Mégis megették!

Holdfény világítja meg a lápos tájat, a tóparti sziluettet buzogányok csúcsa csipkézi. A kis békák nem félnek, mert velük van az apukájuk, aki kétszer akkora, mint ők. Ki tudja, miről brekegnek meghitten. Aztán egy felhő hirtelen eltakarja a holdat. Csak egy pillanatra váltja fel a sötétség a fényt, de a kis békák mégis megrettennek, s az egyik feltesz egy nagyon mélyről fakadó kérdést (ez a megfejtés). „Édesapám, ugye, nem létezik a gólyavámpír?” Archaikus élet-halál félelem tör elő ebben a békaszájba adott kérdésben.

Nekünk, embereknek is vannak ilyen zsigeri, az ősidőkből származó, a sejtjeinkbe égett rettegések, amik sötétben fölerősödnek. Egy antropológus könyvében olvastam, hogy a kisgyerekek sötéttől való félelme mögött is tetten érhető fajunknak az a hajdankori tapasztalata, hogy a fény kialudtával a gyengébb, védekezésre képtelen egyedeket elragadhatta egy, a táborhoz settenkedő vadállat. Megjegyzem, ez nemcsak a kardfogú tigris idejében fordulhatott elő, hanem még a múlt században is, emlékezzünk csak Kipling írásaira, amelyekben a messzi Indiában nem számított szokatlan dolognak, hogy a tigris éjjel elragadott egy-egy csecsemőt.

Az a legrosszabb félelem, amikor magunk sem tudjuk, mitől tartunk. Ha már konkrét alakot tudunk adni a rettegéseknek, az egy fokkal jobb. Például az én gyerekeim pici korukban attól féltek, hogy valami szörnyeteg bemászik az ágyuk alá, éjjel kijön és elviszi őket. Erre szoktam azt mondani, hogy látjátok az anyatigris fapapucsát? Ha kijön az a valami, nekem szóljatok, és úgy fejbe vágom, hogy soha többet nem fog idemerészkedni! Ezen mindig nevettek, s megnyugodva el is aludtak.

De vannak egész konkrét, jelenlegi élethelyzetünkkel összefüggő félelmeink is. Azoktól az emberektől, akikkel az elmúlt két hétben találkoztam, csak úgy mellékesen megkérdeztem, félnek-e valamitől. Ez persze nem volt szabályszerű felmérés, csak tudni akartam, kinek mi a „gólyavámpírja”. Nem leptek meg a válaszok. Betegség, családtagok betegsége és/vagy elveszítése, magány, elszegényedés, és szinte mindenki fél a háborútól. Mondhatni, hogy mostanában sokunk napjai hol felerősödő, hol tompább, de állandó félelemben telnek. Talán ezért is ütött szíven a kis béka reménykedő kérdése.

Mit tehetünk a félelem ellen? A túlélés egyik feltétele – amennyiben lehetséges a túlélés –, hogy az ember bizonyos mértékig mindent képes megszokni, főleg, ha nincs más választása. Ezt tapasztalhattuk a pandémia alatt is. Aztán vannak félelemforrások, amik ellen fel lehet lázadni, lehet azt mondani, hogy elég volt, ezt így tovább nem! Leggyakrabban azonban a félelemforráshoz való alkalmazkodást választjuk, ettől remélünk egyfajta békességet. Pedig ez nem mindig jó stratégia. A békás kép alkotójától azóta láttam egy újabb képet. Ezen két felnőtt béka szerepel, s az egyik zsebkendőbe szipogva mondja a másiknak: „Négy évig tanult gólyául, mégis megették!”