A nárciszok nagyasszonya

Életét az onkológiának, a rák gyógyításának szentelte. Eva Siracká docens, a Rákellenes Liga megalapítója és elnöke hitt és hisz abban, hogy az egyik legádázabb ellenség elleni harcban van remény.

Orvosi hitvallását férje is osztja, de egyébként nem családi örökség, sem fel-, sem lemenő ágban. Édesapja a Legfelsőbb Bíróság bírája volt, nővére, akire néha haragudott, mert a kinőtt ruháit örökölte, közgazdász lett, vegyész öccse a vér láttán elájult, egyetlen fia sem követte szülei hivatását. A ma 85 éves Eva Sirackát családi orvosuk mételyezte meg (ma is vallja, hogy ezt az intézményt hasznos lenne visszaállítani). Gyermekként arról álmodozott, hogy egyszer majd ő is fehér köpenyt ölt.
Az álomból valóság lett.
Gyerekkori vágy volt, annak idején nem gondoltam hivatásra. Rengeteg minden érdekelt, sportoltam, teniszeztem, versenyszinten kosárlabdáztam. Igaz, akkoriban mindezt amatőr szinten tettük, nem gondoltunk vele a jövőt illetően. Az érettségit követően – én kettőt is tettem, az elsőt nagy gyorsan, mert közelgett a front, aztán újra beültettek az iskolapadba, hogy pótoljuk, amit elmulasztottunk, a cseh irodalmat, a kötelező orosz nyelvet, ebből is vizsgáztunk – bejelentettem a szüleimnek, hogy orvosi egyetemre megyek. Felvételi nélkül bejutottam, nem is volt vizsga, a későbbi rostán szórták ki a létszámfelesleget.
Férjével, akit a Queen’s Awarddal tüntettek ki, az egyetem vagy a szakma hozta össze?
Az egyetem végeztével onkológusként kezdtem dolgozni Pozsonyban. A Szent Erzsébet Kórház nagy szerepet játszott pályafutásom és a magánéletem alakulása szempontjából is: azután, hogy Árvában letudtam a kötelező egyéves gyakorlatot, 1953-ban visszatértem a Heyduk utcába. Siracký doktor is akkoriban jött vissza a nőgyógyászatra a katonai szolgálat befejeztével; rajta kívül egy egész csapat fiatal orvos dolgozott a klinikán, munka után együtt jártunk moziba, táncolni, szórakozni. Mindjárt feltűnt nekem, hogy mennyire jól nevelt, udvarias, más, mint a többiek: soha nem durváskodott, igazi úriemberként viselkedett, egy idő után a kollégák is csak úgy szólították, hogy »Sir«. Engem szemelt ki, gondolván, hogy megfelelek partnerként, talán mert ellentétes a természetünk – én gyakorlatias vagyok, ő inkább gondolkodó. Végül, úgy hiszem, az orvostudománnyal kapcsolatos közös elképzelésünk hozott össze bennünket, az, hogy együtt elérjünk egy célt. Így kezdődött a kapcsolatunk, s tart ötvenöt éve.
Manapság még akkor is válságba kerül egy házasság, ha csak esténként, hétvégenként látják egymást a partnerek. Hogyan lehet kibírni együtt, amikor napról napra megosztják még a munkahelyi gondokat is? Mi a jó házasság titka?
Ha a partnerek más-más szakmában dolgoznak, talán szívesen mesélnek otthon a problémáikról, dicsekednek a sikereikkel, vitatják meg a munkahelyi dolgokat, persze ha teljesen különböző az érdeklődési körük, nehéz megtalálni a közös témát. Mi ha hazajöttünk a férjemmel, soha nem beszéltünk orvosi kérdésekről. Az intézetben az egész napot együtt töltöttük, ott kellett megoldani a problémákat. Annak idején nagyszerű légkör uralkodott, ebéd után főztünk egy kávét, leültünk a kollégákkal. Ilyenkor volt idő a komoly dolgokra és a viccelődésre is, megoldottuk, ami nyomta a lelkünket, s terveket szőttünk. Otthon ez már nem volt téma, mindketten saját magunkkal foglalkoztunk. Kezdetben, amikor még a szüleimmel együtt laktunk, egyik alkalommal édesanyám azt panaszolta apámnak, hogy ezek ketten olyan furcsák, még csak nem is szólnak egymáshoz. Volt mit magyarázkodnom, hogy esténként mindketten kiéljük a szenvedélyünket: ez pedig az olvasás. Emellett nem kell beszélgetni. Manapság, hogy nem gyakoroljuk a szakmát, sokkal több kérdés merül fel otthon is, itt, a Rákellenes Ligában sok olyan sorsú emberrel találkozom, akiknek a problémái kikívánkoznak belőlem. Ha elmesélem a férjemnek, esetleg eligazít, és megkönnyebbülök.
A sugárkezelés hazai úttörője, ön alapította a Csehszlovák Radiobiológiai és Radiológiai Társaságot, az első nő idehaza, aki sugárterápiával foglalkozott. A rák továbbra is valami szörnyűségként üldözi az embereket, az onkológusok nap mint nap találkoznak a halállal. Egy törékeny alkatú nő, egy anya meg tud ezzel békélni?
Meg kell. Rengeteg más olyan foglalkozás is van, ahol az ember kockáztatja az életét. Orvosnak, onkológusnak lenni nem foglalkozás, hanem elhivatottság, teljesen másmilyen hozzáállást követel. Az elmúlt hatvan év során rengeteg tragikus esetet éltem meg, és ez engem is megviselt. Nincs szörnyűbb érzés a tehetetlenségnél, hogy nem tudunk segíteni a betegen, vagy legalább meghosszabbítani az életét.
De akad ellenpélda is, amikor vesztesnek látszó helyzetben meggyógyul a beteg.
Hála istennek, ilyen is van. Az, hogy a rák még mindig valami szörnyűség, azért van, mert sokáig tabuként kezelte a társadalom. Szörnyű abban, hogy a betegnek joga van, tudni, mi történik vele, de joga van arra is, hogy ne tudja a teljes igazságot. Saját magam is megtapasztaltam, édesanyám rákban halt meg. Benn voltam a műtőben az operációnál, s amikor felnyitották, rögtön tudtam, hogy eperákról van szó, méghozzá előrehaladt állapotban, legföljebb fél éve van hátra. Hazajövet a család előtt elhallgattam az igazságot, s az elkövetkező hónapokban szörnyű volt a teher, a magyarázkodás, hogy miért rosszabbodik az állapota. Ma más a helyzet: jó, ha megosztják a terhet a családon belül.
Értendő ez úgy, hogy egyre kevésbé tabu a rák?
Hála istennek, igen. Pszichológusok segítenek a betegnek és a családtagoknak abban, hogy képesek legyenek elviselni az igazságot, mert nem mindenki egyformán viszonyul a betegséghez. Mint mondtam, erre és arra is joga van a páciensnek. Joga van arra is, hogy elrendezze a hátralévő életét.
Nem könnyű belelátni az emberekbe.
Egy-két beszélgetéssel nem is lehet elintézni a dolgot, ráadásul az orvosok nem lélekelemzők. Manapság pszichológusok segítenek az orvosnak, hogy közösen megoldják a problémát, mert a diagnosztizált betegnek nemcsak egészségével van gondja, hanem ennek kapcsán ezerféle szakad a nyakába – családi, munkahelyi, szexuális, anyagi. Ki oldja meg ezeket? Az orvosnak nincs ideje, ma egyébként is túlterheltek adminisztrációval, erről a társadalom nem akar tudomást venni. Egy egész csapat kell, hogy emberi körülményeket teremtsenek a rákos páciensnek. Néha megáll az eszem, hogy a segélyvonalon mi mindennel fordulnak hozzánk, sokszor az alapinformációkat nem kapják meg a betegek, nem tudják, mit és kitől várhatnak, sokszor panaszkodnak az orvosokra. Sok kongresszuson elhangzott, hogy az egyes országok alkotmányai megfeledkeznek erről a kérdésről, ezért kínálta fel a Rákellenes Liga az intézeteknek, hogy alkalmazzanak szakembereket a mi költségünkre. A tapasztalat az, hogy több helyütt még ódzkodnak, attól félnek, idegenek avatkoznak be a gyógyításba. Ezen kell változtatni, és idő kell hozzá. Sokszor bírálom a kollégákat is, akik pléhpofával és futószalagon intézik el a betegeket, holott azoknak mosolyra és gondoskodásra volna szükségük.
Mi a helyzet a hazai rákgyógyításban? Hol tartunk, hol tart a világ? Túl ideálisnak tűnő kép, hogy a közeljövőben védőoltással megelőzhető legyen a rák?
Nehéz jósolni, hogy milyen irányba terelődik a fejlődés. Mi annak idején még a sejtek szintjén dolgoztunk, ma már molekuláris szinten folyik a kutatás, újabb és újabb, a rákos sejtekben zajló jelenségekre derül fény. Több jel mutat arra, hogy már a sejtekben tudják majd korrigálni a kóros elváltozásokat, megismerhetjük az egyén különböző betegségekre való hajlamát, s ennek birtokában a megelőzés is új szerepet kap. A molekuláris szintű genetika eredményei által a rákkutatók számára új perspektívák nyíltak meg, a prevenció területén pedig felvetődik a kockázati csoportok szűrésének lehetősége, de ez újabb problémákat vet föl, nehogy diszkriminálják ezeket az embereket. Az elmúlt több mint fél évszázadban óriási fejlődést tapasztaltunk, igaz, a haladás újabb problémák elé állított bennünket.
A problémák megoldásában nagy segítségükre van a betegeknek a Rákellenes Liga, amelyet Ön alapított 1990-ben. Időközben a nagyobb városokban is létrehoztak központokat. Eva Siracká nélkül mindez nem volna, ezt elismerte az Orvosi Világszövetség is, amikor besorolta a világ elit orvosainak 65 tagú klubjába, idén májusban az Egészségügyi Világszervezet genfi kongresszusán a Sasakawa-díjat vehette át az első európai hölgyként.
Ilyenek nem foglalkoztatnak, annak viszont szívből örülök, ha megállítanak az utcán azzal, hogy hasznos a munkánk. Mindez kitörli a negatív dolgokat, újabb motivációt ad, mert még rengeteg tennivaló vár ránk. A minap mondtam épp a férjemnek: 150 évig kell élnem, hogy mindazt, amit meg kell tennem, elvégezzem. Néha visszagondolok, hogyan indult az egész, amikor önsegélyes alapon létezett az első klub, hogy azóta mennyit léptünk előre: a rákmegelőzést bevittük az iskolákba, megszerveztük a nárciszok napját, létrehoztuk a segélyvonalat, új dolgokat vezettünk be, bár közülük több már rég létezett a világban, mi csak kullogtunk utána. Van, amiben sikerült utolérnünk, sőt: néhol már lépéselőnyben járunk. Például az onkológiai nevelésben, amely már 12 éve folyik, s nagy örömömre van is foganatja: a diákok között lassacskán felnő egy új nemzedék, amelyik ismeri a diagnosztikát, jó ismeretei vannak a kutatás és a megelőzés terén, a legújabb gyógymódokat illetően, tisztában van a pszichoszociális problémákkal, hogy mi a helyzet az egyes családokban. A jó múltkor jelentettem ki az egyik iskolában, hogy buszba rakom őket, s körbe viszem az egész országban, hogy tartsanak felvilágosító előadásokat. Sajnos, nem mindenütt ennyire rózsás a helyzet a fiatalok körében: az épp ideérkezett európai felmérésből az derül ki, hogy nagyon sok fiatal lány dohányzik nálunk, egyre nő körükben az alkoholizmus, és ez óriási szociális probléma. Az az érzésem, hogy mindez a jólét árnyoldala. Egyszóval: rengeteg a tennivaló. Őszintén remélem, hogy akad valaki, aki majd folytatja a munkát.
Egyelőre nem kell ilyesmin törnie a fejét... Inkább talán azon, hogy néha meg is pihenjen.
A férjem azt tartja, hogy a pihenés fertőző betegség. Ő még javában alszik, amikor én minden reggel fél hatkor kelek, szombaton és vasárnap is, a vekker így van beállítva a szervezetemben. Sajnálnám is az elpazarolt időt, főleg nyáron, amikor ragyog a nap, mindig van mit tenni a kertben. Én nem tudok csak úgy tétlenül ülni: a családban elrettentő példa vagyok, mert ha leülünk a kertben, rögtön körbejár a szemem, hogy mi nincs rendben. Egyébként ezermester vagyok: a hétvégi házban összeeszkábáltam egy ruhásszekrényt, kitapétáztam a falakat, de ma már nem engedik, hogy felmásszak a létrára. Ilyenkor eszembe jut, amikor 93 éves édesapám létrán felment egy hatalmas diófára, hogyan korholtam, hogy ez még nekem is gond. Mire megjegyezte: „Hát, nem is vagy már a legfiatalabb...”