Párolt alma lilahagymával, kakukkfűvel és mustárral. Amikor almát főzök, eszembe szokott jutni ez a mondat. Valódi szentháromság ez, őszi húsok nemes kísérete: párolt alma lilahagymával, kakukkfűvel és mustárral.
Valahol ott van a nagy gasztronómiai hármas képletek közt, ahol a mozzarella-bazsalikom-paradicsom vagy a vepřo-knedlo-zelo. Egyik sem szorul tökéletesítésre. Aztán persze mindig eszembe juttatja valaki, hogy a párolt alma, a lilahagyma a kakukkfű és a mustár nem három szereplő, hanem négy. Ilyenkor meglepődök mindig, hogy igen, a világban ez még mindig négy. Nálam továbbra is három.
Amikor almát főzök, eszembe szokott jutni a 2002-es év havas tele. Akkor tudtam meg, hogy az alma az egyetlen olyan táplálék, amely az éhes embert nem jóllakottá, hanem még éhesebbé teszi. Közben odafigyelek, hogy a hagymát ne vágjam túl vékonyra, ne párolódjon szét a teste neki a későbbiekben.
Amikor almát főzök, a házban elcsendesedik minden, mintha a gőz, ami az edény száján kicsap, nemcsak a párát vinné magával, hanem a falszomszédok zaját is, az egész napot, azt a bizonyos szürke és tompa napot, ami még a legjobb kávét is megfárasztja délre. Ilyenkor nem hallani mást, csak az alma roppanását, ahogy a kés megérinti a húst, s a héj alatt kifeszül a cukor illata, ami rögtön megpróbál kiszökni a levegőbe, mintha máris szabadulni akarna ő is. Nem hallani ilyenkor a munkából hazafelé igyekvő, lépcsőkön köhögve cammogó szomszédokat, hisz az alma a kis illatával, ami van neki, kimegy a lépcsőházba, ott szétterjed, mint egy légnemű vatta, és attól mindenki tudja, hogy jobb, ha csendben marad, nem ad ki hangot.
Darabosra szoktam főzni az almát, sosem homogén péppé, legyen mit roppantani majd a tányéron is, a villával. Nem vagyok ennyire édesszájú, mondhatják azok, akiknek sok ez a nagy almázás, de jól teszik, ha ilyenkor novemberben kipróbálják a borjú bécsit egy kis almamártással például. Sósan. Alaposan kiklopfolt borjúhússzeleteket ránthatnak ki olvasztott vajban, és arra mehet a sós-mustáros-kakukkfüves almaszósz. Vagy ha kedvelik a majonézes krumplisalátát, azt is készíthetik apró almaszeletekkel nyugodtan, sokan csinálják így. Hihetetlen, de működik. Klasszikus majonézes krumplisaláta, csak tartalmaz almát is, kellemes érzés, amikor az ember foga alatt harsog az alma, ilyenkor persze nem kell párolni, sem főzni, sem sütni.
Csoda egy étel az alma: eláll, úgyhogy elérhető jóformán az egész év folyamán. Piacokon, ha jut rá idő, érdemes végigmustrálni az almaválasztékot, legjobban figyelve a legcsúnyácskább példányokra. Olyanokra, amelyekből csak néhány kilót vagy akár néhány darabot hoztak ki az útpadka mellett árusító nénik, bácsik. Azok felől az almák felől kell kérdezősködni, és előkerülnek értékes almás történetek.
Amikor tehát almát főzök, nem csak főzök. Végigveszem a fejemben a sok almás nevű falut: Almásfüzitő, Dunaalmás, Hontalmás, Almágy, Szádalmás, Jablonca, Váralmás, Homoródalmás, Kézdialmás, Szászalmád, Almakerék... Emlékszem az erdélyi emberre, aki egy eldugott kis Szilágy megyei faluban, Kispetriben almákról magyarázott nekem a kertjében. Hogy ez itt a citromalma, az meg a sóvári, amaz meg ott, az a sötétpiros, annak pirosas belül a húsa is. Vártunk valakire, időnk volt, hát sorolta az almafajtákat, hogy melyik mire jó, meddig áll el, mennyire savanyú vagy édes. Vigyél ebből is kettőt, amabból is hármat. Talán ezért nem is tud az ember jóllakni az almával: mert az alma nem az éhséget csillapítja, hanem az emlékezést ébreszti. Az emlékezés pedig egy olyan éhség, ami sosem múlik el.
Kapcsolódó cikkünk
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.