Kisebbségben lenni jó

Ráadásul halmozottan vagyok kisebbségi, a csehszlovákiai magyar lányból szlovákiai magyar anya, szűkülnek a határaim a nyitott Európában. Ugyanakkor anyaként nő is volnék, vagy efféle, s bár a statisztikák szerint a férfiak korábban halnak (manapság ők a mosónők), nők többen maradnak (életben egy ideig), mégis kisebbségnek számít a nőség, ami a lehetőségeit, a jogait és azoknak érvényesítését illeti. Kisebbségben vagyok az urbánus nők között, nem járok műkörmöshöz, sminkeshez, maszkmesterhez, nem ismerem fel a trendi márkákat, nem tudok csevegni a parfümökről és tájékozódni a piacokon. Kisebbségi vagyok a népies nők között, nem tudok üveges táncot járni, se páros forgatóban, sem karikázóban nem tudok pörögni, sem ügyesen kapálni (vetni, aratni), sem tyúkot vágni, kacsát tömni, tizenhárom fodros kurta szoknyáknak, rámás csizmáknak, sujtásos pruszlikoknak örülni. Kisebbségi vagyok a munkahelyemen (a legkisebb helyet foglalom el munkatársaimmal), kisebbségben a munkatársaim közt (mert már csak kettőnknek nincsen kisgyerek a családjában), kisebbségben kisebbségiként élem egyáltalán nem kisszerű életem.

Nem kaptam napszúrást!

Ez például máris egy jókora pozitívuma jelenemnek (s a múltamnak is, mert még soha nem kaptam napszúrást). És mindenkinek, aki nem kapott napszúrást, máris van egy oka az örömre. Aztán örömében felismeri azt is könnyen, amire én magam rájöttem így, öt évvel idősebben a Vasárnapnál. Hogy kisebbségben lenni jó, aki meg a többséget szereti, az eleve jól érezheti magát bármikor bárhol. Mert a többség, az mindenütt ott van.

Magyarként (Cseh)Szlovákiában például megtapasztalhatom, mennyi közös van a kultúránkban, mennyi közös a napi életüket tisztességgel élők gondolkodásában, szokásaiban, eredetiben olvashatok Hrabalt, Vilikovskýt, és még össze is hasonlíthatom őket a magyar fordítással egy csomó újabb tapasztalatot szerezve ebből is, abból is. Nőként (eltekintve attól, hogy statisztikailag garantált a hosszú élet) aktív részese lehettem a teremtésnek, egyelőre (vagy még mindig) nem tudok elképzelni annál nagyobb katarzist, mint világra hozni egy új életet, annál nemesebb feladatot, mint anyaként felnevelni egy-két tisztességes embert. (Férfi olvasóim se csüggedjenek, minden okuk megvan az örömre, ha arra gondolnak, hogy mit sem szenvednek el a véres finissel végződő kilenc hónapból, ők készen kapnak egy csecsemőt.) Városiként élvezhetem a kávéházak hangulatát, színházak, kiállítótermek, kulturális rendezvények garmadáját, és kisebbségiségem előnye itt, hogy nem kell kutakodnom szépségszalonok után, nem kell izgulnom, hogy lemaradok valami újbutik-nyitásról, hogy megelőznek a márkáscucc-kiárusítási sorban, merthogy én az ilyen sorokba be sem állok. Kisebbségi falusi lányként a természet vad romantikáját élvezhetem, nem kell azon prézsmitálnom, miért nem esik, miért esik már megint, mikor esik, honnan ez a sok papanc, csak beszívom a peredi mamáékat idéző bugás lángvirág, a phlox illatát, és ötven évvel ezelőtti önmagamat látom a peredi állomáson rettegve bámulni a tankokat szállító vagonok hosszú-hosszú sorát. És boldog vagyok, hogy egy személyvonattal megérkezett az anyukám, és azóta is mellettem áll. És milyen nagyszerű dolog, hogy amikor a többiek családjában már nem lesznek kisgyerekek, nekem addigra megszülethetik az unokám. Úgyhogy megint kisebbségben leszek.

De boldogan.

Cs. Liszka Györgyi főszerkesztő

-----------------------

VASÁRNAP sokáig, szinte egész délelőtt alszanak, délután áttekintik a gyakorlati dolgokat: mik a tennivalók, míg Willem távol lesz, milyen fontos ügyeket kell megoldani, elintéznivalókat elintézni, milyen döntéseket kell meghozni.

Hanya Yanagihara: Egy kis élet