Gasztrojegyzet egy illetőről, aki a tengerparti vendéglőben kirendelt egy ételt, amelyről tudta, hogy nem szereti. Ez volt a tuna steak...
Nyomorú dolog a nyaralás, főleg, ha nyomorítják. Pál szokta ezt mondogatni, és hát ha valaki, akkor ő ismeri a nyaralások nyomorát. Tizenhét évig dolgozott légiutas-kísérőként egy arab légitársaságnál, úgyhogy megtapasztalta párszor, milyen az, amikor az ember nem azért nyaral, mert összespórolta rá nagy nehezen a pénzt, hanem mert a következő munkanapjára napokat kell várnia, az adott helyen pedig nemigen szoktak mást csinálni, mint nyaralni.
Egy ilyen nyaraláson történt, egy tengerparti vendéglőben, ahol a pincér minden kérdésre azt felelte, hogy „yes please”… Pál pedig, mivel a tonhalat nem igazán szerette, a steaket sem, hirtelen úgy döntött, kirendel egy tonhalsteaket. Talán mert a naplemente aznap olyan volt, mint egy lekávézott akvarell, vagy mert szeretett volna valami olyat csinálni, amivel önmagát is meglepi. Mivel tudta, hogy nem fog neki ízleni, mindenféle extrákat rendelt hozzá: olajakat, szószokat, salátákat, illetve egy nagy pohár kólát, hogy még a tonhal ízét is legyen mivel kiöblítenie a szájából.
A tonhalsteak rózsaszínen gőzölgött előtte. Belevágott. Rágta. Nem tiltakozott a teste. Sőt, valami megmozdult benne, mintha a tenger egy halk, megbocsátó morajjal bólintana. Nem akarta elhinni.
– Ez... jó – mondta Ágoston halkan, mintha szégyellné.
Nem volt benne semmi különös, csak egy darab hal, amit nem rontottak el. Mégis, aznap este Pál elnézett a tenger felé, és arra gondolt, hogy vannak dolgok, amiket az ember csak akkor szeret meg, ha elhitte már magáról, hogy nem fogja.
Másnap reggel a szálloda büféjében, amikor a tonhalkonzerves tálhoz ért, megint elmosolyodott. Belekóstolt, hogy biztos legyen benne, hogy nem szereti. És ott volt az a szokásos fémíz, mintha az ember kanalat enne, nem halat.
– Mégsem minden tenger ugyanaz – mondta. És elvette inkább a rántottát.
Már a repülőgépen mutogatta az utasoknak a menekülési útvonalakat, amikor fel-felvillant az agyában a tonhalsteak. A hús vastag volt, rugalmas, a széle kissé égett, középen nyers. A villa alatt engedelmesen feszült a rost, nem omlott, nem adta könnyen magát. Az íze lassan jött, nem egyszerre, inkább csak megérkezett, mint egy charterjárat, amiről senki sem tudta, pontosan mikor indul. A só és a füst a szájában összeért, és Pál úgy érezte, megtalált valamit, ami innentől kezdve hozzá tartozik.
Közben a tenger tompán ütötte a mólót, a szél pedig a tányér szélén játszott a salátalevelekkel. A pincér visszajött, kérdezte, ízlik-e. Pál bólintott, pedig akkor még nem is döntötte el. Később azt mondta, hogy finom volt. Azt is hozzátette, hogy ez meglepte. A pincér vagy nem volt a humoránál, vagy nem értette, bólintott, és továbbment.
A következő hetekben visszament ugyanoda, de nem rendelt újra. Inkább sétált a városban, nézte a halászokat, ahogy a hálót hajtogatják, mint akik nem várnak semmit, csak a turisták kedvéért ismételgetik, amit tudnak. Egy este a szálloda erkélyén, amikor a szomszéd szobából valaki halkan énekelt, Pál arra gondolt, hogy legközelebb az aranydurbincsot is ki kellene próbálnia, vagy a cápahúst.
Hazatérve egy vasárnap délután kinyitotta a kamrát. A polc mélyén ott volt még a konzerv a felirattal: Tuna Steak. Leült, nézte, mint egy emléket, amihez már nem tartozik történet. A fémdoboz hideg volt a kezében, a címke kicsit elvált a sarkánál. Aztán visszatette.
– Konzervben nem az igazi – mondta magának. És ezzel el is rendezte az ügyet.
Kint a kertben közben hűlt a levegő, valahonnan szalonnaszag jött, valaki vacsorát sütött. Pál becsukta a kamraajtót, leült a konyhában, és arra gondolt, hogy az ember néha nem is az ízt keresi, hanem a pillanatot, amikor valami váratlanul jó. De az a pillanat mindig eltűnik, mint a tenger apálykor. Csak a sós szag marad utána, meg a fémes nyelvemlék.
Kapcsolódó cikkünk
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.