Papanapot a gyerekeknek

Annak is, aki gyermekét elhagyta, aki csak tartásdíjat fizet, s aki még azt sem fizeti. Annak is, aki harcol a gyermekéért, mert nem láthatja, vagy aki egyedül neveli, mert ilyen is van. Meg kijárt annak is, aki amolyan hétköznapi, szerepét soha meg nem filozofáló, létező, valódi apa. Aki van.

Mert rettentően boldogtalanul nő fel az a kislány, aki soha nem érzi át az ellenkező nemű szülő babusgatását, ölelését mindenféle mellékes szándék nélkül, nem nőhet fel egészségesen az a fiú, akinek nincs kihez hasonlítania, és nincs ki ellenében megfogalmaznia magát férfiasodásának első éveiben. Nem lehet soha egészséges az a kamasz, akit a papája este tizenegykor nem parancsol haza a buliból, akinek nem szab korlátokat, és akinek nincs kit múlt századi, csökevényes neokonzervatívnak tartania.

Ez a nap nem miértünk, apukákért van (és lesz, ha lesz), hanem értük. A gyerekekért.

Hiszen ez a társadalom nem feltétlenül tiszteli az apákat. Mert nem tiszteli a gyermeket – hétévesen száját rúzsoztatja, nyolcévesen szmokingba öltözteti, a csökevényes felnőttet látva benne, hogy azután, amolyan 21. századi jelenségként megjelenjen a Pán Péter szindróma: a gyerekek nem akarnak felnőni, harmincasként is anyuka nyakán élnek, családot, kapcsolatot, gyermeket a lehető legkésőbb vállalnak.

Nem az apukáké ez a nap, hanem a gyerekeké, mert jogaik igenis nekik vannak. Nem az apasági vagy anyasági keresleteken kellene rágódni, nem a gyermeknevelés jogát tisztázni széteső kapcsolatokban, nem pereskedni a kölyökért. Mert joga a szülőnek talán van. Még az apának is. De a jog elsősorban a gyermeké, neki kell az apa, mert nélküle nem is igazi a gyerekkor.

A papanap legnagyobb ajándéka lehet, hogy apa van. Csak úgy. Létezik. Itt van. Meg lehet kérni. Föl lehet hívni. Lehet vele vitatkozni. Meg fölfedezni a világot, mert azt apa nélkül talán nem is lehet. Ő a kaland, a merészség, a csavarhúzó, a meszelő, a kiskertész és a méhész, és az sem baj, ha időnként ő a szakács, és ő kapcsolja be a mosógépet, akár kockás papucsban csoszogva.

Tiszteljük hát a papanapot is – legalább annyira, mint a szerelmesek Bálintját. Ne vegyük el a gyerekektől az apukákat, ne dolgoztassuk őket napi 12 órában, netán többezer kilométerre az otthontól, ne készítsük ki őket a munkaerőpiacon és a társadalomban. Hagyjuk meg őket a gyerekeknek. Kellenek. Még ha a papanapon oly büszkén, bicepszes szövegekkel, asszonykáikon hümmögve támasztják is a söntést.