Koncsol László tele tarsolya

A tanár, költő, műfordító, szerkesztő, kritikus, verstaníró, helytörténész, esszéista, egyházi és írószövetségi tisztségviselő – szövegember – 1936. június 1-jén a kelet-szlovákiai, nagymihályi járásbeli Deregnyő községben született, Koncsol János református lelkipásztor, és Szeles Jolán gyermekeként. Családnevét a latin consul szó észak-magyarországi konsel (tanácstag, tanácsúr) verziójából eredezteti. Koncsol László a történelem nem könnyű periódusába született bele, nemzedéke útjait a küszöbön álló világháború kataklizmája, az azt követő magyarüldözés, majd a kommunista államfordulat predestinálta. 

Tanulmányait szülőfaluja egyházi iskolájában kezdte magyarul, majd – nem önként – szlovákul folytatta. Édesapja a magyar református szellemi élet egyik központjába, Sárospatakra csempészte át – Koncsol több évtized távlatából úgy emlékszik vissza, a legfontosabb impulzusok e régi protestáns iskolavárosban töltött három éve során érték. Innen egy évre Dunaszerdahelyre, majd Komáromba, a már állami, egykor bencés gimnáziumba került, ahol a pályája során többször is felbukkanó Turczel Lajos vette szárnyai alá. 1954 és 1959 között Pozsonyban magyar–szlovák szakon folytatta tanulmányait. 1954 novemberében jelent meg első cikke az Új Szóban. 
Az egyetem, a katonaság, a gömöri tanítóskodás után 1963-ban került fel újfent, immár végérvényesen a fővárosba, ahol 1966-ig a Szlovákiai Szépirodalmi Kiadó, majd 1974-ig az Irodalmi Szemle szerkesztőjeként dolgozott, irodalmi életünk – természetesen a kor adta lehetőségekhez képest – egy különösen aktív, pezsgő időszakában. Erre a periódusra tehető egyebek mellett az Egyszemű éjszaka és a Fekete szél szerzőinek útkereső indulása.  A prágai tavasz rövid életű politikai reformtörekvéseiben kicsúcsosodó időszakot azonban rövidre zárta a magyar szellemi életbe némi késéssel begyűrűző, husáki, posztsztálinista normalizáció, mely 1974-ben Koncsol Lászlót is kisöpörte az Irodalmi Szemle szerkesztőségéből. Innentől – két év nyomdai korrektorkodással megszakítva – egészen 1985-ig szabadfoglalkozású íróként tevékenykedett.  Ez az irodalomkritikus Koncsol legaktívabb időszaka, melynek lezárulta egyben immár végérvényesnek mondható kényszer-pályamódosítás is. 1978-ban jelent meg első önálló kötete, a Kísérletek és elemzések, amely nem hagyományos értelemben vett első kötet, a szerző már teljes vértezetben állt olvasói elé. „Szokatlan dolog még a csehszlovákiai magyar irodalomban is, hogy valaki ilyen megkésve (igaz, nem elkésve), ennyi közhasznúan eltöltött év után jelentkezzék először önálló kötettel” – írta recenzense, Lacza Tihamér.  A kötetnek határon innen és túl rendkívül pozitív fogadtatása volt, magasra téve a lécet a következő, 1981-es Ívek és pályák előtt, melyben már a csehszlovákiai magyar irodalomra koncentrált, tágabb, társadalmi-történeti összefüggéseiben vizsgálva az irodalmat. A kötet kapcsán a Koncsol pályájára végig figyelő kortárs, Fried István jegyzi meg: „azok közé a kevesek közé tartozik, akik anyagukat taglalva, elemezve, csoportosítva nem térnek ki az elméleti(bb) jellegű problémák megvitatása elől”. Talán ezen „elméleti űr” betöltésének szándéka miatt vetett mindkét könyv nagy visszhangot, és tűnhetett érthetetlenül hosszúnak az a hét esztendő, amely a Nemzedékem útjain 1988-as megjelenéséig eltelt.  A kötet 1984-ben leadott kéziratát kilenc lektorral olvastatták el, majd négy év, szöveggondozásnak semmiképp sem nevezhető huzavona után, a pártos irányelveknek megfelelően megcsonkítva jelentették meg. A durva külső beavatkozás akár azt a kérdést is jogosan veti fel, a kötetkompozícióra mindig tudatosan ügyelő szerző autentikus művének tekinthetjük-e ezt a könyvet. A kötetből kiparancsolt írások csak a rendszerváltás után, 1992-ben megjelent Törmelék című kötetben kap(hat)tak helyet. 
Koncsol László ennek megjelenését már az irodalmon kívülről figyelte. 1985-ben a folyamatos, nemcsak irodalmi, hanem olykor titkosrendőrségi zaklatások nyomán „kivonult” az irodalmi életből, aminek egzisztenciális okai is voltak. Kéziratai nem jelenhettek meg, ami a szabadúszó életforma feladására kényszerítette, a fővárosi állás reménye és lehetősége nélkül. A segítség e nehéz helyzetben egy irodalminak a legkevésbé sem nevezhető intézménytől, a dióspatonyi földműves szövetkezettől érkezett. Koncsolnak 49 évesen kellett egy új szakmát megtanulnia. Az eredeti szándék szerint előbb a falu, utóbb – és ebben már a rendszerváltás is közrejátszott – egy régió helytörténésze lett, a szükségből erényt kovácsolva.  Ez így, az adatrögzítés szintjén egy mondat, az alkotó ember számára azonban hosszú és rendkívül fájdalmas folyamat volt. „Kicsit önvédelemből is – hogy tudniillik kibírjam ép ésszel, hogy ki kellett kopnom a hivatásból, amelyre majdhogynem egész életemben készültem, s amelybe úgy beledolgoztam magam –, el kellett magammal hitetnem, hogy az irodalom nem is olyan fontos, mint hiszik. Hogy vannak ennél (…) sokkal fontosabb diszciplínák is, ilyen például a helytörténeti kutatás” – vallott később erről. 
A diósförgepatonyi kutatásokból kinőtt, ma már több mint negyven kötetnél tartó Csallóközi Kiskönyvtár azt mutatja, Koncsol Lászlót éppen a helytörténeti kutatások mentették meg a magyar írásbeliség számára. Érthetetlen módon egyelőre mintha nem tudnánk eléggé méltányolni azt a sok kincset, amit felszínre hozott. Nekünk. 

Koncsol László szüntelen dolgozik. Fadrusz utcai dolgozószobájának íróasztalán és polcain csak általa átlátható halmokban állnak aktuális munkái. Töretlen optimizmussal tervez, több évre előre, de nem titkolja, attól tart, Bartók Bélához hasonlóan „tele tarsollyal” kell búcsút vennie az élettől. Bár ne így lenne! Koncsol Lászlóval készült interjúnkat itt olvashatják.