Szeptember második hetében végre elkezdett esni.
‒ Randa egy idő ‒ jegyezte meg Tivadar.
‒ Pedig három hónapja ezt vártuk ‒ tette hozzá Pál.
‒ Biztos erről is az éghajlatváltozás tehet ‒ mormolta Tivadar, de hozzá is tette gyorsan ‒, régebben azzal indokolták a hosszú szeptemberi esőzéseket, hogy ősz van, most meg azzal, hogy klímaváltozás.
Aztán arról kezdtek beszélgetni, hogy mit érdemes enni, illetve főzni esős időben.
‒ A lényeg, hogy legyen neki leve, úgyhogy szerintem paprikás krumplit – mondta Pál ‒, jó sűrű tejföllel.
Egyben elmesélte, hogy egyszer ‒ még évtizedekkel ezelőtt ‒ volt szerencséje eljutni egy kollégiumi összejövetelre, amelyet a műszaki egyetem diákjai rendeztek. Természetesen „feketén”, mint az összes hasonló összejövetelt volt szokás. Más szín alatt nem is igazán lehetett összejövetelt tartani, ugyanis bár nem volt engedélyezve, de bejelentési vagy engedélyezési kötelezettség sem volt. Mindent lehetett, viszont csak azzal a kimondatlan, de közismert megkötéssel, hogy ne legyen baj. Ha mégis baj volt, „kijöttek”, az ügyet pedig kivizsgálták. Ez történt az említett összejövetel után is. Az összesereglett társaság ugyanis nem fért el a szobában, sem a konyhában, de még az emeleti folyosón sem, így az esemény az alattuk levő folyosóra is lefolyt, nyilván sok lakó nyugalmát zavarva. Hogy mit ittak, az most mindegy, a menü viszont egy nagy barna lábosban várta a vendégeket. Paprikás krumpli, de olyan sűrűre főzve, hogy tányér sem kellett hozzá, mert egy szelet kenyérre mindenki rá tudta kenni magának. Másnap hajnalban viszont az érintett lépcsőházban az egyik liftajtót valaki betörte, a felsőbb szervek ezért kijöttek, vizsgálatot indítottak a feketén szervezett összejövetel kapcsán, a tényfeltárást pedig retorziók követték.
‒ Csapadékos időben az ember levesszerű ételeket kíván. Ilyenkor nem kenjük kenyérre a paprikás krumplit ‒ csatolt vissza a történet kiindulópontjához Pál.
Tivadar bólintott, és bevallotta, hogy kiadósabb esőben általában halat kíván. De nem valami helyben fogott, kézműves biohalra kell gondolni, de még nem is farmon hizlalt lazacra.
‒ Van a kredencemben egy polc, amely csakis a halkonzerveké. Színesek, sokfélék, elállnak. Hogy mi mindent tartalmaznak, az nem érdekel. Úgy vagyok vele, hogy néha szabad. Egy haver ráadásul mindig halkonzervet hoz ajándékba, ha kirándul. Nagyon értenek hozzá például a portugálok. Tavaly nyáron megtetszett egy pontykonzerv Montenegróban, a Skhodrai-tóból származott az alapanyag a felirat szerint. Kicsi volt, és sajnáltam érte a több mint négy eurót. Most már persze bontanám. Hibáztam. Pedig egy-egy ilyen szardínia- vagy heringkonzerv nálam csak az alapanyag, mindig keresünk neki barátokat is. Citrom vagy ecet, ha semelyik, akkor mustár, hagyma, olajbogyó. Nyáron a zöldpaprika, télen a savanyú káposzta is működik. Majd a klímaváltozás megmondja, hogy meddig. Vagy küld hozzá mást. Van, aki zsemlébe pakolja, és kijelenti: halburger. Én azért ilyet nem csinálok.
Illetve ott a nagy szerelmem, a füstölt hal, újságpapírról – folytatta a veranda üvegszeletein leereszkedő esőcseppeket bámulva Tivadar. – Szépen szétterítem, először az oldalakat, bele-beleolvasok, min aggodalmaskodtunk 10-15 évvel ezelőtt. Majd kinyitom egy késpengével a halat is, a szálkák oldalra, egy idő után pedig helyenként már a halról is olvasni lehet, a zsírosabb bőrfelületre tapadó újság ugyanis átadja a hal bőrének az üzenetet, hisz rátapad az írás. Néhány paksaméta újság el is van rakva énnekem otthon, éppen emiatt, kizárólag fekete-fehér képekkel, a színes újság erre tudniillik nem jó. Hogy ha majd már nyomtatott sajtó nem lesz, de füstölt makréla még igen, ehessek ilyet esős időben, életem végéig, bármikor. Úgy érzem, ezzel bebiztosítottam magam a nehezebb időkre.
A cikk eredetileg a Vasárnap családi magazin 2024. szeptember 24-i számában jelent meg.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.