Ki ez a nő?

Ennek a beszélgetésnek az adta az apropóját, hogy miután elolvastam a Hedvig-könyvét, azt mondtam magamban, no de hol van ebben a Mari? Az előszóból, fülszövegből, az életrajzi adatokból mindenkiről megtudni még azt is, mikor született, de hogy ki Vrabec Mária, a szerző, az rejtve marad.

Születtem hetvenben… hát ennyi.

És lakom Hatvanban, jut eszembe erről.
Mondjuk, így is lehet kezdeni.

Mondjuk rá…, de te Nyitracsehin laksz, és a kiadó nyitrai irodájában dolgozol, indítsunk azzal, hogy mi is történt veled addig, amíg oda kerültél, és miért éppen ott vagy, s nem bent velünk a szerkesztőségben.
Akkor kezdjük ott, hogy mindig is újságíró akartam lenni, más szakma eszembe se jutott. Tízéves koromtól erre készültem.

Hogyan van az, hogy valaki tízévesen újságíró akar lenni? Mert, miért?
Megvilágosodtam, hogy ilyen hangzatosan fejezzem ki magamat. Szüleim egyszerű munkásemberek voltak – édesapám sajnos már nem él –, nem értelmiségiek, de mindig is volt bennük valami nyitottság. Sok könyvet vettek nekem, anyám mindennap meséket olvasott, tehát természetesen olyan közegben nőttem fel, ahol rengeteg volt körülöttem a szöveg. Ugyanakkor nagyon sokat köszönhetek a pedagógusaimnak, a nagycétényi iskolának, fantasztikus magyartanáraim voltak. Meg pontosan emlékszem, hogy tízéves korom körül valamilyen kalendáriumot vettek a szüleim, és azt olvasgattam. Már akkor felfogtam, hogy nem mese, hanem valakinek a konkrét tapasztalatai, és arra gondoltam, milyen jó azoknak, akik ilyeneket így leírhatnak. Attól kezdve ez úgy érlelődött bennem. Amikor elmentem Nagycéténybe az ötödikbe, és az első osztályfőnöki órán Szabó Lajos, az osztályfőnökünk megkérdezte, ki mi akar lenni, már nagyon határozottan azt válaszoltam, hogy újságíró.

Azt mondod, elmentem Nagycéténybe. Előtte hol is voltál?
Mivel nyitracsehi vagyok, ott jártam 1–4-es kisiskolába. Mindig két osztály volt összevonva, akkor lehettünk olyan húszan, most már három évfolyamban hét-nyolc gyerek van csak. Jó volt. Tudod, miért volt jó? Minden az íráshoz jut vissza: amikor elsőbe mentem, már tudtam olvasni, és borzasztóan unatkoztam, nagyon rossz gyerek voltam. De mivel a harmadikosokkal voltunk összevonva, és amikor a tanító néni olyan feladatot adott nekik, hogy írjanak fogalmazást, mondjuk, a macskáról, akkor én már velük írtam.

Épp arra gondoltam, hogy egy jó eszű gyereket biztos inspirál, ha a nagyobbakkal tanulhat együtt.
Persze hogy, ebben egészen biztos vagyok. Sőt, minden gyereket inspirál. Ráadásul olyan jó tanító nénink volt, aki nagyon be tudta osztani, mikor ki mit csinál, és emlékszem, Nagycétényben is úgy vélekedtek, hogy nagyon felkészültek a csehi gyerekek.

Szóval kezdődött a szüleiddel, a mesékkel, folytatódott a kisiskolában, a kincses kalendáriummal, Cétényben már a konkrét céllal, s onnan hova?
Szencre kerültem gimnáziumba osztályfőnököm tanácsára, aki tudta, hogy az olyan vidéki iskola, ahol nincs sok gyerek, viszont nagyon odafigyelnek rájuk. Bölcsen felismerte, hogy a kevesebb diák közt könnyebb megmutatkozni.

Mint a csehi kisiskolában is.
Pontosan. Nagyon szép négy év volt az is, csak szeretettel emlékszem rá, abban az időben nagyon jó korát élte a gimnázium.

Térjünk még vissza a szüleidhez. Te egyke vagy, ugye?
Egyke, igen, és kései gyerek, éppen ezért nagyon nagy tisztelet illeti a szüleimet a már említett nyitottságért és nagyvonalúságért, valamint hogy önállóságra neveltek. Például elengedtek Szencre, ott albérletben laktam. Valahol ösztönösen tudták, hogy úgysem lehetnek örökké mellettem, s támogatták, hogy akkor legalább tanuljam meg, milyen az élet. Az újságírás igencsak távol állt tőlük, és amikor először kitaláltam, akkor még csak Leningrádba lehetett ilyen szakra menni, mégis elfogadták a döntésemet. Mondjuk, nem voltak elragadtatva…

Hát azt elhiszem.
De azt gondolták, ez az ő dolga, tegyen belátása szerint.

Szóval bölcs emberek voltak, ahelyett, hogy hordták volna neked a halat, megtanítottak halászni.
Igen, igen, és olyan alapvető dolgokra, hogy korrektnek kell lenni, betartani a szavadat. Meg apám mindig azt szokta mondani, hogy a saját munkáddal tűnj ki, ne azzal, hogy másokról beszélsz. Hogy más miért nem, meg mért kapott többet, miért értékelik jobban, amikor kevesebbet tesz…, a sajátoddal törődj csak, ne a máséval. És rengeteg áldozatot hoztak értem. Amikor én azt mondtam, hogy egy szekérderéknyi könyvet akarok, akkor ők előteremtették a szekérderéknyi könyvre valót még akkor is, ha nem volt könnyű előteremteni.

Az ábra azt mutatja, hogy a szenci gimnáziumban leérettségiztél, aztán hogyhogy mégsem kellett Leningrádba menni?
Amikor az ember jobban utánanéz, azért kiderül, hogy Pozsonyban is lehet újságírást tanulni, bár a mai eszemmel már nem mennék oda.

A pozsonyi főiskolára?
Nem, egyáltalán újságíró szakra. Újságíró lennék, de lehet, hogy valami szakmát kellett volna tanulnom, aztán amellett kicsiszolódsz. Mert sehol nem csinálnak újságírót abból, aki nem annak születik.

Azt hiszem, mást se.
Mást se, de ennek a szakmának meg egyébként sincsenek olyan fortélyai, talán egy-két stilisztikai, műfajelméleti ismereten kívül, amiket egy gyorstalpalón két év alatt ne lehetne elsajátítani. Vagy akár a gyakorlatban. Ráadásul olyan időszakban is jártam oda, amikor éppen jött a forradalom. Kezdtük a burzsoá újságírás bírálatával meg a szocialista sajtó alapjaival, ami tartott két hónapig. Ezek a tanárok elmentek, aztán visszajöttek olyanok, akiket meg 68-ban rúgtak ki. Ők azt se tudták, mihez kezdjenek. Az a négy év olyan volt, mint általában is azok az évek, mindenki kereste a helyét. Aki tudott, elment külföldre, én is Pesten voltam több mint fél évig Balog Beával (kiadónk angol nyelvű lapjának, a Spectatornak a főszerkesztője – a szerk. megj.). No de akkor is szerencsés voltam, mert az első évfolyam után elkerültem Nyitrára gyakorlatra, ahol fiatalok alapítottak éppen egy járási lapot, lendületesek voltak, lelkesek. Már az iskola alatt ott dolgoztam, aztán oda is kerültem állásba.

És már Nyitrán is vagyunk.
Én inkább gyakorlati ember vagyok, mindig megtaláltam a magam helyét. Ebben is. Tudtam, nem azért akartam újságíró lenni, hogy az egyetemen azzal foglalkozzak, teszem azt, hogy Štúr mikor milyen lapot alapított, meg a történetével és az elméletével az újságírásnak, hanem írni akartam.

Ezt az elhatározást is valóra váltottad. De hogy jutunk el egy szlovák járási újságtól, ahol tíz évig dolgoztál, a Vasárnapig?
Éppen az én szülőfalumban abban az időben igen sajnálatos történések, nemzetiségi konfliktusok voltak az odaküldött szlovák papok és a helybeliek között, és az akkori nacionalista lapban azt írták, hogy a csehi hívek megverték a szlovák papot, ami persze nem volt igaz. Valamelyik ezzel kapcsolatos lakossági fórumon megjelent Mészáros Lajos is, a jelenlegi alkotmánybíró, s ott derült ki, hogy én is újságíró vagyok, ráadásul magyar, s ő vetette fel, hogy ezt meg kellene írni az Új Szónak. Nekiültem, megírtam, meg is jelent. Akkor hívott fel Szilvássy József, az akkori főszerkesztő, hogy ki maga, meg jöjjön hozzánk. Még két évig kötöttem az ebet a karóhoz, hogy jó nekem Nyitrán, csak aztán az a fiatal társaság szétszéledt, a lap is kezdett olyan irányultságot venni, hogy nem nagyon tetszett nekem, s akkor vettem egy mély lélegzetet, s tízévi szlovák újságírás után átmentem az Új Szóhoz nyitrai tudósítónak.

Mihez kellett a mély lélegzet?
Gondolj bele, hogy akkor én már tíz éve csak szlovákul írtam, és hiába magyar az ember, kiesik a gyakorlatból, bizonyos szavak csak szlovákul jutnak az eszébe. Úgyhogy meglehetősen remegő lábbal indultam neki ennek az útnak. Emlékszem, hogy az első tudósításom a sertéspestisről szólt, és körbetelefonáltam mindenkit, akit ismertem magyart, hogy a štátny veterinárny lekár mi lehet helyesen magyarul.

Végig magyar iskolába jártál, magyar kultúrán nőttél, mégis ilyen problémával kellett szembesülnöd, most képzeld el, milyen magyar lesz az, hogy fog, nem írni, csak beszélni magyarul, akit elsőtől szlovák iskolába járatnak.
Sehogy. Jó esetben megmarad egy konyhanyelvi szinten, de amelyik területét az életednek egy nyelven nem használod, az azon a nyelven teljesen kimarad.

Te viszont újra használtad az újságírásban is, úgyhogy nem sokáig kellett a lábadnak remegnie. De még mindig nem vagyunk a Vasárnapban.
A Vasárnapba úgy kerültem, hogy amikor formátumot váltott 2001-ben, megszólítottak, hogy mivel tudósítóként az Új Szóba elég sok riportot is írtam, legyek a Vasárnap riportere. Azóta vagyok én itt, természetesen azzal a kitétellel, hogy a napilapot továbbra is tudósítom a Nyitra környéki eseményekről.

Így történt aztán, hogy a Vasárnap munkatársaként te lettél Malina Hedvig esetének rendszeres tudósítója az Új Szóban.
Igen, az érdeklődés természetes volt, hiszen magyar ügyről volt szó. Aztán mint minden, ez is a bizalmon alapul, látta, hogy korrektül nyúlunk a témához…

A magyar ügyről jut eszembe: te rögtön első nap elhitted, amit ez az akkor ismeretlen lány mondott? Csak azért kérdezem, mert sokan voltak, akik kételkedtek, hiszen tudod, én is közéjük tartoztam. Rögtön felmerült bennem is, nem ilyen szerencsétlenül akart-e megúszni például egy vizsgát, és most valakik ráharapnak, hogy magyarügyet csináljanak belőle, amitől nagyon irtózom.
Három dolog miatt hittem. A kórházban láttam először, mire odaértem, már tolták ki a rendelőből. Lehetett rajta látni, hogy megtámadták, dagadt volt az arca, be volt nyugtatózva. Az ápoló falubeli, ő is mondta, s ha neki nem hittem volna is, ismerem a magyar tanszék vezetőjét, Sándor Annát, tudom, hogy hiteles személyiség, ő is ugyanezt nyilatkozta. Harmadsorban pedig megérkeztek Hedvig szülei, őrajtuk is azt láttam, szolid, megijedt emberek, nem akarnak ekörül semmi hírverést. Aztán meg Hedvig nagyon nehezen állt rá a nyilatkozatra, rengeteget telefonáltam az édesanyjával, hogy próbálja meg őt rábírni. Nagy nehezen sikerült, és semmi olyat nem mondott az interjúban, hogy persze, azért mert én magyar vagyok, bántottak stb., visszafogottan nyilatkozott, bízva abban, megtalálják a tetteseket. És amikor két hét múlva a belügyminiszter kiállt, hogy Hedvig kitalálta az egészet, akkor ő ugyanolyan higgadtan mondta ugyanúgy ugyanazt, mint addig. Nem tett hozzá, nem vett el belőle, tehát következetes volt. Tudod, azt azért érzékeled, amikor valami hamiskás, amikor valaki valamit rejteget, vagy éppen rájátszik. Nem tudok mást mondani, hiteles volt az a lány. Persze, én is gondolkodtam mindenfélén, de mindig oda jutottam, az egyszerűen nem lehet, hogy valaki ennyire tisztának mutassa magát, aki nem az.

Nyilván az is más, ha valakinek látod az arcát is, miközben beszél, vagy csak olvasod, hallgatod, hogy mit írnak, mondanak róla.
Biztos. Ha egy szóval jellemeznem kellene őt, ma is csak azt tudnám mondani, hogy egy tiszta ember. Semmi bonyolultság, semmi hátsó szándéka annak, amit mond… Kevés van ilyen. A könyv célja is az volt, hogy megmutassam, nem csak hogy mi történt, hogy történt, hiszen azt azért ha rapszodikusan is, de nyomon követte a sajtó, hanem hogy a szereplők ezt hogy élték meg. Ami egy-egy húszsoros híradásban nem tud átjönni.

Maradjunk abban, hogy megjelent ez a rendkívül élvezetes, korrekt könyv, olvasóink közül sokan megvásárolták, akik még nem, azok reménykedhetnek egy újrakiadásban vagy utánnyomásban, de hol tartasz most te Hedviggel? Pontosabban mire számítasz ez ügyben, esetleg egy főügyészcsere befolyásolja-e majd, hogy jó irányt vegyen?
Nem számítunk semmi különösebb fordulatra. Kvasnica ügyvéd úr már a sajtótájékoztatókon is elmondta, hogy nincsenek illúziói. Hiába más a kormány, de gondolj bele, mennyi mindenkit érint ez az ügy. Most ha fény derül az igazságra, akkor azokkal, akik kijelentették, hogy hazudik, mi lesz? Akkor azoknak minden egyéb, más üggyel kapcsolatos kijelentéseik is megkérdőjeleződnének. Ezt egy hatalom sem engedheti meg magának. Ráadásul milyen elégtételt tudnának már szolgáltatni ennek a lánynak, a családnak, amire azt tudnák mondani, hogy akkor most már jó?

Ezek szerint az ügy lezártnak tekinthető?
Nem, biztosan előkerül még, valamit kell vele kezdeniük, persze az is lehet, hogy a szőnyeg alá söprik, mint az ifjabb Kováč ügyét, de azért az is elő-előbukkan még mindig.

A Malina Hedvig-ügyben szinte mindenkit megpróbáltak kikezdeni, megfélemlíteni, aki a lány igaza mellett állt ki. Téged ért-e valami támadás?
Egészen addig nem, míg el nem kezdtem írni a könyvet. Akkor azért gondoltam, hogy ez nem fog mindenkinek tetszeni, kiderülnek az összefüggések és a háttérdolgok, az is megfordult a fejemben, hogy talán meg is próbálják megakadályozni. Úgyhogy fel voltam készülve, tehát olyan nagyon meglepetésként nem ért, hogy egy Ján Slovák nevű fiktív figurától kaptam egypár nagyon vulgáris és durva e-mailt. Tettünk feljelentést természetesen, én is, meg az ügyvéd is…

Mivelhogy ő is kapott…
Mivelhogy ő is kapott, és hát a rendőrség nagyon bölcsen meg is oldotta. Az ügyészségen tettünk feljelentést, az pedig az én ügyemet a nyitrai rendőrségre, az övét a pöstyénire utalta. Ismeretlen tettes ellen fenyegetés bűncselekménye ügyében vizsgálatot indítottak, voltam egy kihallgatáson, rá egy hétre pedig megkaptam az értesítést, hogy kihágássá minősítették, és átutalták a Nyitrai Körzeti Hivatalba, ahol majd megbírságolják a tettest.

Az ismeretlen tettest?
Hát ez ebben a poén. Meg a körzeti hivatalnak nincs is nyomozási hatásköre, ők amolyan szomszédi perpatvarokat oldanak meg. Úgyhogy nem tudom, lehet, hogy a végén majd behívnak engem és megbírságolnak. De a másik poén meg az, hogy Pöstyénben ugyanez továbbra is bűncselekmény.

Ahogy többször mondtad, semmiben sem lehetünk biztosak, mindenesetre abban igen, hogy te továbbra is nyomon követed a történéseket, közben viszont, mint eddig is, utánajársz olvasóink ügyes-bajos dolgainak, orvosolni igyekszel a Panaszkönyvbe beírt sérelmeiket, alányúlsz az elesetteknek, tiszteletet érdemlően keresed a megoldásokat az önhibájukon kívül perifériára szorultak problémáinak enyhítésére. A Vasárnap olvasói tudják, milyen empátiával közelítesz minden témához.
Ez is a neveltetésemből adódik, amit az elején mondtam. Ez is oda tartozik, hogy odafigyelni másokra. Mert nem mindegy, hogy ha teszem azt a szomszédunkat tragédia érte, tudunk-e rá figyelni, tudunk-e vele együtt érezni, és ki tudjuk-e azt fejezni. Sokan hallgatással mennek el a fájdalommal élők mellett, mert nem tudják, hogyan is kell viselkedni ilyen helyzetekben. És még nagyobb dolog néha az örömet megosztani, tudni együtt örülni más sikerének, és nem irigykedni. Ezek nagyon természetes dolgok, az újságírásban meg pláne! Nekem kell hálásnak lennem mindazoknak, akik hajlandók beengedni a magánéletükbe, örömüket, bajukat megosztani, kitárulkozni azért, hogy másoknak okulásul, megerősítésül szolgáljanak. Ők érdemelnek mély tiszteletet és csodálatot.