„Nem könnyű ez az életút, de baromi jó, hogy ilyen nehéz”

Hogyan került az életedbe a filmezés? Mikor ébredtél rá, hogy ezzel szeretnél foglalkozni?  Egészen kicsi voltam, amikor kijelentettem, hogy filmrendező szeretnék lenni. Egyszerre ijesztő, mégis jó érzés, hogy már kicsiként tudtam, mit akarok. Ez olyan, mint egy rögeszme, bekattant az agyamba, és kitartottam az elképzelésem mellett. Középiskolásként foglalkoztam képzőművészettel, zenével, és sok mást is kipróbáltam. A képalkotáshoz, úgy gondolom, van adottságom, otthon érzem magam benne, ez adta az első löketet, hogy megpróbáljam a filmkészítést is. Nagyon örülök, hogy a szüleim semmilyen hobbit nem erőszakoltak rám, de mindenben, amit kipróbáltam, támogattak. Így a gyerekkori határtalan kíváncsiságom felnőttként is megmaradt, mai napig ez a legerősebb alkotói tulajdonságom: a kíváncsiság. Végül hogyan léptél rá a filmes szakma újtára? Rimaszombatban, kisvárosiként nem tudtam, mégis hogyan kéne ezt az egészet kivitelezni. Az érettségim évében jártam magántanárhoz, aki segített, útbaigazított. Miután leérettségiztem, fel is vettek Besztercebányára dokumentumfilm-készítés szakra. Sok mindent tanultam ott, de közben mindig Budapestre vágytam, az SZFE-re. Kétszer felvételiztem oda, másodszorra vettek fel, ez talán az eddigi legnagyobb fordulópont volt az életemben. Úgy éreztem, a legjobb helyen vagyok, hazaérkeztem. Háromszázötven emberből hatot vettek fel. Hatalmas élmény volt egy olyan közegbe csöppenni, ahol azt érzem, a szakma iránti elhivatottság az, ami igazán számít. Besztercebányán szakember lett belőlem, itt viszont elkezdtem alkotóvá válni. Itt tanárok helyett mentorok kezébe kerültem, elkezdődött tehát egy intenzív tanulási folyamat. Az első fél évem igazi rózsaszín ködben telt, aztán jött a Covid és az egész magyar állam kontra SZFE-ügy. Milyen most SZFE-s diáknak lenni? Mennyire érzitek a politikai nyomást? Leginkább bonyolult. Már nem vagyok a Színház- és Filmművészeti Egyetem diákja. Jelenleg a Freeszfe Egyesület keretein belül tanulok. Diplomát a bécsi filmes egyetemről kapok majd. Az előzményekről röviden annyit, hogy Magyarországon több egyetemen ment végbe modellváltás, ami egy trükkös dolog. Gyakorlatilag az állami egyetemek alapítványok kezére kerülnek, amelyek sajnos nem függetlenek, hanem a kormány által kihelyezett tagokból állnak, így a jelenlegi hatalom úgy szerez meg magának intézményeket, hogy ha idővel leváltják őket, akkor a bekebelezett intézmények továbbra is az ő kezükben maradnak. Így történt velünk is. Államiból alapítványi formába helyeztek, amivel elvették az egyetemünk autonómiáját. Mivel semmilyen kompromisszumra és kommunikációra nem volt nyitott a minisztérium, az egyedüli eszköz nemtetszésünk kifejezésére a polgári engedetlenség volt, így jött az egyetemfoglalás. Elfoglaltuk az iskolánkat, azzal az indokkal, hogy megvédjük a szabad oktatást és a szabad alkotást. Te hogyan éled ezt meg? Engem mérhetetlenül szomorúvá tesz. Egész életemben Budapestre, az SZFE-re vágytam, és megkaptam ezt a lehetőséget a tanáraimtól, amikor felvettek. Próbálok helytállni, szorgalmasan dolgozni, de azt tapasztalom, hogy ez jelenleg Magyarországon nem számít. Ha az ember nem fér bele a kormány profiljába, igazából csak azért, mert szabadon gondolkodó egyetemista és alkotó, akkor teljes arroganciával ellehetetlenítik. Akárcsak ellehetetlenítettek egy 186 éves, minőségi egyetemet is. Abba már bele sem merek gondolni, hogy ha ez továbbra is így halad, mi lesz a szakmával… Milyen volt az egyetemfoglalást megélni belülről? Mit éreztetek? Hogyan viszonyultatok egymáshoz ti, akik bent voltatok? Eufórikus élmény volt. Egy maréknyi ember maga mellé és egy jó ügy mellé állította az ország nagy részét. Európai, sőt világviszonylatban is felhívtuk a figyelmet arra, hogy a demokrácia mennyire sérülékeny, nem feltétlenül magától értődő, és néha dolgozni kell azért, hogy az ember benne élhessen. Nézőpont kérdése, hogy kudarcként vagy sikerként kezeljük az ügyünket. Az egyetemfoglalás alatt az összes diák együtt dolgozott. Volt, aki őrködött, volt, aki tüntetést szervezett, volt, aki a fórumokat moderálta. Sokan megtalálták a helyüket ebben a kis családban. Szerintem elég jól sikerült hangot adnunk a véleményünknek. Aztán a Covid leállította az egészet. Úgy tűnt, teljes rombolás fog végbe menni az egyetemünkkel kapcsolatban. De sikerült egy izgalmas kiutat találni, amit mi csak emergency exitnek hívunk egymást közt. Jelenleg hét különböző európai egyetem vett át Freeszfe-s diákokat, ami nagyon felemelő érzés, másrészt szomorú, hogy át kellett venniük minket. Ilyen körülmények között honnan tudsz inspirációt, motivációt nyerni? Ha őszintén válaszolok, akkor a félelem az, ami most tényleg motivál. Ez furán hangozhat, nehéz is pontosan megmagyarázni, és remélem, csak átmeneti. Beszélj egy kicsit arról, hogyan készítetek vizsgafilmeket. Mekkora a te hatásköröd, kikkel dolgozol együtt a legtöbbet. Melyik a kedvenc szakaszod a filmkészítés során? A rendező hatásköre projektfüggő. A legfontosabb feladata az, hogy felelősséget vállaljon a filmért, és a színészekkel való szoros együttműködés. A rendezést sokféleképpen lehet csinálni, mindenkinek más az erőssége. Nekem a képek a legfontosabbak, ennek ellenére nem szeretek nagyon beleszólni az operatőr munkájába, nem szeretem, ha egy alkotótárs csak afféle végrehajtóként van jelen. A közös gondolkodás inspiratívan hat rám. A kedvenc munkafolyamatom a snittlistázás, amikor kitaláljuk, milyen plánokkal, kameramozgásokkal meséljük el a történetünket. Az a szép a filmnyelvben, hogy sokszor puszta képi asszociációkkal keltünk érzéseket, gondolatokat a nézőben. A Csendes környék című filmed díjazott lett. Milyen érzés volt, amikor megtudtad? A fesztivál díjkiosztója előtt felhívtak, hogy mindenképpen jelenjünk meg az eseményen személyesen, a színészekkel együtt. Az utalásból éreztük, hogy itt valami lesz. A két főszereplő, Ujlaki Dénes és Váradi Gergely megosztva megkapta a legjobb férfi színésznek járó díjat. Ez ilyen derült égből villámcsapás élmény volt, mivel eddig a filmjeimet tulajdonképpen a fióknak készítettem. Ez volt az első alkotásom, amit fesztiválra küldtem. Ez volt életem első olyan váratlan sikerélménye, amely a szó szoros értelmében kiütött. Egy napig csak feküdtem az ágyamban, néztem a falat, és hagytam pulzálni az érzéseimet. Megálltam egy pillanatra, örültem egy kicsit, és erőt tudtam gyűjteni a jövőhöz, erre az erőre bőven szükségem lesz. Nekem volt szerencsém látni a Nagyapám kertje című projektedet is. Tervezel hasonló, személyes érintettségű filmeket még? Úgy gondolom, ezekben a típusú filmekben pont az a jó, hogy nincsenek előre megtervezve. Én mindig figyelek a világra körülöttem, ez a szakmám. A járvány alatt készítettünk ilyen kis karanténnaplókat, az egyik nagyapám mindennapjairól szólt. Kertészkedés közben megkérdeztem őt, mit gondol a halálról. Azt válaszolta, hogy ő annyira elégedett, hogy bármikor el tudna menni. A tanáraim és osztálytársaim érdekesnek találták őt, szóval elkezdtem vele forgatni. Felmerült bennem, hogy talán az, ami nekem fontos a mondataiban, gondolataiban, másnak is az lehet. Ebből a forgatásból egy nagyon szép időszakunk lett a nagyapámmal. Olyan élmény, olyan kötődés alakult így ki, ami máshogy nem tudott volna. Ez a film vállaltan arról szól, hogy két ember együtt van és fontosak egymásnak. Mi áll még hozzád közel? Mi az, amivel még nem foglalkoztál, de szeretnél? Az apaság és a boszorkányság, meg a mágia úgy általában. Mindkettővel foglalkoztam már, és még fogok is, de ahogy említettem, nagyon kíváncsi vagyok, és a világban rengeteg izgalmas téma van. Szeretem, amikor valami váratlanul az utamba kerül és megihlet. Említetted, hogy most egyszerre négy projekt is folyamatban van. Ezek mind iskolai feladatok. Két rövidfilmet vágunk, ezek már leforogtak, de egy-két pótforgatás még lesz. Az egyik témája a lakhatási válság, szegénység, a másik egy novellaadaptáció, egy önromboló férfiról szól, és annak halálra ítélt kapcsolatairól. A következő – aminek már kész a forgatókönyve – egy kisfiú férfivá válását mutatja meg egy az apja nyújtotta lecke által, ezt most készítjük elő. A negyedik pedig a diplomafilmem, amit nyáron írunk majd. Road movie-t tervezünk, párkapcsolati problémákkal, egy fiatalos, energikus filmet.  Nem lehet egyszerű ennyi dolgot kézben tartani. Eléggé feltorlódtak most a munkák. Az online oktatás nálunk hatványozottan megnehezítette az életet. De közben nagyon tanulságos is, mert felkészít a következő feladatokra, rutinossá tesz. Az egyetemem lerombolása inkább az, ami miatt nem olyan egyszerű most nekem, hiszen a saját oktatásunkat kell megszerveznünk. Összességében nem könnyű ez az életút, de baromi jó, hogy ilyen nehéz, mert az embert pengén tartja, és nagyon hálás tud lenni mindenért. Ha a saját életedről kéne filmet rendezned, milyen színek dominálnának benne? Mi lenne a főcímdala? Nem mindegy, hogy melyik szakaszáról az életemnek. Most leginkább vörös és lila kontra mustársárga és fémes kék. Két emberről szólna. Főcímdalnak valami olyasmit képzelnék el, mint a Whiplash Caravanja.   A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2021/43. számában jelent meg! Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene