Vendégünk Mellár Dávid költő

A díjazott egy éven át birtokolhatja Richard Aradský szobrászművész plasztikáját, és kiemelt print és online publikációs lehetőséget kap a folyóirattól. A Szemmel tartva díjat idén Mellár Dávid költő nyerte el az Irodalmi Szemlében közölt írásaiért, valamint első verseskötetéért, amely Vagy valami egészen más címmel idén jelent meg a pozsonyi Kalligram gondozásában. Az elismerés átadására a III. ARTér Napokon, Kéménden, augusztus 15-én került sor. A kötet látszólag két alkotó verseit összesíti egy szövegtérben a személyiség, valamint a személyesség határainak mentén. Az alkotó egyébként a pozsonyi Comenius Egyetem Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékének doktorandusza.

Akár úgy is titulálhatnánk, hogy a másság kérdésének újragondolásában, értelmezésében segít a Vagy valami egészen más. Hogy érzékeled az önmagadra vetített másságot, neked mit jelent ez a kategória?

Számomra a másság szorosan összefügg az elfogadással. Elfogadni, hogy mindig minden más, mint ahogy azt mi gondoljuk vagy képzeljük, másképp vetülünk ki mi magunk is a világba, mint ahogy azt gondolnánk. Tulajdonképpen ez Karinthy „mindig minden másképp van” gondolatának parafrázisa. Egy kicsit más oldalról megnézve, de ugyanide kilyukadva, eszembe jut Csehy Zoltán egy bejegyzése a Grüezi! c. naplójából, ahol a svájci Pride fesztivállal kapcsolatban írja, hogy mennyire fontos és szükséges a mássággal való igazi találkozás, az elfogadáshoz, a megértéshez és a szolidaritáshoz. És ez ugyanúgy kivetíthető nemzeteken, nemeken, társadalmi hovatartozásokon átívelően mindenfajta-féle emberi magatartásra és létezésre. De hogy maradjunk a kötetnél: Kozmár Klára jelenléte is ezt a nemi sokszínűséget, vagy talán sokkal inkább a nemiség levetkőzését próbálja felmutatni, amikor egy vulkán vagy más geológiai folyamat milliószor nagyobb energiát felszabadítva élvez el nemi hovatartozás nélkül, mint egy férfi, nő vagy hermafrodita. Ezért is vagy VALAMI egészen más, és nem VALAKI. A létezés nem olyan személyes, mint gondolnánk.

Az első köteted kapcsán a kritika megjegyzi, hogy rendkívül személyes hangnemben íródtak ezek a versek. Mennyire volt nehéz ebben a hangnemben alkotni?

Nem volt nehéz, mert ez a legtermészetesebb hangnem, amiben mindennap létezek. De a személyesség és intimitás csak arra próbál rámutatni – az objektív és tudományos hangnemet itt-ott segítségül hívva –, hogy mi van mögötte. Mi van az annyira személyesnek gondolt testünkkel, ha rámutatunk a véráramlás megállíthatatlanságára, a bőr törékenységére, az izmok ernyedésére, s arra, hogy mindehhez tulajdonképpen nem sok közünk van, nem igazán tudjuk befolyásolni sem. Visszakanyarodva a kérdésedhez, Kozmár Klári sokat segített, hogy Mellár Dávid nyíltabban és szabadabban beszéljen a még mindig tabu kategóriába eső szexualitásról és erotikáról. Mert attól még, hogy poénkodunk, és vicces mémeket gyártunk az orális vagy anális szexről, nincs megoldva semmi.

Milyen alkotói folyamat előzte a megjelenést? Fázisaiban nézve a kötetet, mi volt a legnehezebb?

A húzás, a fölöslegtől való megtisztítás volt a legnehezebb. Talán látszik is az egyes versek terjedelmén, hogy nem tudom meghúzni a határt, hogy mikor elég. De talán általánosságban véve is elmondható, hogy egy vers vagy egy prózai alkotás esetében nem a szöveg megírása a legnehezebb, hanem annak lerövidítése. Persze, számít a hogyan is, a megszólalás, de ezenfelül inkább a fölösleges és túlírt szavak és sorok kigyomlálása az, ami igazán lényeges. Nehéz volt ezt megtanulni. El kellett fogadnom, hogy számomra egy szöveg megalkotása rengeteg tudatos utómunkálattal jár. Talán nem csak számomra. A kötetkonstrukcióban például nincs valami sok tudatosság, így alakult, így burjánzott, ilyenre készült el. Ez lehet, nem akkora tragédia, de a jövőben, egy következő kötetnél szeretném kicsit tudatosabban megalkotni a kötet felépítését.

A lírádban gyakori a test reprezentálhatóságának motívuma. Neked mit jelent a test?

Próbálom a testet úgy kezelni, hogy az valami (amennyire csak lehet) nemtől független, de sokkal inkább, hogy nem is személyes. Ugyanakkor ez nem azt jelenti, hogy nem kellene odafigyelni a testünkre, vagy ne volna rá szükségünk, hisz csak rajta keresztül érzékelhetjük és élhetjük meg a világot olyannak, amilyen. Minden illatával, szagával, dallamával és zajával, hogy a többi befogadási lehetőségről ne is beszéljek. De ettől még nem több ennél, nem minden, és az a tapasztalatom, hogy bizonyos szempontból mégis túlságosan túlértékeljük, méghozzá pont azért, mert rajta keresztül éljük meg az összes gyönyörrel és/vagy adrenalinnal dúsított pillanatainkat (is). Énünknek állandóan azt a részét akarjuk kielégíteni, ami a testiség tapasztalatából fakad. Közben meg gyorskajákkal, nikotinnal és alkohollal tömjük. De ezek is csak azért okozhatnak örömöt, mert úgy vagyunk megalkotva, ahogy: a túl kifinomult agyunk lesz a vesztünk, ami ugyancsak a testünk része, minden kémiai reakciójával együtt.

Mi az, ami a szakmai érdeklődést, figyelmet serkenteni tudja a te esetedben? Milyen ingerből születik valamilyen irodalmi produktum?

Főleg az állandó önmeghatározási futamokból merítek különböző léthelyzetekben és környezetben. Ahogy a testemen keresztül belém ivódik a világ, és valami mindig lecsapódik belőle ott belül. Valamint fordítva: ahogy az én térbe vetettségem hat ki a környezetemre. Ezeket próbálom megfigyelni.

Milyen előfeltételek szükségesek ahhoz, hogy valaki a kortárs irodalomban maradandót, igényeset, ugyanakkor egyedit alkosson?

Fuh, ez nehéz kérdés, mivel abban sem vagyok biztos, hogy én ezt csináltam, más nevében meg nem tudok szólni. Mindenképp kell talán egy – tudattalanul vagy tudatosan felépített irodalmi-művészeti és kulturális – hagyomány, amiből lehet táplálkozni, és amiből később ki lehet aztán szakadni, esetleg a saját hangunkkal részévé válni ennek a szellemi térnek. Azt hiszem, én ebben ott tartok, hogy megalkottam a magam kis privát hagyományterét a nagy egészből, és köszörülöm a torkom, hogy mennyire, hogyan és hová fogok tudni beilleszkedni, vagy épp merre vannak azok a szökési útvonalak, ahonnan ki lehet törni. Ez a kötet nyíltan felvállalja a különféle hatásokat és hagyományokat. Talán majd a jövőből visszatekintve érdekes lesz látni, mi volt az a kontextus, amiből remélhetőleg kiforr egy tisztább Mellár Dávid-hang.

Meg tudod-e tippelni, milyen rajtpozíciót biztosít számodra az irodalmi élet palettáján a Vagy valami egészen más?

Fogalmam sincs. Ezt talán nem nekem kell megítélnem. Elég lassan és későn érő típus vagyok, elmúltam 28 éves, mások ilyenkor már a harmadik kötetükön dolgoznak, vagy vannak épp túl. A rajtpozíció így eléggé kitolódott, remélhetőleg ez nem akkora baj.

Mi számít igazi kuriózumnak az irodalmi életben? Van-e olyan téma, amely garantálni tudja a közönség figyelmét?

Először is: talán nem lírát, hanem prózát kellene írni, ami sokkal menőbb mostanság. A témával meg az van, hogy óvatosan kell vele bánni. Nem biztos, hogy maradandó érték lesz az az irodalmi alkotás, amely csak arra koncentrál, hogy meglovagoljon egy épp aktuális és trendi kérdést. Ami biztos, hogy egyre inkább szivárognak be az olyan témák az irodalomba – s talán egyre nagyobb sikerrel –, mint az ökokritika, vagy más környezettudatossággal foglalkozó kérdéskörök, de ott a poszthumán, az ember utáni lét kérdéseinek boncolgatása is. A mesterséges intelligencia, a tudomány és a technika hihetetlen mértékű fejlődése, a virtuális világ rohamos tágulása – ahogy bekebelezi az embereket, ezek mind ilyen nagy, egész emberiséget érintő témák és problémák, amikről talán nem is lehet nem írni, ha már egyszer az irodalom mindig is a valósággal való ilyen-olyan párbeszédekről és kölcsönhatásokról szólt.

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 39. számában jelent meg!

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene