Bénes László: „A fő cél még messze van”

A 19 éves „Latzit” vagy „Lazit”, aki június óta lett „német”, a Vice-Sports online-magazin a Bundesliga 27. játéknapjának hősévé koronázta. A Borussia-szurkolók meg mindjárt a koronát is feltették volna a fejére.

Hecking edző igyekezett visszafogott maradni, mondván, hogy nem kenyere a fiatal tehetségeket mindjárt az elején agyondicsérni, de elismerte: „Bénes ma megérdemli. Nagyszerű teljesítményt nyújtott.” Tulajdonképpen semmi „különöset” nem mutatott, csak azt, ami a hobbija: Szereti nézni, ahogy a labda a hálóban táncol. Szép is az, elvégre a gól a foci sava-borsa. Laci nem szállt el, csak az Instagramra tett ki egy fotót, amely a gól utáni örömmámort örökítette meg. Alá csak ennyit írt: „Gooooooól.”

Az a nagy álmod, hogy a Bayern kapusának, Neuernek, aki egyben a német válogatott kapuvédője is, gólt lőj, még nem teljesült, de a focivilág egyik legjobb csapata ellen már játszottál. Nem remegett a térded?

Előtte még úgy volt, hogy szombaton a B csapatban játszom, de megsérült a posztomon Christoph Kramer, és szólt az edző, hogy utazom a csapattal, mert mindig van egynapos összetartásunk a mérkőzések előtt. A meccs előtt két órával tudtam meg, hogy benne vagyok a keretben, s nagyon örültem, mert nem mindennapi, hogy a Bayern ellen kerettag legyen egy ilyen fiatal. Arra azért nem számítottam, hogy mindjárt lehetőséget kapok. A 30. percben elküldött az edző melegíteni, de csak jóval később hívtak oda a cserepadhoz. Nem voltam ideges, az edzőm azt mondta, játsszak nyugodtan, ahogy edzéseken vagy barátságos meccsen szoktam, ne gondoljak arra, ki az ellenfél.

Ez jó út az igazi profivá válás útján.

Igen, mert minden mérkőzés fontos számomra; a barátságos is, mert mindegyikből tudok tanulni. Fontos, hogy ilyen fiatalon minél többet játsszak, eddzek száz százalékra.

Nemcsak az a fontos, hogy a játékot tökéletesen elsajátítsa az ember, hanem az is, hogy fejben felnőjön a feladathoz?

Fejben nagyon ott kell lenni. Továbbá fontos, hogy ha valami sikerül, a földön maradjak, ne szálljak el, mert sok tehetséges fiatalnak az a problémája, hogy jön egy kisebb-nagyobb siker, s miután az újságok, a tévé tele lesznek a nevükkel, úgy gondolkodnak, hogy »most már mindent elértem, többet megengedhetek magamnak«. De nem így van. Én is örülök, hogy sikerült bekerülnöm a válogatottba, játszhattam a Bayern ellen, de a fő célom még messze van, nem elégedhetek meg.

Sikerült már meghonosodni?

Itt minden nagy csapatnál nagy a profizmus: amikor ideigazoltam, az első pár napban sem éreztem, hogy idegen vagyok, nehéz lesz megszokni. A játékosok befogadtak, barátságosak voltak, nem éreztették, hogy ők jobbak, mint én. A nyelvvel meg úgy vagyok, hogy az elején még angolul beszéltem, mert bár tanultam a német nyelvet, sokáig nem használtam, elfelejtettem, így az alapoktól kellett kezdenem. Hetente kétszer járok órára, s már megdicsértek az edzők, hogy nagyon sokat értek, és azért már beszélni is tudok. Hibásan, de megértetem magam, kézzel-lábbal, ha kell.

Kezdetben a Mönchengladbach egykori védője, Igor Demo segített a beilleszkedésben?

Igen, kb. fél évet volt kint velem. Szinte mindenben segítségemre volt, autót, lakást bérelni, a papírmunkát elvégezni, meg a klubban is, mert az egykori csapatából többen itt dolgoznak. Igor minden edzésen ott volt a pálya mellett, ha valamit akart az edző, és nem értettem, ő fordított. De nem sokszor volt rá szükség.

A német fegyelem híres és hírhedt egyben. Nem volt gondod vele, amikor belecsöppentél?

Nem, mert tudom, hogy mit akarok, és megyek a célom után, lépésről lépésre. Mindegy volna, hogy hová igazolok, máshol is így tennék. Idáig úgy gondolom, hogy jó döntés volt: a németek figyelmesek, egy rossz szavam nem lehet, mert nem egyszerű bekerülni egy ilyen csapatba, a Bundesligában játszani, amelyet az európai top 2-be sorolnék. Az új edző, Dieter Hecking, aki tapasztalt, sok meccset megélt a Bundesligában, a Bajnokok Ligájában, az Európa-ligában, hetente elbeszélget velem s mindenkivel. Nemcsak a kezdő tizeneggyel, hanem a fiatalokkal is, és gyakran mondogatja, hogy néha fontosabb az, ha nem vagyok a keretben, de a B csapatban pályán vagyok, és sokat játszom.

Vannak isteni tehetségek, akikre azt mondják, hogy focicsukával a lábukon születtek. Emlékszel, hogy te mikor húztál először a lábadra futballcipőt?

A szüleim úgy mesélték, hogy amikor megtanultam járni, már plüss focilabdát vettek nekem, és csak azzal szerettem játszani, más nem nagyon érdekelt. Apukám mindig vett nekem olyan labdát, amellyel nagyot tudok rúgni, ennek örültem. Megszerettem a futballt, ami a családunkban hagyomány: a nagyapám focizott, az apukám is, én öt-hat éves koromban kezdtem el csapatban játszani. Somorján voltak az edzések, és suli után jártam át komppal; az anyukám vagy az apukám jött értem és vitt át.

Ezek szerint nekik van legnagyobb érdemük abban, hogy labdarúgó lettél.

Az egész család bekapcsolódott, anyukám, apu, a testvérem, a nagymama, a papa – mindenki hozzátett. Sőt még a baráti társaság is besegített, ha kellett.

Emlékszel az első igazán nagy mérkőzésedre és az első gólra?

Az első gólra nem... Igazi nagy meccsként az maradt meg, amikor Zsolnán Európa-liga-mérkőzést játszottunk. Persze van több is, de a részletekre nem nagyon emlékszem.

Középpályán érzed magad legjobban, vagy más posztokkal is kokettálsz?

Kiskoromban játszottam balszélsőt, csatár is voltam, de átmentem a középpályára; ez a legmegfelelőbb, itt teljesítek a legjobban.

Az előző edző, André Schubert úgy jellemzett, hogy nagyon fogékony vagy, jó az áttekintésed, a technikád is, de a jobb lábad még nem az igazi.

Egyetértek azzal, amit mondott. Úgy gondolom, hogy látok a pályán, érzem a csatárokat, hogy hova futnak be üres pozíciót keresve, s próbálom oda passzolni a labdát. Amiben javulni kell, az a jobb láb és a fejjáték; de még mindenben fejlődnöm kell.

Nagyon fiatalon elkerültél otthonról. Nem voltál néha szomorú?

Tizenhárom éves lehettem, mikor Győrbe mentem az akadémiára, onnan már csak hetente jártam haza. Eleinte nehéz volt, volt sok sírás, mert előtte mindig ott volt az anyukám, apukám. Nem voltam olyan messze, mint most, de nehéz volt a család nélkül. Aztán megszoktam, de azért jöttek olyan időszakok, amikor nagyon haza akartam menni. Ilyenkor többnyire eljöttek a szüleim, és megoldottuk. Amikor elkerültem Zsolnára, még ritkábban jutottam haza, most meg már alig-alig. Ha nyáron mégis sikerül, a legjobb időtöltés számomra, amikor a családdal, barátnőmmel, barátokkal tudok lenni.

Mi kell ahhoz, hogy igazi profi légy? Mert ez egy nagyon nehéz út.

Ha végiggondolom, hogy mit éltem át ötéves korom óta, egy nap alatt nem is tudnám elmesélni... Nagyon sokat kell tenni azért, hogy profi lehessek. El kell dönteni, hogy ezt akarom, és nem adom fel, ha éjjel-nappal kell is érte dolgoznom. A legnehezebb az volt, amikor Szerdahelyen fociztam: reggel hétkor mentem Bősre suliba, kettőkor végeztem, a fél hármas busszal visszautaztam, de haza nem volt időm menni, a mamám a községházára hozta az ebédet meg a ruhát; tíz perc alatt, amíg a busz a megállóban állt, átöltöztem, megebédeltem, és mentem Szerdahelyre edzésre. Ha apukám arrafelé dolgozott, ő jött értem, ha nem, anyukám vitt haza Doborgazra. Fél nyolcra értem oda, s még akkor kezdtem tanulni.

Ennyit azoknak, akik irigylik, hogy milyen csodálatos sztárnak lenni.

Vannak, akik azt gondolják, elég a pályán futkosni. Én még olyan voltam, hogy ha hazaértem, és világos volt, kimentem az udvarra vagy a doborgazi pályára egy órát focizni, s aztán tanultam kilenctől tízig, reggel pedig korán keltem. Ezért is volt jó, hogy elkerültem Győrbe, mert így nem lehetett bírni.

Minden korosztályos szlovák válogatottban ott voltál. A felnőttbe még nem kaptál meghívót?

Még nem.

2021-ig szól a szerződésed a Gladbachnál. Hosszú idő... Szoktál arra gondolni, hogy hol is szeretnél lenni, ha elérsz odáig?

Ezen nem gondolkodom. Öt év hosszú idő, a fociban minden lehet. Ha nagyon jól fog menni, akkor is elkerülhetek innen, ha nem fog, akkor is. Mindennap százszázalékosan kell teljesíteni. Most a legközelebbi cél az U21-es Európa-bajnokság, szeretnék ott lenni. Másra nem gondolok...