Biztosan önnel is előfordult már, hogy egy hűvös és öreg októberi estén, mikor a levegőben már ott a krizantémlevelek illata, eszébe jutott, hogy valami meleg, kanalazható, de nem túlságosan ambiciózus ételre vágyik. Egy levesre, ami nem kérdez, nem ítél, csak elpárolog a gőze, jelezve, hogy múlik az idő… még mindig, vagy már megint. A hagymaleves ilyen.
Nem is francia, nem is magyar, hanem egyszerűen hagymás. Bár a franciák szeretnek úgy tenni, mintha ők találták volna fel, a hagyma minden európai konyhában annyira univerzális és alapvető alapanyag, hogy akinek volt, levest is főzött belőle biztosan (most nem a póréhagymalevesről beszélünk).
Ha ön valaha is próbált könnyeket hullatni egy hagyma fölött, nos, tudja, hogy a hagymaleves már az előkészületeiben is terápiás. Az ember pucolja, szeleteli, és közben kicsit sír a múltján, a jelenén, meg azon is, hogy vajon mennyi vaj kell ebbe az egészbe. A válasz: több, mint amennyit gondol, de kevesebb, mint amennyit a franciák mondanak. Érzelmes egy folyamat, de cserébe meg azt kapjuk, hogy nem csalódunk.
Olajon vagy vajon – attól függ, mennyire bízik a szívében – elkezdjük pirítani a hagymát. Nem kicsit, hanem addig, míg aranybarna nem lesz, mint egy jól sikerült nyár. Itt jön a lényeg: nem szabad sietni. A hagymaleves a türelem sportja. A sietős ember instant levest vesz, de mi, akik a lassú pirítás metafizikájában hiszünk, negyven percet is eltöltünk ezzel. Mert a hagyma tudja, hová tart, csak mi ne kapkodjunk – mondja egy tapasztalt hagymás főzőblog. Tegyük hozzá gyorsan, hogy libazsíron is érdemes kipróbálni – az olajos verziónál biztosan ízesebb lesz.
Kapcsolódó cikkünk
Aztán mikor már szinte karamellillatú a levegő, és a szomszéd is átjön megkérdezni, mit főzünk, akkor jöhet egy csipet liszt – csak hogy sűrűbb legyen az élet – és, mondjuk, fél deci száraz fehérbor. Ez a rész egyébként a francia lelkek ajándéka, nélkülük valószínűleg még mindig vízben főznénk hagymát, mint egy elrontott teát. Aki nem hiszi, próbálja ugyanezt egy deci sörrel, nem fog rosszul járni ő sem.
Felöntjük ezután alaplével, lehet csirke, marha, vagy vegetáriánus változatban csak a lelkiismeret levével, és hagyjuk, hogy minden összeérjen. Só, bors, talán egy ág kakukkfű vagy más zöldfűszer a közelből. Amikor kész, pirítunk hozzá kenyeret – baguette-et, ha franciásan pózolunk, vagy egyszerűen a tegnapi kenyeret, ha realisták vagyunk. Legjobb ezt a kenyeret egyébként a hétvégi sült kacsa maradéka alól összekapart zsíron megpirítani, vagyis ha a hagymalevest komolyan gondoljuk, ügyeljünk arra is, hogy néhány nappal korábban sült kacsát együnk. Olyanokat már nem fogunk tanácsolni, hogy a sült kacsa bőrét szeletelje éles késsel apró darabokra, és tálalás előtt szintén adja a leveshez. Holott.
A következő elágazásnál sokak útjai elválnak, vannak ugyanis a hagymaleves tetején úszó krutonokra gazdagon sajtot olvasztók, és vannak, akik nem. Utóbbiak azt mondják, minek a hagymaleves légiességét olvasztott sajtokkal nehezíteni. Előbbiek viszont olyanokat mondanak, hogy... és mikor a leves a tányérban gőzölög, a tetején az olvadt sajt megadja magát a gravitációnak, az ember hirtelen megérti, miért főznek az emberek egyáltalán. Mert a hagymalevesben benne van minden: a könny, a meleg, a bor, és az, hogy végül mindig minden jóra fő.
Nem nagy munka elérni azt sem, ha két hétig minden nap más hagymalevest enne valaki. Variálható a végtelenségig, a felhasznált hagymák fajtáiról pedig még nem is beszéltünk. Először viszont abból a hagymából kell elkészíteni, amelyik épp otthon megtalálható… és talán másodszor is.
Kapcsolódó cikkünk
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.