„Békességre, csendes boldogságra vágyom”

Mostanra leülepedett benned, hogy végre vége? Tudtál egyáltalán örülni, amikor megkaptad az arról szóló határozatot, hogy a Győri Járási és Nyomozó Ügyészség megszüntette az ellened folyó büntetőeljárást?

Évek óta vártam ezt a napot, és a képzeletemben mindig grandiózus érzéseket társítottam hozzá. Azt hittem, kőszikla gördül le majd a szívemről, de nem így történt. Lassan jutott el a tudatomig, hogy tényleg vége, és inkább szomorúságot éreztem, mint megkönnyebbülést. Nem tudtam arra gondolni, hogy lezárult az életem egy keserves fejezete, mert az foglalkoztatott, hogy közben eltelt tizenkét év, és én ez alatt az idő alatt semmit sem tudtam olyan teljességgel megélni és élvezni, hogy közben ne lett volna bennem az érzés: mások kezében van a sorsom. Túl későn jött ez a döntés ahhoz, hogy igazi katarzist hozzon. Csendes lezárása volt a kálváriánknak, annyira megszenvedett és kiérdemelt végzés, hogy igazán örülni sem tudtunk neki.

A családod is így élte meg a dolgot?

Egy nappal azután, hogy megkaptam az ügyészségi határozatot, reggeli kávézás közben megjegyeztem a férjemnek, hogy „tudod, ma van az a nap, amire tizenkét éve vártunk”. Annyit mondott, hogy hát igen, és többet nem beszéltünk róla. Édesanyámat is nagyon megviselte az eltelt tizenkét év, ő sem tudott felhőtlenül örülni annak, hogy vége. Velem együtt siratta az elveszített időt, mindazt, ami másként lehetett volna, ha nem telepszik rá az életünkre a hatalom.

Azt azért sejteni lehetett, hogy ha ennek vége lesz, akkor csak így lehet. Időközben megbékéltél azzal, hogy a bizonyítékok hiányára és az eltelt időre való tekintettel zárták le az ügyet, és azokat, akik megtámadtak, valószínűleg soha nem fogják felelősségre vonni?

Ezt rég elfogadtam, ennyi élettapasztalat után vagyok annyira józan és realista, hogy ne várjak többet. Az első napokban nagyon nehéz volt, folyton azon gondolkoztam, miért nem vagyok most boldog, miért nem érzek megkönnyebbülést. Rájöttem, hogy azért, mert miközben engem megvertek, megaláztak, meghurcoltak, elrabolták tőlem a fiatalságomat, a vétkesek büntetlenül megúszták. Gondolatban visszapergettem az időt, mennyi bánat és mennyi aggodalom volt az életünkben, mennyit kellett küzdenünk. Az egyik kolléganőm huszonhárom éves, annyi, amennyi én voltam, amikor megtámadtak, és ha ránézek, egy gyereket látok. Én is ilyen gyerek voltam, mégis képesek voltak ezt tenni velem.

Ma hogy érzed, el tudod ezt engedni valaha?

Akkor engedtem el, amikor felhívtak Andrej Kiska irodájából, hogy a köztársasági elnök fogad engem és a családomat. Ez nagy megtiszteltetés volt számomra, mert őszinte gesztusnak éreztem. Andrej Kiska nem akkor állt mellém, amikor nem volt tétje a dolognak, hanem már a kampánya során kijelentette, hogy elnöki kegyelemben részesít, ha elítélnek. Inkább veszített ezen, mint nyert, mégis ki merte mondani, sokakkal ellentétben, akiknek csak most utólag jut eszükbe, hogy lélekben mindig támogattak. A másik dolog, ami miatt nagyon sokat számított nekem az elnöki meghívás, az, hogy ennek köszönhetően tudtam úgy elmondani az egész történetet a gyerekeimnek, hogy jó legyen a vége.

Mostanáig nem tudtak semmit?

Tízéves Rozi lányom sejtett valamit, de érezte, hogy erről nem beszélünk. Az elnöki fogadás előtti hétvégén mondtam el nekik, hogy engem megtámadtak, kiraboltak, és hiába fordultam bizalommal a rendőrséghez, nem hittek nekem. A nyolcéves Olivér fiam azt kérdezte, mit vettek el tőlem, Rozi lányom azt, hogy nagyon fájt-e. Nem mentem bele a részletekbe, inkább arra összpontosítottam, hogy azért jöttünk Magyarországra lakni, mert nehéz volt az életünk Szlovákiában, és nem akartam, hogy ők ezt érezzék. Rozi akkor kérdezte meg, ezért voltam-e gyakran olyan fáradt és szomorú. Szerencsére azt is elmondhattam nekik, hogy most már mindennek vége, Magyarországon kiderült, hogy ártatlan vagyok, ezért meghívott bennünket a szlovák köztársasági elnök a palotájába. Engem is meglepett, mennyire örültek, rögtön azt mondták, hogy jönni akarnak. Másnap az egész iskola tudta, hová vagyunk hivatalosak.

Milyen volt az elnöki fogadás?

Nagyon bensőséges és emberi. Elmondtam az elnök úrnak, mennyire hálás vagyok, hogy a gyerekeimben az egészből ez marad meg, hogy ők az elnöknél jártak. Számomra anyaként és feleségként akkor ért véget ez a történet, amikor ott álltam a családommal a köztársasági elnök mellett. A férjem miatt is örültem ennek a végkifejletnek, mert végre úgy érezhette, valaki méltányolja, hogy végig kitartott mellettem. Csak én tudom, milyen nehezen élte meg, hogy nem tudott megvédeni, és végtelenül tisztelem azért, hogy ezt az egészet végigcsinálta velem.  

Sokan a támogatóid közül is fanyalogtak a befejezésen, úgy vélték, még küzdened kellett volna, bíróság előtt keresni az igazad.

Ezek az emberek szimbólumként tekintettek rám, de számomra ez nem a szlovákiai magyarság ügye volt, amelyet képviselnem kell, hanem az életem. Úgy éreztem, hogy nem akarok erre a harcra több évet áldozni. Nem feladtam a küzdelmet, hanem megoldást kerestem a családomért, és ezt senki sem róhatja fel nekem.

Roppant tanulságos volt, hirtelen mennyien siettek kinyilvánítani, hogy mindig melletted álltak, és oda szóltak az érdekedben, ahová kellett. Eljutottak hozzád ezek az információk?

Nagyon sokat elárul egy ember jelleméről, hogyan nyilvánul meg ilyen helyzetben. Többen is hívtak, vagy üzenetet írtak, hogy mindig hittek abban, hogy igazam volt, és most velem együtt örülnek, csak ezt nem tudtam elhinni, mert tizenkét évig felém sem néztek. Mások arról biztosítottak, mennyi mindent megtettek értem, miközben tudom, hogy akik valóban tenni akartak, azoknak nem volt hozzá kellő erejük, akiknek pedig lett volna lehetőségük, azoknál az akarat hiányzott. Akik tényleg tettek is értem, azok hallgattak.

Sokat tanultál emberismeretből, szociológiából, pszichológiából.

Bárcsak ne tudnám mindezt, mert semmire sem megyek vele. De most már soha nem tudok tőle szabadulni, életem végéig meghatároz, ami történt velem. A családomnak köszönhetem, hogy nem húzott le a mélybe, de sokat gondolok arra, milyen lehetett volna az életünk, ha nincs ez az egész. Tudom, kik a felelősök, és soha nem fogok nekik megbocsátani, de bosszúvágy nem kísért, mert hiszek abban, és látom is, hogy Ficótól Kaliňákig mindenkit utolér a sorsa. 

A tizenkét év alatt volt valami, amit most másként tennél?

Nem vonnám vissza a beadványomat a strasbourgi Emberi Jogi Bíróságról. Nem kaptam érte cserébe semmit, és utána kezdődött életemben a legnehezebb időszak, amikor a második Fico-kormány tagjai azt érezték, hogy újra a markukban vagyok, és nincs felettük kontroll.

Gondolkozol újabb kárpótlási beadványon?

A hosszadalmas eljárás miatt már nem lehet, mert lezárult az ügy, a személyiségi jogaim sérelme miatt megfontolom. De úgy érzem, ezt a tizenkét év gyötrelmet nem lehet pénzben kifejezni.

A szlovák oldalon sokan azért sértődtek meg, hogy elhagytad az országot. Néha már úgy tűnt, mintha ezt hálátlanságnak vélnék, hiszen ők is támogattak.

Hiszem, hogy akik támogattak, azért tették, mert a lelkiismeretük ezt diktálta. Aki őszinte emberi együttérzésből állt mellém, annak meg kell értenie, hogy a saját életemről jogomban áll dönteni, és hogy számomra ez volt az egyetlen megoldás. Aki ezt nem tudja elfogadni, az nem engem látott ebben a történetben, hanem a botrányt és általa saját megmutatkozási lehetőségét. Úgy érzem, senkinek nem tartozom semmivel, mert itt nem a botrányt, hanem engem kellett segíteni. Azok a kevesek, akik ezt tették, örülnek annak, hogy most jól vagyok.

Jól vagy?

Szeretünk itt élni, otthonra találtunk, most már Magyarország a hazánk, de Szlovákia mindig a szülőföldünk marad. Oda hazamegyünk, és ide is hazajövünk. Szlovákiai magyar maradok, ezt mindenhol el is mondom, de örülök annak, hogy a gyerekeim könnyen beilleszkedtek.

El tudod képzelni, hogy visszaköltözzetek?

Semmiképp. Itt építettünk házat, teremtettünk új életet magunknak, minden segítség és támogatás nélkül, mert senkinek nem akartam a lekötelezettje lenni, és ennek köszönhetően nem vagyok senkinek az adósa sem. Nem tenném meg a gyerekeimmel, hogy kiszakítom őket abból a közegből, amelyben jól és biztonságban érzik magukat. Olyan természetesen élik meg a magyar identitásukat, ahogy én otthon soha. Nem érzik azt, amit magyarként Szlovákiában sokszor éreztem, hogy duplán kell teljesítenem, hogy elfogadjanak, és vigyáznom kell, hol hogyan szólalhatok meg. Közben büszkék arra, hogy az édesapjuk szlovák, és ezt mindenhol hangoztatják is. Vele szlovákul beszélnek, és a világ legtermészetesebb dolgaként élik meg, hogy mi kétnyelvű család vagyunk. Szándékosan nem mondtam el nekik, és soha nem is fogom, hogy az egész meghurcolásom mögött a zsigeri magyargyűlölet állt. Remélem, hogy mire megtudják, már fel is tudják dolgozni.

Magyarországon nagyon elhatalmasodott az idegengyűlölet, ezt érzékeled?

Ellenem soha nem irányult, de természetesen érzékelem, és nagyon bánt. Ám most már a családomra koncentrálok, mert úgy érzem, elég időt áldoztam az életemből a közéletnek, és nem hiszem, hogy egyszerű állampolgárként bármire befolyásom volna. Ez csak olyan hatalmas tragédiák árán lehetséges, mint a Kuciak–Kušnírová-gyilkosság volt, de nincs az a társadalmi változás, amely ennyit érne, mert én mindenekelőtt a hozzátartozók fájdalmát látom. Ezért döntöttem úgy, hogy innen kezdve a saját családomban teszek meg mindent, hogy tisztességesen éljünk. Ha mindenki ezt tenné, az elég is volna ahhoz, hogy jobb legyen a világ.

A szlovák állampolgárságot vissza fogod kérni?

Gondolkozom rajta, mert nem önként, hanem a körülmények nyomására mondtam le róla. Úgy érzem, hogy már csak a kétnemzetiségű családomra való tekintettel is visszajárna nekem.

Öt éve költöztetek Magyarországra. Azonnali megnyugvást hozott, hogy már nem csengettek nálad naponta idézésekkel a rendőrök?

A Sárika születése előtti hónapokban még azon gyötrődtem, nem kell-e Nyitrára bírósági tárgyalásokra járnom; nagyon aggódtam, hogy ne legyen valami baja a babának. A nyugodtabb időszak akkor kezdődött, amikor Magyarország átvette az ügyet, bár még mindig tartottam attól, hogy ha a Szlovákia által átadott ügyiratból indulnak ki, bármi lehet. A józan ész azt sugallta, hogy ennek le kell zárulnia, de a tapasztalatom óvatosságra intett. Itt nem bántott senki, de én mindig azzal a tudattal éltem, hogy vádlott vagy a nagyon pontos magyar megfogalmazás szerint terhelt vagyok. Ez tényleg egy súlyos teher volt, amelyet csak most tettünk le.

A munkahelyeden ismerik a történetedet, tudják, hogy egy nemzetközi ügy főszereplője vagy?

Amint Sárika elment óvodába, munkát kerestem. Szeptembertől egy kozmetikai cég német és szlovák külkereskedelmi kapcsolatokért felelős munkatársa vagyok. Úgy akartam megállni a helyem, hogy csak a teljesítményem számítson, senkit nem akartam terhelni ezzel a bonyolult történettel. Egy beszélgetés során csak annyit említettem a kolléganőknek, hogy nem volt könnyű életünk, és ekkor derült, ki, hogy tudják, ki vagyok, és min mentem keresztül, de tapintatból nem említették. Akkor láttam, mennyire együttéreznek velem, amikor az elnöki irodából hívtak, és én elsírtam magam. Odajöttek hozzám, és megölelgettek, volt, aki azt mondta, hogy büszke rám, és ez nagyon jólesett. 

Nagyon más lesz ez a karácsony, mint az előzőek?

Ez az első karácsony, amikor már mást is merek kívánni, mint hogy a következő évben legyen vége az ügyemnek. Nincsenek nagy vágyaim: csak egészséget, békességet, csendes boldogságot szeretnék, olyan egyszerű, normális életet, amilyenben több mint tizenkét évig nem volt részem.

Megjelent a Vasárnap 51-52. számában!