Kádár János március tizenötödikéi

„Ezernyolcszáznegyvennyolc, te csillag, Te, a népek hajnalcsillaga!” – rajongott Petőfi. Nem tudhatta, hogy lesz egy másik csillag is, az ötágú vörös, amely nem tűr semmiféle konkurenciát. Bármilyen hihetetlen, az elvtársaknak nem kellett 1848, és egyenesen rettegtek március 15-étől.

Ezzel a nappal tulajdonképpen egyetlen rendszer sem tudott mit kezdeni. A Bach-korszakban gondolni sem volt szabad rá, az 1867-es kiegyezés után, a k. u. k. világban lehetetlen volt skizofrén mellékzöngék nélkül megünnepelni. Nem szerette igazán a Horthy-éra sem, a kommunisták pedig sokallták benne a lázadást és a szabadságvágyat. 1957-ben egy kormányrendelet megfosztotta ünnepi rangjától, és hosszú évtizedekre közönséges munkanappá degradálta.

Babits-versért börtön
A ma sokak által nosztalgiával emlegetett Kádár-rezsim alatt ugyanúgy izgatásnak számított a Kossuth-nóták éneklése, mint a Bach-korszakban, és aki ilyesmire vetemedett, nem úszta meg büntetés nélkül. 1970. március 15-én Budapesten Szalay Miklós egyetemista és Galkó Bence középiskolás Kossuth-nótákat énekelve, nemzetiszínű zászlóval vonult a Kossuth-szoborhoz, s ott megkísérelték elszavalni a Nemzeti dalt, de nem sikerült, mert a rendőrök bevitték őket. Garázdaság miatt eljárás indult ellenük, később azonban megszüntették. Másoknak nem volt ilyen szerencséjük. 1971-ben, amikor megtört a jég, és március 15-én a korábbi pár tucatnyi vakmerő helyett már százas tömegek vonultak az utcára, gumibotos rendőrök oszlatták szét a Petőfi-szobornál ünnepelni kívánó fiatalokat. 1972-ben az előző évinél is népesebb tömeg ünnepelt, nemcsak Budapesten, hanem a vidéki városokban is. Szász Ádám harmadikos gimnazistát tízhavi felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték, és kizárták az iskolából, mert a Kossuth-szobornál a Szózat és a Himnusz eléneklésére buzdította az egybegyűlteket. Uveczki Gábor, aki 8-10 példányban legépelte és a Petőfi-szobor előtt osztogatta Babits Mihály Petőfi koszorúi című versét, 22 hónapi fegyházbüntetést kapott, Csilléry Gábor egyetemista pedig 30 napi börtönbüntetést, azért, mert fényképezte a vadul gumibotozó rendőröket. Összesen 15 személyt ítéltek börtönbüntetésre, 17-et pénzbírságra, kettőt helyeztek rendőri felügyelet alá, 29 kapott rendőrhatósági figyelmeztetést, és 18-cal folytattak „nevelő jellegű beszélgetést”. A hatalom arról is gondoskodott, hogy az érintetteket iskolájuk ne javasolja továbbtanulásra.

A rendőrség felkészült
A következő években a hatóságok már alaposan felkészültek minden eshetőségre. Megelőzésképpen a korábbi „renitenskedőket” március 15-én begyűjtötték a rendőrkapitányságra, s onnan csak késő este szabadulhattak. Reggel maguknak kellett az őrsön jelentkezniük, sőt azt is meghagyták nekik, hogy egynapi hideg élelemmel jöjjenek. Hogy kifogja a szelet az ünnepelni vágyók vitorlájából, 1973-ban a hatalom március 15-ét összekapcsolta március 21-ével, a Tanácsköztársaság megalakulásának napjával, és „forradalmi ifjúsági napokat” szervezett. Az állambiztonsági szervek több ügynököt is bevetettek, hogy megtudják a fiatalok vonulási terveit. A rendőrség rendkívüli brutalitással lépett fel azok ellen, akik nem ott és nem úgy ünnepeltek, ahol és ahogy a hatalom kívánta. A Belügyminisztérium egyik munkatársa így panaszkodott: „A fellépő karhatalmi erőket azzal akarták bénítani, hogy a Himnuszt többször is elénekelték… A Várban a Himnusszal, a Hess András téren az Internacionálé többszöri eléneklésével kísérleteztek, hogy az oszlatásra vezényelt rendőr elvtársakat vigyázzba állítsák. Elvtársaink e cselt már kiismerve határozottan felléptek, és ezért a rendbontó csoport részéről lefasisztázták őket, mert nem álltak az Internacionálé alatt vigyázzba.” A 444 felelősségre vont között csak két 30 évnél idősebb akadt, a fiatalkorúak szülei közül 26 személy vezető állású MSZMP-tag volt.

Gábor Áron vízágyúja
1974-ben rendkívüli erőbedobással készült az MSZMP KB március 15-ére. Az ünnepbiztosításba 125 operatív tisztet, 500 egyenruhás és 50 civil ruhás rendőrt, 1200 munkásőrt, 400 ifjúgárdistát, 30 rádiós, URH-gépkocsin szolgálatot teljesítő közlekedési járőrt, 5 hangszórós gépkocsit és 6 vízágyút vontak be. Központi utasításra azokat, akik „feltűnően nagy vagy a hagyományos kokárdánál feltűnőbb nemzetiszínű szalagot” viseltek, eltávolították a helyszínről, de előbb feljegyezték az adataikat. Kopcsa András adminisztrátort, aki „Éljen március 15.! Egy lelkes hazafi” feliratú cédulákat osztogatott, az ellene folytatott eljáráson kívül kényszergyógykezelésre javasolták. Pedig az elmegyógyintézetre maga a rendszer érett meg, hisz olyan eszmékért üldözött, börtönzött be embereket, amelyeket maga is fennen hirdetett. Március 15-e megünneplését nacionalizmusnak, rendzavaró, ellenséges tevékenységnek minősítette. Ezt megideologizálni nem volt könnyű, de nem is volt rá szükség. Hogy miért nem, azt Hobo írta meg: „Lementünk a Petőfi-szoborhoz, szirénázó rendőrautók között rohanva, letettük a virágainkat, erre egy zsaru odajött hozzánk, és felszólított, hogy távozzunk. Mikor megkérdeztük, hogy miért, megfogta a gumibotját, és megkérdezte: »Megmagyarázzam?«”
A rendőrségi statisztikákat nézve úgy tűnhetett, hogy fokozatosan normalizálódik a helyzet: 1974-ben 550, 1975-ben 339, 1976-ban 181, 1977-ben már csak 26 személy ellen történt március 15-én rendőri intézkedés. 1983-ig a letartóztatások száma egyre csökkent, az utóbbi az évben már csak Szegeden történtek. Ebbe a gulyáskommunista idillbe robbant bele az 1986-es „lánchídi csata”. Este hatalmas fáklyásmenet indult a Várba, a Táncsics-szoborhoz. Amikor a Lánchídra ért, a rendőrség mindkét oldalról lezárta a hidat. A rendőrök brutálisan verni kezdték az embereket, a tumultusban veszélyes helyzet alakult ki, de szerencsére senki sem esett a Dunába. Rengeteg embert letartóztattak, több száztól elvették a személyazonosságiját, és csak hetek múlva, magas büntetés árán kaphatták vissza. Tiltakozásul tizennyolcan polgárjogi egyesületet hoztak létre, és a jogsértések miatt beadvánnyal fordultak a katonai ügyészséghez, ami hallatlan dolognak számított a szocializmus éveiben. A rendszerváltásig már ilyen durva beavatkozás nem volt, de még 1988-ban is több ezer személyt mozgósítottak az ünnepre, egy részüket könnygázgránáttal, gumibottal, védőpajzzsal is felszerelték.