányait, és azért jött el hozzám, mert az utóbbi időben egyre intenzívebben szorong. Francia–szlovák szakos tanárnő leszek, mondta, ha egyáltalán még szükség lesz tanárokra. Elmondta, fogalma sincs, milyen lesz az iskolarendszer öt (tíz) év múlva, és kellenek-e még valakinek a francia szakos tanárok. Még szerencse, hogy sportban is jó vagyok, mondta. Aztán engem is lehűtött egy kicsit. Nézze, doki, lehet, hogy tíz év múlva már orvosokra sem lesz szükség. A páciens összeírja a panaszait, bedobja egy postaládaszerű számítógépbe, és két percen belül megkapja a diagnózist és a gyógyszereket. Valószínűleg igaza lesz. Merthogy nagyot változik a világ, és mindehhez jön még ez a fránya koronavírus. Ma még el sem tudjuk képzelni, mi minden tűnik majd el életünkből a járvány után. Például összeomlik a könyvkiadás, a nyomtatott sajtó, és még nagyon sok nem termelő ágazat. Nehéz helyzetbe kerülnek a költők és az írók, a zeneszerzők és nagyon sok tudományos ágazat, mert jön egy Trump-szerű alak, s kimondja, hogy a „felesleges” dolgokra nincs pénz. Aki tehát nem hoz létre konkrét és gyakorlati termékeket, az mehet a süllyesztőbe. De még a sporttal is bajok lehetnek, folytatta a fiatal hölgy. Azt olvasta, hogy ismert sportolók százezrekkel, sőt milliókkal támogatják a sporthoz kapcsolódó intézményeket és embereket, mert ha nincsenek szertárosok, pályagondnokok, szervezők és jegykezelők, akkor a sportélet (legalábbis a mai formájában) megszűnik. És képzelje csak el, Ronaldo és Messi példája nyomán kinyitotta a pénztárcáját Gulácsi is! Mindannyian tudjuk, hogy a keleti blokk polgárai nem szeretnek adakozni. Harminc év alatt sem tanulták meg, hogy ahhoz, hogy jól menjenek a dolgok, néha nekik is a zsebükbe kell nyúlniuk. Nemcsak a kétszázalékos adófelajánlással, hanem konkrét öt-, ötven- vagy százeurós bankókkal kell támogatni az iskolákat, művészeteket stb. Ilyen privát felajánlásokból nőttek ki a világhírű amerikai egyetemek és színházak, ilyen pénzekből finanszírozzák a híres koncerttermeket és zenekarokat is.
A hölgynek igaza van. A járvány hatására krízishelyzet keletkezett. Mozgósítani kell minden tartalékot. Nemcsak az immunrendszerünket és egészségügyi tartalékainkat, hanem a kulturális tartalékokat is, hiszen ez a kultúra alkotja identitásunk alapját. Ha Szlovákiában hagyom meghalni a magyar könyveket és sajtótermékeket, akkor hogyan maradok meg magyarnak? Messi és Ronaldo nem fogja támogatni a kelet-európai könyv- és lapkiadást. A kiadóvállalatokban kemény üzletemberek ülnek. Számukra az ún. kisebbségi kiadványok csak afféle melléktermékeknek számítanak. Ha a cég eredményesen dolgozik, akkor megtűrik ezeket a kiadványokat. Csakhogy most krízis van, és minden eurót meg kell fogni. A kisebbségi kiadványok éljenek meg, ahogy tudnak, mondják a menedzserek.
Hátradőlök a kanapén, és behunyt szemmel egyenletesen lélegzem. Azt képzelem, hogy 2025-ben vagyok. Körülnézek, és egy kissé megijedek. Mert az új világ van körülöttem, és én alig ismerem ki magam benne. Persze, hiszen a vírusjárvány után minden megváltozott, nyugtatom magam. Bedobok három eurót egy automatába, és kérek egy Vasárnapot. Abban reménykedem, hogy a lapban majd találok néhány információt erről a „más világról”. Talán lesz benne valami jó cikk is, amely eligazít engem. Az automata elnyeli a pénzt, és elkezd hangosan röhögni. Méghogy Vasárnapot, ha-ha-ha, és fulladozik a nevetéstől. Én akkor, 2025-ben hetvennégy éves nyugdíjas vagyok, és azt sem tudom, hogy merre induljak el. Hacsak... hacsak közben nem történik valami nagyon fontos dolog. Előveszek egy ötveneurós bankjegyet, és bedobom az automatába. Menj vissza az időben 2020-ig, utasítom őt, és javítsd ki a hibáinkat. Ha még lehet. Az automata kattog, nem válaszol. De legalább már nem röhög.
A teljes cikk a nyomtatott Vasárnap 2020/15-16. számában jelent meg!
Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti!❗️
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.