Imádság az angyalkákért

Jóízűen harap a kiflibe. A reggeli orvosi ellenőrzés előtt nem ehetett, látszik, hogy megéhezett. Addig, míg Timike jóllakik, édesanyja selyemsálakat, csodaszép ékszereket, karkötőket, fülbevalókat, különféle csecsebecséket, háromdimenziós képeket szed elő. Rögtönzött kiállítást rendez a kislány készítette csodákból. A kórházban töltött hosszú hónapok alatt egész kollekció készült belőlük – kiállításon be is mutatták –, ajándékba doktor néniknek és bácsiknak, nővérkéknek, barátoknak, sorstársaknak, kinek-kinek ízlése és a szerint, milyen színt kedvel. Míg anyuka egymás után mutatja nekünk Timi remekeit, fél szemmel figyelem a kislányt, érzem, hogy ő is oda-odakukkant. Szemében vidám, huncut fény, nyoma sincs szomorúságnak. Pedig egy hosszú életre is elég lenne, amin az elmúlt hónapokban átesett.

Tímeának, aki várva várt gyerek volt – bátyját, Tamást, aki a pozsonyi Műszaki Egyetemen tanul, 12 évre követte – tavaly szeptember közepén felszökött a láza, fáradékony lett. Az előtte ügyes, okos kislány hirtelen nem bírta az iramot az iskolában, a matematikapéldákat nem tudta megoldani. Tornaórán utolsó volt, pedig négyéves kora óta mazsorettkedett, uniós versenyeket nyertek a csoporttal, Gútára balettre járt, szavalóversenyeken szerepelt, prózamondásban második és harmadik volt az országos elődöntőben („ennek köszönhetem, hogy szépen tudok beszélni”), fürdött a sikerben, élvezett minden percet. Édesanyja gyermekorvoshoz vitte, mert fájt a feje, hasa, hányt, de jó idő eltelt, míg kiderült, hogy nem egyszerű gyermekbetegségről van szó.

Amikor októberben végre eljutottak Komáromba, onnan azon nyomban gyorsmentővel száguldottak vele a pozsonyi klinikára. Másnap reggel közölte a vizsgáló orvos, hogy leukémiás, be kell vinni az onkológiára. Timi hangja még utólag is a fülemben cseng, benne a fájdalom, ahogy meséli, pedig hősiesen viselte sorsát. „Ráültettek egy hordágyra, anyu jött utánunk, hozta a táskát a cuccal, amit Komáromba vittünk, mert úgy gondoltuk, hogy egy hétvégét ott töltünk, és kész. Ebből egy év és pár hónap lett.” Mintha újra átélné a szörnyűséget, még nekem is fáj, próbálom tapintatosan másra terelni a szót, de megrázza magát. „Az első napon nem csináltam mást, csak feküdtem az ágyon, és néztem a plafont. Szörnyű volt, nem akartam enni-inni, csak azon törtem a fejem, hogyan történhetett.”

„Elég, meggyógyulok!”

Szerencsére nem hagyta el magát, élni akart. Egy szép napon azt mondta: „Elég, meggyógyulok!” „Ez akkor volt, amikor a legeslegelső barátom a kórházban angyalka lett. Szörnyű volt látni, ahogy eltávozik, s akkor, még tavasszal, megfogadtam, hogy velem ez nem fog megtörténni. Meg kell gyógyulnom. Összeszedtem magam, és nem gondoltam arra, hogy beteg vagyok. Ez akkor, amikor erős kezelést kaptam, s fájt a fejem, hasam, nehéz volt.” Anyja – egy hét kivételével, amikor az apja váltotta fel, aki magánvállalkozó – végig ott volt vele a kórházban. Katonai ágyon aludt; este behozta, reggel, mire jött a vérvétel, s hozták a tablettákat, elrakta.

A kemoterápiával, amelyet a kórházban infúzió formájában kapott, fokozatosan javult Timi állapota, de volt olyan, amikor pocsékul érezte magát. Olyan ez, mint a szinuszgörbe. „Ki se mehettem a szobából, karanténban voltam, anyunak köpenyt, maszkot kellett viselnie. Szörnyű volt. Most, hogy itthon vagyok, és szedem a tablettákat, amelyek hatása kímélőbb, az értékeim változóak; a betegségem gyógyítják, de a vérképemet rontják. Ha kontrollkor alacsony a fehérvérsejtjeim szintje, leállítják, aztán újra emelkedik az érték, s akkor megint szednem kell a gyógyszert. Ez így hullámzik; de azt mondták, hogy csak a jövő októberig fog tartani. Azt követően ha nem lesz kemoterápia, az értékeknek el kellene érniük az egészséges emberéit.”

Meglep, ahogy a betegségéről beszél, az, hogy mi mindent tud róla. „A kórházban az orvos elmagyarázta – mondja. – Kicsit meseszerűen fogtuk fel, hogy vannak rossz és jó katonáink, a rossz és jó fehérvérsejtek. Nekem hirtelen megbolondultak a jók, s elkezdtek rosszul működni. A rosszak háborúztak a jókkal, és rengetegszer ők győztek, így szaporodtak. Egyetlenegy is el tud szaporodni több millióvá. Nekem sokáig tartott, míg az összes rossz katonát kiirtották, most az kell, hogy a jók termelődjenek, és azért szedem a tablettákat, hogy egy rossz katona se jöjjön vissza. Remélem, végleg eltűnnek a feketék, és csak a jók maradnak.”

Tigris is lábadozik

Bemegyünk a szobába Timivel. A fotelban ott csücsül a beteg Tigris, karjába csöpög az infúzió. Október 11-én, amikor a kislány bekerült a pozsonyi gyermekklinika onkológiai osztályára, a nagybácsi hozta ajándékba, s attól kezdve végig vele volt. Rengeteg plüssállat tévedt be az osztályra, de Tigris hűséges társként maradt, s ő is kapja a kezelést, mint kis barátnője. Neki kicsit más betegsége van, így csak két hónaponként szúrják a gerincét, Timinek havonta egyszer. Mégis ő biztatja Tigrist, elvégre ő az anyukája, a doktor nénije és a nővérkéje is.

A kórházban hamar híre ment, hogy Timiben ösztönösen van egy hatalmas adag optimizmus, élni akarás. Gitározott, az egyik doktor bácsival és a pszichológussal triót alapítottak, műsort is adtak a kórházi folyosón, Timi énekelt. „Az volt a legrosszabb, hogy nem lehettem kinn, a levegőn, nem találkozhattam a barátnőimmel; néha még az is csoda volt, ha a folyosóra kimehettem. Bezárva abba a pici szobába, néztem, ahogy télen hull a hó, hógolyóznak, játszanak a gyerekek, tavasszal nyílnak a virágok, nyáron meleg van, sétálnak az emberek, én meg nem mozdulhatok.”

Második éve hiányzik az ócsai magyar iskolából, még mindig csak a kapu elé mehet ki egy kicsit sétálni. A kórházban volt egy tanító néni, aki tanította, persze minden tantárgyat szlovákul. Az iskolában is elég jól tudott már – bár a visszaható névmások még mindig gondot okoznak –, s a kórházban sok szlovák barát akadt, ott rengeteg ragadt rá. Rááll a nyelve a szlovákra. Rajta kívül angolt és németet is tanul, és nagyon szereti a történelmet, matekot – árulja el.

Verseket és dalokat ír

Timi szobájában lassan alig van hely: mindenütt az ő munkái. Az egyik polcon angyalkák sorakoznak, a másikon könyvek, az asztalon kotta – az a gitárhoz kell, négy éve játszik és énekel is, dalocskákat költ, verseket ír, már az újságban is megjelentek. „Nagyon szeretem Benedek Eleket és a Grimm-meséket, leányregényeket, mióta ismerem a betűket, rengeteget olvasok. Ez csak a negyede a könyveimnek, kinn is vannak, meg a padlásszobában.” A polcról előkerül egy emlékkönyv, az összes gyerek, aki vele volt a kórházban, írt, rajzolt bele. Olyanok is, akik közben már angyalkák lettek – 8 meg 14 évesen. Általában szlovák szöveg, de akad magyar is. S ott van Timi kedvence, Juraj Loj.

A Forr a bor Martin doktorával személyesen is találkozott, az egyik tévéműsorban teljesítették a kívánságát. Ott elmondta, hogy a Vasárnapban olvasta a példaképével készült interjút, s meg is mutatta lapunk címlapját a kamerának. Nekünk meg sorra mutogatja a vele készült fotókat – Timi válogatja, mit szeretne, ha benne lenne a Vasárnapban – meg egy hosszú ruhát, amelyet tőle kapott a tátrai kiránduláson. Be is öltözik, egyszer csak megjelenik hercegnői díszben. Jövő nyáron megint elmehet a család egy hétre, ajándékként kapták a beutalót.

Beszélgetés közben csak úgy elhangzik, hogy szeretne képzőművészettel foglalkozni. „Mindig jó volt a kézügyessége, rajzolt, festett” – magyarázza az anyja, aki egy helyi magáncégnél dolgozik. Nem véletlen a választás, de lehet, hogy még nem végleges. Mert Timi sokoldalú tehetség, a zene meg az előadó-művészet is nagy szerelme. Majd az idő eldönti, hová, merre. „Sokan mondták, hogy jó lennék színésznőnek – vallja be –, nem tudok választani. Minden tetszik, de egy icipicit jobban érdekel a zene.”

Szeret szeretetet adni

„Fizikailag nem fárad el, sokkal jobban lehúzza az, ha valami a társai között nem működik – így látja édesanyja. – Lelkileg nagyon érzékeny. Kicsi kora óta ilyen, nagyon szeret szeretetet adni, önzetlenül. Ahogy elvégezte a 4. osztályt, az év tanulója lett, s elkezdték őt kiközösíteni; erről ő nem beszél. Megfordult a fejünkben, hogy azokban a folyamatokban, amelyek elindultak nála, közrejátszhattak ezek a lelki dolgok. Az osztályfőnök keményen elbeszélgetett az osztállyal.” Később a kórházból Timi rengeteget levelezett az osztálytársakkal, iskolatársakkal, édesapja vitte-hozta a leveleket, s mindenkitől csak biztatást és jó szót kapott. Összefogott a család – testvérek, keresztszülők, nagyszülők –, munkatársak, iskola, barátok, ismerősök és ismeretlenek, a gyülekezet, véradók, kupakgyűjtők, és egy emberként önzetlenül segítettek a szülőknek és Tímeának. Ők ezt nagyra értékelik, és mindenki iránt őszinte hálát éreznek.

Tavaly szeptemberben kitört a betegség, amely valószínűleg ott lappangott a kislányban. Miután az édesanya felocsúdott az első sokkból, az orvosok elmagyarázták neki, hogy két dolgot felejtsen el: önmagát hibáztatni és keresni a kérdésekre a választ, mert nincs. A kislány nem azért betegedetett meg, mert nem jól étkezett, vagy nagyon aktív volt, vagy nem volt aktív: elég, ha egy sejt rosszul kezd működni. S főleg ebben a korosztályban, a 8. és 14. év között gyorsan megindulnak a folyamatok: egy hónap alatt el lehet jutni abba a stádiumba, amelybe Tímea jutott. De senki nem tudja az okát, sok tényező közrejátszik.

Szenteste bemenni a templomba

„Sok olyan embert ismerek, akik nem tudják békességben tölteni a karácsonyukat, mert a család szét van szóródva.” Túl komolyan hangzanak ezek a szavak egy 11 éves kislány szájából. „Hálát adok az Istennek, hogy mi együtt tudtunk lenni, erre vágytam legjobban. Egyetlen kívánságom volt még, azt kívántam, hogy szenteste bemehessek a templomba, s imádkozhassak. Nálunk a református templomban összegyűlik az egész falu, a gyerekek szavalnak, és ajándékot kapnak. Nem az ajándékra vágytam, hanem egy imádságot szerettem volna elmondani. Sajnos, nem mehettem haza, de együtt voltam a gyülekezettel. Istentisztelet közben felhívtak telefonon, hogy halljam az éneket, és együtt énekelhessek velük.”

Idén lesz karácsonyfa, nem icipici, hanem igazi, nagy, mint máskor. S ő fogja feldíszíteni. Utána szép lesz az este, odaül az egész család az asztalhoz, beszélgetnek. S teljesül Timi óhaja: ott lesz a templomban, és elmondja az imát. Barátaiért, az angyalkákért is. 

Boldog karácsonyt, Timike!