EMMA ROZINA első karácsonya

Malina Hedvig élete legszebb karácsonyára készül. Először éli át a gyermekkel megáldott édesanyák minden csillagszórónál fényesebb boldogságát, azt a békességet, amelyet nem tud megbolygatni a külvilág, mert a lélek legmélyéből ered. December 24-én ráadásul dupla ünnepet ül a família, hiszen kislánya, Emma Rozina aznap lesz féléves. „Gyerekkorom óta nem készültem ekkora örömmel és izgalommal a karácsonyra, mint most – árulja el a fi atal anyuka. – Akkoriban azért is volt számunkra különleges ünnep, mert kőműves apukám, aki egész évben dolgozott, ilyenkor már itthon volt velünk. Azóta is a családi együttlét az első, ami eszembe jut a karácsonyról, az ajándékok és az összes többi külsőség csak másodlagos. Azt is észrevettem, hogy ahogy nőttünk a húgommal, egy kicsit megkopott a varázsa: vártuk, örültünk is neki, de már nem olyan átéléssel. Most jövök rá, mennyire igazuk volt azoknak, akik azt mondták, hogy ott a legszebb az ünnep, ahol gyereknek készül titokban a fa, az ő csillogó tekintetét lesi mindenki. Most, hogy már Emma Rozina is velünk van, az egész család teljes karácsonyi lázban ég, pedig a sok szépségen és fényességen kívül még nem sokat fog érzékelni belőle. Nekünk viszont második éve ő a legszebb ajándékunk, hiszen már tavaly ilyenkor is tudtam, hogy a szívem alatt hordom. Idén is mindenki igényt tart rá, úgyhogy szenteste az én szüleimmel is megvacsorázunk, Peter édesanyjához is elmegyünk, s otthon szintén lesz karácsonyfánk. Fontosnak tartom, hogy mindennek megadjuk a módját, és mi is kialakítsuk saját családi hagyományainkat: hiszen ezektől lesz az ünnep igazán bensőséges.”

Nyomasztó, borús volt az ünnep
Akinek a hétköznapjai félelemmel, stresszel teliek, annak a karácsony sem hoz felhőtlen békét és nyugalmat, hiába szeretné. Hedvig ezt is megtapasztalta 2006-ban, abban az évben, amikor megtámadták, és megvádolták, hogy hazudott. Ráadásul a hatóságok az utóbbit úgy időzítették, hogy néhány nappal az ünnepek előtt indítottak ellene eljárást hamis tanúzás vádjával. „Az nagyon nyomasztó, kedvtelen karácsony volt. Szinte a saját hajamnál fogva próbáltam kihúzni magam a kilátástalan szomorúságból, amelyben akkor éltem. Minden erőmmel azon igyekeztem, hogy legalább a hozzátartozóimban tartsam a lelket. Persze nem sikerült, mert nem is sikerülhetett: valamennyien mélyen együtt éreztek velem, és ma már tudom, hogy nekik talán jobban fájtak a történtek, mint nekem. Csak most, hogy én is anya lettem, vagyok képes átérezni, mennyit szenvedhettek miattam a szüleim, mennyi könnyet nyelt le az édesanyám, amikor bántottak, milyen tehetetlen düh forronghatott az édesapámban. Én is a teljes elkeseredettség, az elszánt indulat és a mindent feladó kétségbeesés között ingadoztam, mert mire egy kicsit összeszedtem magam, mindig történt valami. Még a támadásnál is rosszabbul éltem meg a kihallgatást, amikor arra akartak rávenni, valljam be, hogy kitaláltam az egészet. Először azt gondoltam, tévúton járnak, próbáltam őket meggyőzni, de amikor rájöttem, hogy ez komoly, nagyon megijedtem. Hat és fél óra után már majdnem bármit aláírtam volna, egyedül az tartott vissza, hogy ragaszkodnom kell az igazsághoz, mert nem tudok helyette mit mondani. Azt hittem, ennél lesújtóbb már nem is eshet meg velem – ekkor betörtek a lakásunkba, és észrevettem, hogy a buszban két idegen nő az ott készült fényképeket nézegeti. Úgy éreztem, sehol a világon nem vagyok biztonságban, az enyéimen kívül senkiben nem bízhatok, de közben láttam azt is, hogy óvnom, kímélnem kellene őket, mert már az erejük határán vannak. Azt, hogy ma ezen mind túl lehetünk, két embernek köszönhetjük: az ügyvédemnek, Roman Kvasnicának és Jozef Hašto doktornak, aki kezelt. Olyan mérhetetlen hálával tartozom nekik, hogy amíg élek, nem fogom tudni még csak szavakba önteni sem.”

Ha a férfi igazán szeret
Szülein és a húgán kívül Hedvig mellett végig kitartott vőlegénye – azóta férje –, Peter is. Ez így természetes – mondhatnánk, csakhogy Peter szlovák nemzetiségű, és azon a tényen kívül, hogy bántották a szerelmét, azzal a tudattal is meg kellett küzdenie, hogy az övéi tették ezt vele, és éppen a magyarsága miatt. „Akkor töprengtem el ezen, amikor megkérdezte tőlem valaki, hogy tisztában vagyok-e vele, mennyire szerethet engem az a férfi , aki mindezt vállalta, és feldolgozta magában. Peter nagyon erős, ennek ellenére nem volt könnyű dolga: már azért is hibáztatta magát, hogy aznap egyedül engedett Nyitrára, nem vitt el autóval. Aztán jöttek a támadások, hogy hazug magyar vagyok, és ő ezekkel szemben nem bírt megvédeni. De nem emlékszem egy pillanatra sem, amikor megingott volna, noha még nem voltunk házasok, mindig kiállt mellettem. Az ő kitartásán és erején múlott, hogy az ügyem kapcsán szított magyar–szlovák ellentét sem vert éket közénk, s én ezért nagyonnagyon tisztelem őt.” Ahogy sorra derültek ki az esettel kapcsolatos hatósági csúsztatások, és fordult meg a közvélemény, úgy szabadult fel az őt terhelő hatalmas nyomás alól Hedvig és a családtagjai is. Mostanra eljutottak oda, hogy már nem nyomasztja őket s nem tölti be folyamatosan mindennapjaikat az, ami történt, képesek felülemelkedni rajta és élvezni a napi apró örömöket. „Nagyon sokat tapasztaltunk ez alatt a két és fél év alatt, több mindent kellett számba vennünk, és levonnunk a következtetéseket. Néha úgy érzem, évtizedekkel vagyok idősebb a valódi koromnál – nem azért, mert nem tudok hinni bizonyos dolgokban, hanem mert szinte mindennek rögtön látom a mozgatórugóit és a lehetséges következményeit is. Ezért rémít meg ez a mesterségesen szított magyarellenesség, amely most burjánzik Szlovákiában, s amelynek az én ügyem volt az elindítója, ebben biztos vagyok. Úgy tapasztalom, most jutottunk el arra a határra, hogy megálljt parancsoljunk, mert lassan ellenőrizhetetlenné válnak az indulatok, mint ahogy a velem történtek utóélete is kicsúszott a kitervelők kezéből. Mindannak ellenére, amit átéltem, szeretnék derűlátó maradni és bízni abban, hogy végre felfogjuk: némely politikusokon kívül egyikünknek sem érdeke ez az örökös gyűlölködés. Csak azt kellene végiggondolnunk, hogy a mi egyszerű kis hétköznapi életünket senkinek sincs joga megmérgezni és feláldozni politikai célokért. Fizetjük az adót, megtartjuk a törvényeket, és ezért elvárjuk, hogy a politikusok ne uszítsanak bennünket egymásnak, a hatóságok békén hagyjanak, s ne kelljen aggódnunk gyermekeink jövője miatt.”

„Most már van kiért küzdenem”
A kis Emma Rozina mintha érezné a szavak súlyát, csendesen hallgat bennünket, pedig egyébként teljes egészében magának követeli édesanyja fi gyelmét. Azt szereti a legjobban, ha beszélnek hozzá, és körülötte forog a világ – ehhez azonban félévesen meg is van minden joga. „Én magyarul beszélek hozzá, a férjem szlovákul, mert azt szeretnénk, ha mindkét nyelvet elsajátítaná. Most még tényleg minden körülötte forog, de már morfondírozok a jövőmön is. Vissza fogok menni Nyitrára, az egyetemre, doktoranduszképzésre. Hogy utána hol helyezkedem el, az még nem foglalkoztat; annyit megtanultam az elmúlt két évben, hogy mindig csak egy lépéssel gondolkozzam előre, mert ha túl korán tervezek, az csalódást okozhat. Ezért most nem nyugtalanít az ügyem, mert ha naponta ezzel kelnék és feküdnék, már rég neurotikus volnék. Tisztában vagyok vele, hogy nincs vége, lélekben arra is felkészültem, hogy várhatnak még rám igen nehéz pillanatok, de nem őrlődöm emiatt. A jelek szerint egyelőre a hatóságok sem sejtik, miképp fogják lezárni a vizsgálódást, tehát felesleges azon rágódnom, hogy ők mit gondolhatnak. Ez egy probléma, amellyel akkor törődünk, amikor feltétlenül szükséges, de egyébként próbálunk normálisan élni, mert a kislányomnak derűs, kiegyensúlyozott anyukára, szerető családra van szüksége, ahol ő áll a középpontban, és nem holmi művileg kreált eset. A világon tényleg csak pár ember van, akinek nem a megvert Malina Hedvig jut rólam az eszébe, hanem az a Hédi, akit ismernek és kedvelnek. Ők a családom, a barátaim, és majd Emma Rozina is közéjük tartozik. Mindennél fontosabb nekem, hogy ezen a mi kis világunkon kívül maradjon minden rossz. Tudom, hogy bármi történik, erőm is lesz ahhoz, hogy megvédjem a nyugalmunkat, mert most már van kiért.”