Aladár barátom újságolta néhány napja, hogy ajándékba kapott egy tasakot, „Porridge chocolate” felirattal. Fair trade, wholegrain, Nutri-score B… ilyenek voltak ráírva. A hátoldalára pedig olyanok, hogy „Töltsük a tasak tartalmát egy megfelelő edénybe, öntsünk rá 150 ml forró vizet, és alaposan keverjük el. Hagyjuk állni a kását 3-5 percig.”
Aladár foglalkozása érdektelen, hobbiból viszont a holdat szokása fotózni, és erre nem sajnálja a fáradságot. Nemrég egy hegynyeregben éjszakázott, sátorban, hogy a feljövő hold legszebb arcát kaphassa lencsevégre. Ilyenkor apró kempingfőzőjét viszi csak magával, a gázlángon pedig vizet forral, és pehelysúlyú ételeket fogyaszt. Tasakból nem szokása táplálkozni, de most tett egy kivételt, és nem bánta meg. Már ehető a kökény, a fagy is csípte, a hegynyeregben elfogyasztott tasakos, csokis zabkása rangján állítólag nagyot emelt.
Az ember hajlamos azt hinni, hogy a zabpehely mindig is ott volt a reggeli asztalunkon. Pedig dehogy. Ha visszapörgetjük a zab történetét, akkor jó ideig inkább a lovak abrakjának számított, mintsem a városi értelmiség diétájának. A magyar konyha például alig ismerte, a zab abrak volt, nem emberi étel.
Északabbra viszont más volt a helyzet. Skóciában és Írországban évszázadok óta főznek belőle kását, hiszen igénytelen, variálható és eláll. A britek is régről ismerik: Samuel Johnson például azt mondta, hogy a zab „az angoloknál a lovakat, a skótoknál az embereket táplálja”. A skótok persze visszavágtak: „ezért van annyi jó ló Angliában, és annyi jó ember Skóciában.” A kása tehát valahol identitáskérdés is volt, nem csupán étel.
A modern zabpehely története Amerikában kezdődik. A 19. század végén a Quaker Oats cég ipari méretekben gyártotta a gőzölt, hengerelt zabpelyhet, amely gyorsabban főtt, és jobban bírta a tárolást. Innentől kezdve a zabpehely karrierje rakétarajtot vett: a katonák fejadagjától a gyerekek reggelijéig mindenhová betette a lábát, majd az egészséges életmód szimbólumává vált. Egy tál zabpehely egyenlő lett a vitalitással, még ha sokan ma is inkább kakaós csigát választanának helyette. Vagy a tükörtojást.
De mi a zabpehely titka? Talán épp az, hogy olyan, mint egy üres vászon. Magában langyos és unalmas, de ahogy mézet, diót, fahéjat vagy akár egy kiskanál mogyoróvajat keverünk bele, hirtelen karaktert kap. A skandinávok sós változata – egy kis vajjal, sajttal vagy füstölt hallal – pedig azt bizonyítja, hogy a zabkása nem csupán édességbe oltott, gyerekeknek való reggeli, hanem komoly, felnőtt étel is lehet. Aki halas zabkását evett reggelire, az képes felelősségteljes döntéseket hozni.
Ahogy a fenti hegynyerges példa is mutatja, a zabpehely a túlélés ételének is nevezhető. Eláll a kamrában, vízzel és egy kevés sóval is főzhető, mindenféle cicoma nélkül. A 21. században, amikor a hipermarketek polcain a granola és a protein shake versenyez a figyelmünkért, van benne valami megnyugtató archaikusság. Egy tál zabkása evése közben az ember úgy érzi, hogy a világ nem omlik össze – legalább addig a tíz percig, amíg a kanalat forgatjuk. De aztán persze ennek is gyorsan vége van...
Hagyomány és modernitás, szegénykaja és superfood, identitás és unalom. Hogy a zabkása végül melyik arcát mutatja, az rajtunk áll. Mert ha mondjuk félédes tokaji bort löttyintünk az utolsó októberi fügék alá, egy edénykébe, és megpároljuk őket, akkor az így készült fügével fogyasztott zabpehely teljesen más irányt ad majd a napunknak, mint bármi más.
Kapcsolódó cikkünk
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.