Filip Mónika a világ közigazgatásban dolgozó száz legbefolyásosabb fiataljának listáján

A londoni Apolitical azokat a 35 évnél nem idősebb fiatalokat igyekszik feltérképezni, akik országuk állami szerveiben dolgoznak, azok munkáját lényegesen befolyásolják. Őket tekinti az országok jövendő vezetőinek. A Csábból származó Mónika az ipolysági magyar gimnáziumban érettségizett, másfél évig volt Angliában, majd két diplomát szerzett – a pozsonyi Comenius Egyetem Jogi és Bölcsészkarán, utóbbin sinológiát végzett. Időközben két évet töltött Kínában. Jelenleg a szlovák belügyminisztérium főosztályvezetője, s egyben a Jó hivatalnok polgári szervezet vezetője.

Minden emberfüggő. Az is, hogy érdekel-e, amit csinálok. Elvégezhetem a munkám, s ennyi, vagy kilépek a komfortzónából, s ráteszek még egy-két lapáttal. Ön ezt tette.
Az én munkám az emberi kapcsolatokról és a politikáról szól, de szeretem, és én választottam. Dolgoztam magáncégnél is, de nem fogott meg, a közigazgatásban megtaláltam azt, ami érdekel, ki tudom használni azt is, amit tanultam. 

Hogy került a képbe a Jó hivatalnok polgári szervezet, amelyet több állami és közigazgatási szerv hivatalnokai hoztak létre? Nem szokás nálunk, hogy egy minisztériumi főosztályvezető bírálja az intézmény munkáját, s végképp nem a főnökét. 
Még akkor kezdődött minden, amikor Szlovákia az Európai Unió Tanácsának elnöki tisztét töltötte be. Az én vezetésemmel hárman-négyen rendeztünk konferenciákat, találkozókat, kétszáz részvevőnek is. Ezen belül szerveztem regisztrációt, előadtam, műsort vezettem, tolmácsoltam. Külföldiekkel is együttműködtünk, hogy átalakítsuk a hálózat munkakörét, átírtuk az egész munkakönyvet, rengeteg változást hoztunk. Nehéz másfél év volt, ezalatt semmi segítség nem jött, bármit kértem, nem érdekelte őket, hogyan képviseljük az országot. Közben beütött Zuzka Hálová esete a külügyben. Mérges lettem az újságírókra is, mert napi szinten kérdezték, hogy hol van a többi hivatalnok? Ha korrupció van, miért nem szólalnak meg? Miért, miért...? Sokat ártott az ott dolgozó fiataloknak, mert ők nem tudtak semmiről. Úgy döntöttem, hogy ideje lesz megszólalni, megértetni, hogy nem minden ott dolgozó hivatalnok korrupt, nem mindenki van ott azért, mert tartják az ismerősök, vagy más munkát nem talált. Sokan felkészültek, szeretik a munkájukat, jó szakemberek, napi szinten harcolnak. Akkor írtam a Nyílt levelet, amelyre a DenníkN reagált, és beszélgetést közölt velem. Gondoltam, itt a lehetőség, hogy elmondjam, mit csinálnak a hivatalnokok, hogy van értelme a munkánknak, hogy nem csak tömegként vagyunk ott a falak mögött. Egyenes ember vagyok, ha megkérdeznek, elmondom azt, amit gondolok. 

Még nem fizetett rá a szókimondására? A volt főnöke, Robert Kaliňák nem az a fajta, aki jól viseli a bírálatot. 
Nem fogadták pozitívan, de Kali­ňák, úgy gondolom, arra a következtetésre jutott, hogy sokkal többet ártana neki, ha belém kötne. Hivatalnokként apolitikus vagyok, amikor dolgozom, a törvény alapján döntök, igyekszem mindenkinek segíteni, függetlenül attól, milyen pártot képvisel, viszont ez nem jelenti azt, hogy nem vagyok állampolgár, és nincs véleményem, hogy nem vehetek részt egy vitaesten, mert érdekel, vagy egy tüntetésen – úgy éreztem, sokan nem mertek elmenni –, mert rettenetes, ami történt. Tudatosítom, nagyon gyenge a hivatalnokoknál az az érzés, hogy ők állampolgárok is.

Pár napja érkezett vissza a tengerentúlról. Amerikában munkalátogatáson volt?
Az amerikai állam meghívására, hogy megismerkedjek azzal, hogyan működik ott a kormány állami, regionális és önkormányzati szinten. Sokat utaztunk, min-denütt öt napot töltöttünk. Először jártam ott, de igazán nem nyűgözött le, más a kép, ami ott van, mint amiket hallottam róla, és amit látok a filmekben. Ami nagyon meglepett, az az érzékelhető szegénység, a hajléktalanok, a szociális rendszer, amit egyrészt nehéz megérteni, másrészt nekem úgy tűnik, hogy rettentő igazságtalan és nem jó. A másik pedig a környezetvédelem.Nem mintha ez az én témám lenne, de lépten-nyomon műanyagot használnak, a szállodákban is. Lehet, hogy nálunk nem elégedettek az emberek az Európai Unióval, de ilyen szempontból sokat adott nekünk, az EU teljesen más szinten van – kormányzás szempontjából is. Voltunk egy nagyon jó középiskolában, ott azt találtam pozitívnak, hogy ha a gyerekek akartak sportolni is meg tanulni, akkor erre lehetőségük van.

Épp ezért mennek tőlünk, de Magyarországról is az élsportolók az amerikai egyetemekre, lásd Hosszú Katinkát vagy Martina Moravcovát. 
Én amatőr szinten sportolok, járok futó- vagy hegyikerékpár-versenyekre. Régebben triatlonoztam, de azt már abbahagytam. Sportfüggő vagyok, futballszurkoló család a miénk, a gimiben én is fociztam. Az ipolysági gimnázium nagyon sokat adott, szabadságot, konstruktív gondolkodást, a tanárok nagyon jók voltak, máig nagy szeretettel járok vissza. 

A sportot a szülők szerettették meg?
Apukám egy sportenciklopédia, mindent figyelemmel kísér, a Ferencváros minden meccsére magával vitt. Mai napig járok a Fradi-meccsekre. Arra is ügyeltek a szüleim, hogy megtanuljak úszni, síelni, pedig nekik nem volt ilyen lehetőségük. Alapiskolában kezdtem focizni, a gimnáziumban teniszezni, úszni jártam, mikor Pozsonyba jöttem egyetemre, már nem nagyon volt csapatsportom, így jött a futás és a kerékpár. 

Széles körű az érdeklődési köre. A gimnáziumban kórusban is énekelt...
Imádom a kultúrát és a sportot is. Matematikából is jeles voltam, de a lánytestvérem nagyon jó volt matekból és fizikából, versenyeket nyert, s a szüleim nyomdokaiban haladva geodéta lett. Ezért döntöttem úgy, hogy ezzel nem fogok foglalkozni.

Pozsonyban járt egyetemre -- egyszerre két karra is. 
Jogot tanultam és sinológiát. Nagyon szerettem a történelmet, Tóth Tibor tanított a gimiben, sokat olvastam Tibetről, Kínáról, de alapiskolás koromtól tudtam, hogy jogász akarok lenni, segíteni az embereknek, igazságot tenni. De a felvételi előtt megijedtem, hogy csak jogi törvényeket fogok hozni, és semmi kapcsolatom nem lesz a történelemmel, kultúrával. Abban az évben nyitottak sinológia szakot a bölcsészkaron, s mindkettőre felvettek, pedig akkoriban még szlovákul sem tudtam igen jól. A kínai szakon csak egy osztály volt, a jogon vagy húsz, így minden egyes szemeszter elején átdobáltam az órarendet, kérvényt írtam a dékánnak, hogy átmehessek ebből a csoportból a másikba. 

Nem lehetett könnyű, ha a kínai nyelvvel csak az egyetemen találkozott. 
Nem a nyelv nehéz, hanem az írás. Eleinte a jeleket kezdtük tanulni, azért van benne rendszer. Az első két-három év nehéz volt, a harmadik után elmentem Kínába. 

Szülei mit szóltak?
Azután, hogy a gimnáziumból másfél évet Angliában töltöttem, nem igazán szóltak bele, hogy mit csinálok, tudták, ha eldöntöm, megyek. Biztosan féltettek, de mindenben támogattak. 

Társai is akadtak, akikkel kiutazott, vagy egy szál maga vágott neki a nagy Kínának? 
A többiek mind Kunmingban vagy Pekingben voltak, engem egyedül hagytak Kantonban, ami több mint 11 millió lakosával a harmadik legnépesebb város Kínában. Az első évek után volt valami kínai alapom, de megérkezve rájöttem, hogy még semmit nem tudok, vagy nem értik, amit mondok. Az is gond volt, hogy az emberek nem voltak túl nyitottak a külföldiekkel szemben. Az összes barátom külföldi volt, japán, amerikai, a kollégiumban egy orosz szobatársam volt. 

Az élmény viszont óriási. 
Meglepett Kína. Addig azt olvastam, hogy gazdag a kultúra meg a történelem, de rettenetes volt látni, hogy Mao Ce-tung és a kulturális forradalom mindent lerombolt. Esténként jártam futni, mert a déli városban, ahol éltem, nagyon magas a páratartalom, az emberek a napot valahogy átvészelték, és este mentek ki a folyópartra. Volt, aki tai chit gyakorolt, volt, akinek táncórája volt vagy valami más, nem féltem esténként. És utazni sem féltem, vettem a hátizsákot, és mentem, diákként nem voltak nagy igényeim. Vonaton, biciklin. Kínát végigutaztam, voltam Malajziában, Nepálban, Tajvanon, Japánban. Ha az ember egyedül van, nagyobb az esélye, hogy megismerje a helyeket, embereket. Az ázsiaiak nagyon kedvesek, látván, hogy egyedül vagyok, felkínálták, hogy szállást adnak. 

Nem fordult meg a fejében, hogy ott maradjon?
Tajvanon gondolkoztam. Kínaiak élnek ott, de demokrácia van, és magas szintűek a szolgáltatások. Szép volt az ország, a helyiekkel is jó kapcsolatom volt, minden tetszett, a szüleim is meglátogattak, s megértették, hogy ha ott szeretnék maradni, miért. Mégis hazajöttem, befejeztem a jogot és a kínai szakot, egyébként Tajvanon két évig diplomáciát tanultam.

Az nem vonzotta?
Az egyetemen is a nemzetközi jog vonzott, úgy terveztem, hogy a külügyben fogok dolgozni, dolgoztam is a tajpeji irodában a szlovák külügyön belül, de felismertem, hogy a diplomáciában nem mondhatja meg az ember azt amit gondol, sok a kötöttség, én meg szeretem kimondani, hogy mit gondolok. 

Hogyan tovább? Hét év után is marad a belügyben?
Lassan változtatni szeretnék, pedig úgy érzem, hogy szeretnek. Van egy fiatalabb és egy idősebb részleg, s az idősebb kollégák azt várták, hogy ha hatalomhoz jutok, én is olyan leszek, mint az elődöm, aki miatt én magam is el akartam menni, mert nagyon rossz volt. Most egy családi közegben vagyunk, mindenki profi, sokat dolgozik, mégis úgy érzem, tudom, mit kellene csinálni, de a megvalósításhoz politikai döntés kell. 

Szóval nem elég az egyén, egy minisztériumi osztály...
Szlovákia lemaradt a közigazgatásban, óriási a korrupció. Egy öt és fél milliós ország a millió szervezetével, közigazgatási hivatalaival, önkormányzataival, költségvetési szervezeteivel és egyéb hivatalaival, mindent csak azzal oldunk meg, hogy létrehozunk egy új hivatalt. Óriási változásra lenne szükség, de úgy érzem, hogy ezen a helyen, ahol vagyok, már nem tudok változtatni. Talán másutt...

Konkrétan?
Amikor Amerikában voltam, kaptam egy emailt, hogy új törvényt hagytak jóvá, ezen belül alakul egy új hivatal a korrupció bejelentőinek védelmére; nem érdekel-e. Kevés esélyem van, hogy kiválasztanak, de megpróbálom.