Sziasztok! Hihetetlen, hogy épp csak vége lett a vakációnak, épp csak elkezdődött a tanév, máris otthon vagyunk egy napot, igaz? Ezen miden szeptemberben meglepődöm, de előbb-utóbb csak hozzászokom.

Csak ma (felhőtlen, gyönyörű reggelre ébredtünk) tudatosítom, hogy itt nincsenek kabócák.

Nincs már jelző, amelyet valahol a világon le ne írtak volna róla. A nagy elődök közül is hasonlították mindenkihez. Nizsinszkijhez, Nurejevhez, Barisnyikovhoz. A balett James Deanjét is sokan látják benne. Az ok nélkül lázadót. Az óriást. Most, hogy Raszputyint táncol, megszállottságával, erőteljes karakterével, ellentmondásos egyéniségével vele is rokonítják. A cári udvar nagy manipulátorával. Van is ebben nem kevés igazság, mondhatnánk, elvégre Szergej Polunyin maga is óriási manipulátor. Csakhogy ő a táncával, elképesztő kisugárzásával, a zsenialitás varázsával manipulál. Azzal, amire csak a legnagyobbak, a kiválasztottak képesek.

Az ember, ha eléri a nyolcvanat, már nem tervez hosszú távra, többnyire az emlékeiből él.

Ej, de sokszor ordítottuk világgá jókedvünket ezzel a fülbemászó dallal a falusi mulatságban!

Elkészítési idő 35 perc

Elkészítési idő: 30 perc

Egymásra bízott bennünket az Isten. Jelek vagyunk. Képmásai. Jelmásai, amiről könnyen elfelejtkezünk. A jelzésértéket másoktól kérjük számon. Isten sem kivétel. Ismerős az Úr Jézusnak szegezett kérdés: Mutass nekünk jelet… Szállj le a keresztről…

A megfelelési kényszer és a szeretetéhség folyamatos versenyhelyzeteket szül. Már gyerekkorban is, holott az elején még nem sejtjük, hogy máris beszálltunk a ringbe.

Azt már tudjuk, hogy a tökéletességre való törekvés gyökere legtöbbször a gyerekkorra vezethető vissza. De mit is tehetünk annak érdekében, ha szeretnénk változtatni az életünkön, a hozzáállásunkon?