Egy rákbeteg üzenete

Klárika

Negyven évig dolgozott az egészségügyben laboránsként. Csodáltam a nyugodt természetét, mosolyát. Bármikor számíthattunk rá. Volt életében sok megpróbáltatás, de soha nem mutatta, min megy keresztül. Fáradt tekintetét is inkább a sok éjszakai műszaknak tulajdonítottuk. Körülnézek a szobában, míg várom, hogy leüljön, és mesélni kezdjen. Előttem gőzölgő kávé, előtte egy pohár víz. A falon a maga festette képek és egy angyalt ábrázoló szobor az egyik kisasztalon. Mivel régóta ismerem, észreveszem a változást a mozdulatain. Kicsit megtörtnek tűnik, bár azt mondja, most talán jobban érzi magát. A mosolya a régi. Ápolt, erre mindig ügyelt.

Első jelek

„Közel húsz éve volt már gyomorproblémám. Állandó gyógyszereim közé inkább vitaminok, puffadás érzését enyhítő gyógyszerek tartoztak, és szigorú diéta. Három évvel ezelőtt, fokozatosan jöttek a további panaszok. Egy munkahelyi rosszullét után kezdtek kicsit alaposabban vizsgálni” – indítja a beszélgetést. Aztán egyik napról a másikra érezte, egyre gyengül. Belázasodott, és elkezdődtek a szakkivizsgálások. Egyik rendelőből a másikba küldték, érezte, valami nincs rendben. „Időközben nyugdíjba vonultam. A vizsgálatok eredménye mindig ugyanaz volt: gyulladás van a szervezetemben. Sajnos még egy mandulaműtéten is átestem, amely után a felépülésem sem volt egyszerű. Fel kellett keresnem az éjszakai ügyeletet, akkor már vért hánytam, és egyre gyengébb voltam. Még akkor is a mandulaműtét utáni szövődményre gyanakodtak. Kaptam injekciókat, hogy a vérzést csillapítsák, később infúziós kezelést.” Ereje egyre fogyott, és ő csak mondta a problémáit. „Nő vagyok, és mint mindenki más, én is odafigyeltem, -figyelek magamra. Ezért ütött szíven, amikor ironikus megjegyzésekkel találtam szemben magam. Voltak, akik azt hitték, talán a kórházi környezet hiányzik, azért járok annyit az orvosok nyakára. Mivel egyre rosszabbul éreztem magam, gyermekeim és férjem unszolására továbbléptem, így kerültem egy új gasztroenterológushoz. Laboratóriumi vizsgálatot rendelt, s arra a következtetésre jutott, hogy gyomorgyulladás és fekély. Kérésemre gyomortükrözést is végzett, vett szövetmintát, hogy többet megtudjunk.” Azt ígérték, azonnal hívják telefonon, ha van bármilyen eredmény. Minden telefoncsörrenésre összerezzent, de mikor egy ismeretlen szám hívta, s a vonal túlsó végén a nővérke közölte vele, hogy minél előbb keresse fel a rendelőjüket, tudta: baj van.

Szörnyű felismerés

Mikor megjelent a rendelőben, orvosa bár tapintatosan, de egyértelműen közölte vele, amitől a legjobban félt. Gyomorrák. „A legrosszabb mégis az volt, amikor azt mondta, az egész gyomromat ki kell venni. Ha egy-két hónapot kések, nincs esély arra, hogy segítsenek. Elképzelni sem tudtam, hogyan fogok tovább élni. Rengeteg kérdést tettem fel magamnak: Miért én? Mit csináltam rosszul? Miért nem hitt nekem senki? Milyen lesz majd a további életem? És a legnehezebb: hogyan mondom majd meg a gyermekeimnek? Azt mondták, minél hamarabb végzik el a műtétet, annál nagyobb esélyem van a túlélésre. Egy hetem volt. Abba az egyetlen hétbe kellett belesűrítenem a fontos elintéznivalóimat. Mindent. Mert mi van, ha történik velem bármi is?” Családja biztatta, nem szabad feladnia, hisz szeretik, és szükségük van rá.

Műtét és lábadozás

Azon a bizonyos napon mindenki mellette volt. Félt, de kicsit mégis megnyugtatta az orvossal folytatott őszinte beszélgetés. „A főorvos azt mondta, hosszú műtét lesz, de úgy élem majd az életem, mint előtte. Még egy kis mosolyt is csalt az arcomra, mikor megjegyezte, hogy enni is tudok majd, mint régen” – mondja újra mosolyogva. Sok mindent már csak a későbbiekben tudott meg. Az ötórás műtét nem várt komplikációk miatt elhúzódott. A nyolcadik óra után már a nővérkék is türelmetlenkedni kezdtek. Lábadozása lassan indult, de minden megmaradt erejét összeszedve próbált újra talpra állni. Apró sikereiért dicsérték, ez adott neki erőt. Lassan, de biztosan haladt afelé, hogy a karácsonyt már családja körében tölthesse. Sok mindent elmagyaráztak neki a helyes táplálkozásról. Ő maga, ahogy fogalmaz, minden fűszálba belekapaszkodott. Szaklapokat olvasott, és mindennek utánanézett. Tudta, hogy nem ehet örökké csak pépeset, fokozatosan a szilárd ételeket is megízlelte. „Mindennek más íze lett. Lassan kellett ennem, alaposan megrágni minden falatot. Sokszor éreztem úgy, mintha kő volna a „gyomromban”, és egyre inkább kifelé kívánkozott minden. Úgy éreztem, ennek soha nem lesz vége, és ha a gyermekeim, a férjem nincsenek mellettem, talán fel is adom.” Ám az idő mindent megold, a kialakult „gyomor” kezdte befogadni a táplálékot, igaz, egy teljes menü szóba sem jöhetett. Ha evett, képtelen volt akár egy korty vizet is meginni. Lassan megtanult számára megfelelő módon táplálkozni. Ma már nyugodtan beülhetnek egy étterembe. Lehet, hogy csak egy tányér leves lesz, amit rendel, de mégis.

Kezelés

Az orvosok azt ajánlották, mielőbb kezdjék el a kemoterápiát és a sugárkezelést. „Nagyon tartottam az ambuláns kezeléstől. Hiába szerette volna az orvosom, hogy gyorsan kezdjék el, mégis két és fél hónapot kellett várnom. Tudtam, hogy lesznek mellékhatásai, valahol lelkileg fel is készültem rájuk, mégis szörnyű időszak volt. Volt, hogy nem tudtam időben elindulni. Vonattal utaztunk, a férjem kísért, de sajnos a mellékhatások nem kérnek engedélyt, mikor jelentkezzenek. Talán az adott némi vigaszt, hogy bár egy ciklus után öt hétig bent kellett maradnom az onkológián, a hétvégeket otthon tölthettem. A kórházban mindenki nagyon figyelmes és kedves volt, mégis vágytam haza. Feltöltődtem.” Végigcsinálta a hat hónapig tartó kezelést, és hálás mindenkinek, aki mellette volt, és segítette, biztatta.

Sorstársak és segítők

Miután a kezelések befejeződtek, örült, hogy lezárult egy szakasz az életében, mégis sokszor érezte üresnek a mindennapjait. Egy ismerőse hívta fel a figyelmét a Rákellenes Liga alapítványra. Elküldte a leleteit, és néhány hónapon belül választ is kapott. Részt vehetett egy hétnapos, onkológiai betegeknek szervezett relaxáción. „Az ott töltött idő nagyon sokat jelentett számomra. Teljesen megváltoztatta addigi, testi-lelki fájdalmakkal teli életemet, újra éreztem, hogy van értelme. És ott jöttem rá, mennyi kreativitás rejlik bennem – mutat körbe boldogan a szobában –, soha nem gondoltam volna, hogy képes vagyok festeni, szobrot készíteni, vagy éppen apró ajándékokat varázsolni gyöngyökből. Mindemellett rengeteg más élményben is volt részem, kirándultunk, hosszú sétákat tettünk, volt rehabilitáció, jógaórák, sportrendezvények. Rengeteg sorstársammal volt módom találkozni. Tapasztalatot cseréltünk, biztattuk egymást. Sokat segítettek a pszichológusok tartotta előadások.” És sorolja az élményeit, érezni a hangján, látni a mozdulatain, mennyire átéli újra az ott töltött időt. Szeme csillog, arca kisimul, és boldogan mondja, hogy továbbra is tartja a kapcsolatot az alapítvánnyal.

Üzenet

„Szeretném, ha az emberek erőt merítenének a történetemből, mert részemről ez a beszélgetés üzenet. Ne féljenek beszélni a problémáikról. Nagyon fontos, hogy ne vegyék félvállról a megelőző vizsgálatokat. És ha már megtörtént a baj, bizalommal bármi legyőzhető. Nincs bennem harag, inkább boldog vagyok, mert olyan embereket terelt felém a sors, akik fontosnak tartották, hogy tovább éljek.”

Az idő múlását a falióra hangos ütése jelzi. Még annyi mindent szeretne elmondani, amit fontosnak tart. Közben a kávé kihűlt, és az ő poharából sem fogyott a víz. Számomra is tanulságos volt ez a néhány óra. Búcsúzáskor meghatódva figyelem: „Megpróbálom mindenben meglátni a jót. Arcomat a nap felé fordítom, és örülök a fénynek, a szépnek, az életnek” – mondja, és átölel.

Rajczi Emilia

A teljes írás a nyomtatott Vasárnapban jelent meg!