A nyárasdiak gólgyárosa

„Mindjárt nyugalom lesz” – nyugtatott meg, mert a dunaszerdahelyi sportcsarnokban néhány nappal előtte nagy volt a felfordulás, de a festés és nagytakarítás után csak helyreállt a rend. Igaz, hogy Piroska, aki beosztása szerint portás, de a valóságban amolyan mindenes, reggel négykor kelt, és este tízkor ment haza. Két nappal azután, hogy búcsút mondott a kézilabdának, a közeli, nagyon leromlott állagú másik sportcsarnokban kezdett dolgozni szintén portásként, de edzősködött is: az utánpótlás csapatát bízták gondjaira. „Kezdetben gyöngék voltak, aztán annyira fölfejlődtünk, hogy majdnem bajnokságot nyertünk”. Ahogy mondja, érződik a büszkeség a hangjában. „Voltak köztük olyanok, aki válogatottak lettek, Méry Marianna és Hobot Edit.”

Végül miért szűnt meg a csapatuk?

Ez a korosztály kiöregedett. Aztán volt ugyan női csapat, ott még két vagy három évet játszottam – pontosan fel volt írva, de nem találom a papírokat –, de az is ráfizetett a szerdahelyi betegségre, arra, hogy mindenből kettő volt a városban, két egyesület. Aztán elmentem Szerdahelyről, egy évet még Újvárban játszottam. Előtte jártam Németországban is, Boxberg városkában; ezt Németh Jolinak köszönhetem, ő vitt ki. Ott másfél évet töltöttem, ugyanabban a csapatban, mint Joli, de nem laktam ott, csak a mérkőzésekre mentem ki, mert akkor már a szerdahelyi sportcsarnokban dolgoztam.

Nehéz elvágni a fonalat, befejezni azt, ami egy életre szóló szerelem? Vagy így, hogy még a munka mellett sem mondott le azonnal a játékról, azért kevésbé fájó?

Amikor Nyárasdon abbahagytam, azt mondogattam, nem tudom, mi lesz, ha egyszer majd be kell fejeznem, de mivel rosszul váltunk el, úgy voltam vele, hogy soha többé.

Ez már azért nem tegnap volt. Felidézhetjük, hogy mi is történt, hogy történt?

A térdem olyan állapotban volt, hogy műteni kellett, s az edzővel megbeszéltük, hogy ha érzem, hogy már nem megy tovább, akkor pihenek, mert nekem nem kell annyit edzenem, hiszen úgyis megbízható vagyok. Ha kellett, dupla munkát végeztem. A műtét után az egyik vezető beállított hozzánk, hogy »se munkában nem vagy, se edzésen«, mire mondtam neki, hogy kérdezze meg Pali bácsit, ő mondta, hogy pihenjek. Erre az illető nekem állt, hogy semmit nem tettem a nyárasdi kézilabdáért. No, én se hagytam magam, azt mondtam, hogy »ha én nem csináltam semmit, akkor te csak gyorsvonatból láttál kézilabdát«. Rá pár napra volt gyűlés, amelyre engem is meghívtak, s ott ültek heten vagy nyolcan a vezetők. Elmondtam a véleményemet, de valójában senki sem állt mellettem, mert azt, ami elhangzott, egy fontos ember mondta, akinek azt volt a beceneve, hogy Brezsnyev. A végén közölték, hogy két hét gondolkodási időt adnak. Erre én, hogy nincs mit gondolkodnom, el is felejtettem a nyárasdi kézilabdát, meg az összes mocskos embert – ezt úgy hiszem, meg is írta akkor az újság, csak az illető nevét nem merték megírni. Kijöttem, bevágtam magam mögött az ajtót, pedig nyugtatót is bevettem, nehogy elsírjam magam. Az fájt nagyon, hogy valójában akkor ott nem állt senki mellém. Tudom, hogy mindenki féltette a helyét: mindannyian ebből éltünk, nem úgy voltunk fizetve, mint a mostani sportolók, jártunk dolgozni. Németh Pali bácsi se tehetett semmit; annyit mondott a feleségének, Jolinak, hogy »próbáld kiszerezni a Pircsit, hogy legalább ez legyen neki«. Nagyon meg is köszöntem.

Pályafutásának csúcsa a moszkvai olimpia volt. Igaz, hogy veszélyben volt a részvétele?

Közvetlenül a nevezés előtt Szegeden indultunk tornán, az első meccsen az osztrákokkal játszottunk, s az egyik lány meglökött, hogy roppant a lábujjam. Kecskeméthy edző is azt hitte, hogy a térdemmel van baj, amelyet már előzőleg is fájlaltam, de nem az volt. Este elmentünk a magyar csapat orvosához, az megröntgenezte a lábam, s mondta, hogy két helyen el van törve. Csak én ezt nem vallottam be, mert ha megmondom, ki nem visznek az olimpiára. Az egyik lábamra egy számmal nagyobb tornacipőt húztam, hogy tudjak játszani. Nem is jött rá senki, csak négyen tudtak róla a csapatból: Joli, Kuťková, Foltýnová és Datínska.

Mi maradt meg emlékként Moszkváról? A mérkőzésekről?

Gyönyörű emlékek, rengeteg emberrel találkoztam. Azért küzdöttem, gürcöltem, hogy kijussak, és ott dobáltam is a gólokat.

Hogy lett a kis Piroskából gólgyáros?

Az alapiskolában nem jártam sportkörre, énekkarban énekeltem. Egyszer atlétikai versenyre kellett menni Szarvára, s valaki hiányzott, így a tanító – Szenczi Jánosnak hívták – engem hívott el. Krikettlabdával kellett dobni, s akkorát dobtam, hogy a labda átrepült a kukoricaföldre. Aztán már mindenféle versenyre küldözgettek, az iskolaév vége felé rendezett kézilabdatornán is játszottam, és mindjárt rengeteg gólt dobtam. Akkor jött oda hozzám Németh Pali bácsi, hogy nem mennék-e el Nyárasdra. Mondtam, hogy ezt otthon meg kell kérdeznem, mert Nyárasd 15 kilométerre van tőlünk, nem tudom, hogyan járnék el oda, mert mi nem vagyunk gazdagok. Otthon megengedték, később meg nagyon örültek nekem. Apu mindig biciklin jött a meccsekre. Mondogatták is a csarnokban, hogy »már megkezdhetjük, mert itt van Angyal bácsi«.

A keserű nyárasdi búcsúról elmondottakon kívül akadtak még mélypontok, vagy inkább csak a szépre emlékezik?

Szép dolgok is voltak! Nagyon jó csapatunk volt, összetartók voltunk – még a hülyeségekben is, azokban is részt vett mindenki. Segítettük egymást, ha valakinek gondja volt. Amikor ifiben megnyertük a csehszlovák bajnokságot, mindenki minket ünnepelt; ezek megmaradnak. Meg a kupameccsek is. Németország, ahol a Lützelindennel játszottunk: három perc volt hátra, Dobos Ildi elvesztette a labdát, én megszereztem, és ellenkező irányból bevágtam a hosszú sarokba – ezzel megnyertük, mert idegenben több gólt dobtunk, mint ők.

Hogy volt ez a Dömény Joli – Angyal Piroska barátság? A sportban sok az irigység, kettejük jó kapcsolata azonban a mai napig megmaradt. 

Mindig jóban voltunk, nem irigykedtünk egymásra. Nekem nem is volt miért, hiszen 145-szörös csehszlovák válogatott nemigen volt, de ezzel soha nem vágtam föl.

A sport mellett a családban is simán ment minden?

Igen, a férjem, akit mindenki Csaleknek hívott, elvolt a lányommal, ha pedig neki valami közbejött, akkor a sógornőm vigyázott rá. A férjem Ekecsen futballozott, katonaság alatt meg Rokycanyban. Oda hívták is őt utána, de miattam nem ment. Aztán még játszott Dunaszerdahelyen, de olyan munkája volt – az erdészetnél dolgozott –, hogy az edzés fizikailag nagyon megterhelő lett volna. A lányunk, Piroska szintén kézilabdázott Szerdahelyen, még én is játszottam vele, volt korcsoportos válogatott is, de egy napon hazajött, s azt mondta: »Anyu, nem megyek edzésre.« Fájt neki, hogy mindig hozzám hasonlították. Ha jól ment, azt hallgatta, hogy »olyan vagy, mint az anyád«, ha nem ment, akkor meg, hogy »messze vagy az anyádtól«. Most már örülök is, hogy abbahagyta. Bécsben laknak, ő ott dolgozik kórházban, két gyereke van, a nagyobbik négy és fél éves, a kicsi februárban lesz kettő.

Akkor még nehéz megmondani, hogy lesz-e vonzalmuk a sporthoz.

Szerintem jó mozgásúak. Habár a nagyobbik az udvaron futball-labdával játszik, de ha látja a kézilabdázókat, könyörög, hogy »oma, odaadod a kézilabdát?«.

Névjegykártya

Polacsekné Angyal Piroska

Válogatott kézilabdázó

Született: 1954. október 29., Dunaszerdahely

Klubjai: TJ Družstevník Topoľníky (1972–91), Csallóközaranyos (1991–92), Boxberg (német 1992–94), DAC Dunaszerdahely, Érsekújvár

Edzőként: DAC (1999–2001)

Eredményesség: 145-szörös csehszlovák válogatott, a Nyárasd színeiben 1028 mérkőzésen lépett pályára, és 4928 gólt lőtt, mérlege az I. ligában: 248 mérkőzés, 1162 gól.

Sikerei: Olimpia – 1980, Moszkva: 5. hely (csehszlovák válogatott), 1978: csehszlovákkupa-győztes (Nyárasd), KEK: 1x ezüst- (1984/85), szlovák és csehszlovák ifjúsági bajnok (1972, Nyárasd)