Különös utakon

Hanoi régi negyedét pici utcácskák szövik keresztül. A házak szorosan simulnak egymáshoz. Szállodák, éttermek, kávézók, mosodák és boltok vannak a legkisebb zugokban is, ahol a legújabb, márkás sportfelszerelés ára csupán negyede az otthoninak. Az egyik kávézóból ismerős dallam hallatszik, de valahogy más. Pár nap múlva rájövünk, hogy az összes angol nyelvű dal vietnámi változatban létezik az országban.

Semmi sem hasonlít az otthonihoz. Ázsiában minden más, egy hónapi ittlét után elfogadjuk a guggolós WC-t, újraértelmezzük a tisztaság fogalmát, a kézitáskámban több helyet foglal el az antibakteriális kéztörlő és WC-papír-guriga, mint a neszesszer. Más kultúra, más szokások.

Szombaton és vasárnap lezárták az utcákat a központi Hoan Kiem tó körül. Tömeg hömpölyög a tóparton. Családok sétálnak, ünneplő ruhában, sok nő hagyományos, hosszú blúzban és selyemnadrágban. Nagy a zűrzavar, a tánccsoportok mellett kisgyerekek autóznak, a bambuszszőnyegen családok készítenek lisztgyurmából bábukat. Mi is leülünk, gyúrjuk a virágokat és a sárkányt.

Két lány egy hosszú ugrókötelet pörget – bárki beállhat. Kipróbálom a helyiek nagy lelkesedésére, pár másodperc erejéig sikerül elkapnom egy-két elismerő tekintetet. Aztán megbotlok és kiesek. A fiúk tollaslabdát ütögetnek, intenek, hogy csatlakozzunk. Alig állunk odébb, kuncogást hallunk a hátunk mögött. Egy csapat fiú tolong előttünk „Hellou aj vont to praktisz maj inglis” – mondja az egyik. Angolt szeretnénk gyakorolni. Bemutatkozunk, kérdezzük őket az iskoláról, kedvenc tantárgyukról, sportról. Mindenki focirajongó, mesélik, hogy Vietnám milyen sikeres az éppen zajló Ázsia-kupán. Az egyik mosolygós kisfiú előkap táskájából egy csomó könyvjelzőt – hátha szuvenírre van szükségünk. Megállapodunk, hogy ha elénekelnek egy angol dalt, kettőt veszünk! Rövid tanácskozás után rázendítenek, nem éppen kórusi harmóniában „Ej bí szí dí í ef dzsí … ?”. Régen én is így kezdtem angolul tanulni.

A vietnami foci és a sárkány öble

Másnap reggelre a várost ellepik a vietnámi zászlók. Izgalmat érezni a levegőben. „Ma van a döntő!” – újságolja Tony, a hotel menedzsere. Vietnám és Üzbegisztán játszik. Leülünk az utcán az aprócska műanyag székekre, ételt rendelünk. Nem tudjuk, mit fogunk enni, a képek alapján választunk, bízunk abban, hogy nem csúszómászó kerül a tányérunkra. Amióta Lola lányunk ételmérgezést kapott, jobban odafigyelünk arra, hol eszünk. Sokan figyelmeztettek indulás előtt, hogy az étel gyakran készül nem túl higiénikus körülmények között, így olyan étteremben kell enni, ahol sokan vannak, az étel meg tűzforró.

Zajlik a meccs, valaki ránk is ragaszt vietnámi zászlós szíveket, veszünk sálakat, fejpántot, sapkát… drukkolunk az országnak, ahol nagy a szegénység, és hatalmas a lelkesedés. Elsétálunk egy kávézó mellett, nem tudni, ki a vendég, ki az ott dolgozó, mindenki szotyolázva drukkol a tévére ragadva.

Ha Long Bay, a sárkány öble az ország egyik legkiemelkedőbb természeti csodája. Sokak bakancslistáján rajta van, amióta idelátogatott Barack Obama egykori amerikai elnök, még többen vágynak ide. Hajónk régi, hangulatos, vagy harminc férőhelyes. Nagy kalandnak ígérkezik a kétnapos út. Gyerekeink boldogsága határtalan, mivel hajón még nem aludtunk. A vízből hegynagyságú szigetek emelkednek ki, elhaladunk egy csónak mellett, amelyet lábbal hajt a benne ülő halász. Lehorgonyozás után a tetőről csodáljuk a természet hihetetlen szépségét. Másnap kajakozással kezdünk. Régen faluk úsztak a vízen, családok éltek itt évtizedekig halászatból, halból, csak ritkán mentek a partra. Mára kiköltöztették őket, mivel a gyerekek nem jártak iskolába, hulladék került a vízbe, és a halfogás sokszor illegálisan történt – vízbe dobott bombával. Ma is halásznak még néhányan, de bizonyos szabályok megtartásával, hogy az öböl megmaradjon olyan csodásnak, amilyen most.

Angolt tanítunk

Sapa a kínai határnál van. Hónapok óta levelezek egy lánnyal, aki egy jótékonysági egyesületnek dolgozik – angolt fogunk itt tanítani. Egy hétig helyettesítjük majd a tanárt, aki hazalátogatott Ausztráliába. Éjjeli vonattal indulunk Hanoiból északra. Egy éjjeli járat van csak, de a vonat minden kocsijának más a tulajdonosa. Nagyon meg kell válogatni, ki hova, melyik kocsiba vesz jegyet, hiszen nem ritka a csótányos kupé. A peronon várakozva előkerül egy vörös szőnyeg, amelyet beszállásunk előtt kigöngyölítenek. Ilyenben sem volt még részünk. Meglepetésünkre a kupéban ropogós, fehér ágynemű és puha takaró meg vánkos vár. Minden első osztályú volna, ha csendesebben zakatolna ez a szerkezet. Hajnalra megérkezünk Lao Caiba, onnét már csak egy óra a kanyargós úton, és Sapa városba érünk.

Hideg van. Sokkal hidegebb, mint amire fel vagyunk készülve. Három fok, fűtés nincs. Életmentő az elektromos lepedő. Hétfőn kezdünk. Izgulunk, hiszen egy csoport fekete hmong kisebbségi diákot fogunk majd tanítani. Kora reggel ébredünk, elindulunk a sűrű ködben, a fogvacogtató hidegben. Szívesebben bújnék a meleg ágyba egy szép hotelszobában. Nyitjuk az ajtót, és harminc mosolygós arc köszönt kórusban, karmester nélkül „Good morning, teacher” (Jó reggelt, tanárnő!). Így elviselhetőbb a hideg; a diákok barátsága, kedvessége, tanulni akarása szívet melengető. Mindegyik idegenvezető szeretne lenni – az, hogy bekerültek ebbe az egyéves programba, ahol ingyen kapnak angoloktatást és lakhelyet, olyan a családjuk szemében, mint a lottófőnyeremény. A könnyebb jövő reménye. Az iskola fűtetlen, így félóránként gyorstornát szervezek. Csoportokba osztva gyakoroljuk az idegenvezetők számára szükséges angol szókincset. Nyolcéves csemetéink is segítenek, jól elbeszélgetnek a nekik osztott csoportokkal. Tizenegykor feláll két fiú, és kimennek ebédet főzni. Hatalmas zsák rizs fő naponta ebédre, hozzá kevés hús és zöld levelek. Így megy ez mindennap.

Az első napon rájövök, hogy képtelen leszek megjegyezni a sok vietnámi nevet. Akik a turizmusban dolgoznak, általában angol nevet választanak. Megkérdezem, sértő lenne-e számukra, ha találnánk nekik is. Mindenki bólogat, „viszont cserébe ti is találjatok nekünk” – kérem őket. Másnap új nevén szólítunk meg mindenkit. Sue, Ben, Sylvia, Tam, Richard stb. A mi neveink: Lola lányom Linh (fény), London fiam Long (sárkány), férjem Dung (erős), én pedig Tuyet (hó) lettem.  

Egy hét gyorsan eltelik. Közben rengeteg dolgot megtudunk az otthoni életükről. Sokan árvák, mások nagy és szegény családokból jöttek, ahol kilenc gyerek is van. Faviskókban élnek, földön alszanak, parázson főznek, és a világról nagyon keveset tudnak. Az utolsó tanítási napon meghívjuk az osztályt pizzázni. Sokan most járnak először étteremben, és most esznek először pizzát. „Tuyet, nem tudok késsel és villával enni” „Fogd csak a kezedbe, mi is úgy esszük!” Könnyekkel küszködünk, ahogy hálájuk jeléül mindenki saját készítésű, csomózott karkötőt köt négyünk csuklójára. Idegenként jöttünk, barátokként utazunk tovább.