Rézi néni nyomában: A 150 éves folyékony szilvás gombóc

„Add föl”

Na jó, utóbbit valószínűleg csak én láttam magam előtt, sőt az, hogy láttam, túlzás. Nem tudtam elképzelni. Rézi néni ugyanis túl sok munkát hagyott a képzelőerőmnek a maga két összetett mondatával. De ebben a receptleírásban legalább tényleg szerepel a kedvenc utasításom: add föl. Amit meg is tettem volna, ha kezdő konyhatündér vagyok, ugyanis a szerző semmilyen segítséget nem nyújtott abban a két mondatban.

A szilvák másnap meg is érkeztek, és miután kész lett a gombóc, a lekvár és a sütemény, sőt még nyersen, mézzel és fahéjjal is fogyasztottunk belőle, jöhetett a leves.

 Két liter leveshez nagyjából 10-12 darab szilvát használtam. Megmostam őket, kimagoztam, majd feldaraboltam, és bár Rézi néni nem javasol semmilyen fűszert, én nem állhattam meg, hogy ne fahéjas-kardamomos vízben főzzem ki a gyümölcsöt.

 Közben gyorsan lefutottam a boltba tejszínért, mert nem tudtam, hogy a receptben említett tejföllel valóban jó lesz-e az étel. 

„Amennyit kíván”

Mire visszaértem, a szilvák már szétfőttek, én pedig a szememet forgatva olvastam tovább a receptet, ugyanis ha egy valamit nem szeretek a receptekben, az az, amikor azt írja a szerző, hogy „amennyit kíván”. Ennél az „ízlés szerint” talán egy fokkal elegánsabb megoldás, de nagyjából ugyanannyira nem jelent semmit. 

Szerintem a megoldás az lenne, ha konkrétan beleírná, hogy négy evőkanál cukor, aztán ha valaki édesebben szeretné, akkor az elég könnyedén megoldható. 

Én nagyjából ennyit tettem bele. Továbbolvasva a receptet hangosan megjegyeztem, hogy „én aztán ezt át nem töröm a szitán”, és elővettem a botmixert. A konyhába beköszöntött a kora ősz: a gőzölgő levesemnek szép lilás színe és fahéjas-kardamomos illata lett.

Folyékony szilvás gombóc

Ezen a ponton már mérges voltam Rézi nénire, mert ez a recept nagyjából annyit adott nekem, mintha azt mondaná, hogy „amúgy lehet szilvából is édes levest csinálni, ha nagyon akarsz, de hogy hogyan, azt találd ki te”. A pirított zsemlés részt nem igazán tudtam hova tenni, szóval Fanni (a mellékelt szerkesztője) javaslatára fahéjas péksüteményben kezdtem el gondolkodni.

Egy kanál vajat lepirítottam két evőkanál cukorral és egy evőkanál fahéjjal. Feldaraboltam egy kiflit, és néhány perc alatt lepirítottam, amíg a cukor meg nem kérgesedett rajta. Ekkor megérkezett kedvenc főkóstolóm, a mamám. 

A tányérba levest mertem, a közepére tejfölt kanalaztam, mellé helyeztem néhány cukros-ropogós kiflit, és mentával díszítettem. A mama kóstolta meg először. „Milyen?” – kérdeztem. „Emlékszel, mit mondtam a kirántott cseresznyénél?” – kérdezett vissza. „Na, hogy olyan, mint a rétes” – válaszoltam. „Na, ez is olyan, csak, mint a szilvás gombóc – folyékony formában” – mondta. És tényleg olyan volt. Én végül tejszínnel is kipróbáltam, de anyu és mama szerint is „az a tejföl elég bele”. Szerintem meg a menta volt a gyümölcsleves csúcsdísze. Ahogy az apró leveleket összerágtam a fahéjas-kardamomos, édes levessel és a savanyú tejföllel, nyárrá változtatta az őszi ízt a számban. 

Ezzel együtt pedig eszembe jutott, milyen jó, hogy van kikkel megosztanom a Rézi nénis ételeket minden hónapban, és hogy elmesélhetem nekik, hogy alkalmanként a fél receptet nekem kell kitalálnom.

De sosem adom föl. És bár a konyhánk kicsi, hármunk mellett az olvasók is elférnek az asztalnál.