Hátizsákkal a nagyvilágban: élet az élet előtt

Alex Simon:

Feladni az állásod és a félretett pénzedből céltalanul bolyongni a világban úgy, hogy nem biztos a szállásod és ruhád is csak annyi van, hogy éppen túléld az utazást. Szerintem ha az ember az iskola befejezése után nekiáll dolgozni, akkor onnan már nincs kiút, egyre csak sodródik az árral, elfelejti élvezni az életét, majd később arra ébred, hogy valami kimaradt az életéből. Na, szóval az én esetemben: 3 nappal az egyetem befejezése után elrepültem Ibizára, az álmok szigetére, ahol egy elképesztő nyarat töltöttem el, és azóta csak sodródok a hátizsákommal.

• bejutottam a világ legjobb klubjaiként számon tartott helyekre, mint pl. Amnesia, Privilege, Ushuaia, Space
• Többszori alkalommal a VIP backstage –ben ( a dj pultban ) volt szerencsém együtt bulizni olyan Dj- kel mint, Nervo, David Guetta, Dimitri Vegas & Like Mike, Nicky Romero, Hardwell, Sweedish House Maffia
• Közös VIP asztalnál buliztam Marokkó hercegével
• A születésnapomat a híres Bora – Bora Beachen ünnepeltem több száz ember társaságában
• Flyboardoztam (ami Ibizán 150 € 15 perc)
• Több millió eurós villákban buliztam, és még sorolhatnám.

Ibiza után valahogy minden megváltozott. Magával ragadott a szabadságvágy és a hippi életstílus, így nekivágtam a nagyvilágnak. Eldöntöttem, hogy amíg nincs komoly kapcsolatom és nincsenek gyerekeim, addig így fogok élni – bejárom a világot.

Ázsia felfedezése

Első utam Kelet – Ázsiába vezetett, konkrétan Thaiföldre, ahova Gábor barátom is elkísért. Bangkokban kezdődött a nagy kaland, majd végül Malajzia, Szingapúr és Fülöp-szigetek bebarangolása után visszatértem Budapestre. Két és fél hónapot töltöttem Ázsiában, ahova mindössze egy hátizsákkal keltem útra. Nem volt nálam semmi más, csak pár ruhadarab, kamera, és tisztálkodási szerek.

Talán az egyik legőrültebb történet az volt, mikor épp a dzsungelben „elefántogoltunk“ szóval egy elefánton lovagoltunk, miközben egy óriási kókuszdió esett az elefánt elé, mely abban a pillanatban két lábra állt – miközben mi még mindig a hátán ültünk –, majd végül egy bennszülöttnek köszönhetően lenyugodott és tovább tudtunk folytatni a mocsáron át való barangolást.

Bangkokból Phuketre utaztunk, majd a híres Ko Phi Phi szigetekre vettük az irányt. Égszínkék tenger, fehér homok, kókusz minden formában és mennyiségben, függőágyban való lazulás, telihold-buli Ko Phanganban, na ezek azok a dolgok amikért érdemes élni. Thaiföld után Malajziába, majd Szingapúrba utaztam, majd Manila, a Fülöp szigetek fővárosa következett, itt egy újabb nagy fejezet kezdődött, és számtalan élménnyel gazdagodtam ismét.

A Fülöp–szigeteki utazásom időpontja talán nem a legjobb időzítés volt, mivel a Haiyan tájfun két héttel az érkezésem előtt csapott le, szóval sokan lemondták a nyaralásukat, de én voltam olyan vakmerő, hogy bevállaltam. Talán a tájfunnak köszönhetően történt meg velem életem egyik legjobb sztorija, mikor épp Palawan szigetéről repültem Boracay-ra, és én voltam az egyetlen utas a repülőgépen.

Hihetetlen érzés volt megérkezni a világ egyik legszebb szigetére úgy, hogy úgy fogadnak a reptéren, mintha legalább a pápa érkezett volna meg. Sokan azt hitték, valami híresség landolt a magángépjével de közben csak én voltam, Alex, a hátizsákos srác.

Boracay csodálatos tengerpartja, az ottani emberek kedvessége magával ragadott, így hát érthető, hogy nehéz volt búcsút venni 6 nap után egy olyan szigettől, ahol le tudnám élni az életem.

Boracay után még 3 másik szigetet következett: Cebu, Panglao, és végül Bohol. Mindhárom szigetnek volt egy bizonyos varázsa és figyelemre méltó szépsége.

Cebu partjainál cetcápákkal úsztam, Panglaon megtanultam skimboardozni és életem legfinomabb mangóját kóstolhattam meg, Boholon pedig a „csokoládéhegyek“ rabjai lettem.

A Cetcápákról tudni kell, hogy emberre nem támadnak, mivel planktonnal táplálkoznak, méretük meghaladja a 12 – 15 métert is akár. Cebun lehetőség volt együtt úszni ezekkel a csodálatos élőlényekkel, és én éltem is a lehetőséggel.            

A fotók és a víz alatti videófelvétel sok ismerősömet sokkolt, de ez számomra csak egy újabb motiváció volt, hogy a közeljövőben ismét valami nem mindennapi helyre utazzak és valami hatalmas élményben legyen részem. Az egyik ilyen helyszín volt például a már említett boholi „csokihegyek“, melyek barnás növényvilágával csodálatos látványt nyújt – pont ezért kapták a „csoki“ jelzőt, mivel a decembertől áprilisig tartó időszakban barna színben pompáznak.

Soha nem fogom elfelejteni mikor egy busz annyira megtelt utasokkal, hogy végül egy dzsip tetején utaztam a csomagokon ülve 4 másik utassal. Leírhatatlan érzés volt ismét szabadon utazni, olyan körülmények közt, melyek hallatán sok hazai buszsofőr a fejét fogná.

Egy másik nem mindennapi történet, amikor Gábor barátommal a tengerpartról hazatérve arra lettünk figyelmesek, hogy egy 8 tagú majomcsalád a szobánkban ródeózik, és a ételünket dézsmálja, majd miután észrevették, hogy haza értünk, ijedtükben elrohantak és vittek magukkal minden mozdíthatót, és végül a fán ülve ették meg a maradék chipset, melyet valamelyik hátizsákból sikerült kihalászniuk..

Az ázsiai hátizsákos utazás végül legendássan végződött, mivel a „comeback“ rosszul volt betervezve. December 20. európai szemmel nézve a tél közepe, mikor normális ember már nem megy ujjatlan pólóban az utcára, ázsiai szemmel nézve viszont ez az időszak a főszezon csúcsidőszaka. Szóval én karácsony előtt tértem haza nyári felszerelésben. Budapesten, amikor leszálltam, 0°C volt, így ha nem hoztam volna magammal a repülőn kapott takarókat, akkor kicsit megfagytam volna. Emlékszem, elég furán néztek rám az emberek, amikor a győri karácsonyi vásáron átsétáltam a hátizsákommal pokrócba beöltözve mint valami fáraó. Sokan szerintem nem értették, hogy ez a figura most melyik bolygóról esett ide, de soha nem érdekelt mások véleménye. A legfontosabb dolog, hogy én jól érezzem magam, és amíg boldog vagyok, addig szerintem jó úton haladok.

Irány Amerika!

Mikor ezekről az élményeimről beszélek, újabb és újabb sztorik elevenednek fel bennem, és mindig elkap az utazási vágy, az érzés, amit csak az tud átérezni, aki már átélte. A másik jó érzés a tudat, hogy mindez, amit csinálok, nem mindennapi, hiszen reálisan nézve őrültségnek tűnik egy hátizsákkal, vándor módján beutazni a nagyvilágot. Ami viszont mindig motivál az az életfelfogásom, miszerint mikor legyek vad és őrült, ha nem most. Kell hozzá bizonyos elszántság és akaraterő. Fel kell adnod mindened, hogy valami újat befogadhass és megtapasztalj. Ugyanakkor azzal is tisztában vagyok, hogy most lenne a megfelelő idő a karrier építésre, de tudom, ha ezt most kihagynám, akkor később tutira megbánnám. Pont ezért döntöttem úgy, idén januárban, hogy itt hagyok ismét mindent, és felfedezem Amerikát.

Egy rövid svédországi kiruccanás után Miamiban kötöttem ki, ahol életem egyik legjobb 3 hónapját töltöttem el. Rengeteg ibizai ismerősöm él kinn, szóval nem volt olyan nap hogy unatkoztam volna. Florida nagyon tetszett. Tényleg olyan, mint a filmekben. Egy álomvilág, mely valójában nem álom, hanem maga a valóság. Égszínkék tenger, rengeteg fiatal, szuper klubok, bikinis görkorizó csajok. Olyan, mint Ibiza, csak kicsivel elegánsabb és nagyobb. Volt szerencsém részt venni a világ egyik legnagyobb zenei fesztiválján az Ultra Music Festiválon, ami szintén egy leírhatatlan érzés volt. Ott állni a felhőkarcolók alatt Miami Downton-ban, és több ezer emberrel együtt átérezni azt, hogy ott vagyok az elektronikus zene fővárosában, és nem akarom, hogy véget érjen – a legszívesebben megállítanám az időt, amit persze nem lehet. Az egyetlen módja, hogy az érzés örök maradjon, hogy folyamatosan olyan helyeken fordul meg az ember, melyekről eddig csak álmodozni mert. Pont ezért döntöttem úgy, hogy Miamiból délnek veszem az irányt. Azért azt megemlíteném még, hogy Floridába óriási bőrönddel repültem, végül egy hátizsákkal léptem le. Összepakoltam a legfontosabb cuccaim, és belevágtam egy újabb hátizsákos kalandba.

Dél-Amerika felfedezése

Jamaica, Kolumbia, Ecuador, Peru, majd végül vissza az Amerikai Egyesült Államokba – ezennel Kaliforniába, majd Nevada, Mexikó és végül New York következett.

Az egész túráról egy videóblogot készítettem, melyet youtube-os csatornámon „Diary of Alex” meg is osztottam. Jamaica, mint első állomás, nagyon magával ragadott. Nem vagyok híve a drága 5 csillagos hoteleknek, szóval egy hegy tetején egy hostelben szálltam meg, ahol természetes volt, hogy a házi szobanövények helyett fű terem, és hogy a kert is tele volt ültetve 5 ágú levelekkel rendelkező növényekkel, melyek valójában vadon teremtek, és melyek hatására – a hiedelem szerint –megjelenik a sziget Istene: Bob Marley. A sziget látványosságai közé tartoznak a marihuána ültetvények, a gyönyörű karib-tengerpartok, valamint a raggae atyjának szülőfaluja, ahol mindenki azt meséli magáról, hogy ő Bob Marley leszármazottja, és hogy a raggae az örök.

Jamaica után következett Dél – Amerika, melytől mindenki óvott, hiszen fennállt a veszély, hogy túszul ejthetnek és váltságdíjat követelnek majd értem, valamint kaptam sok jó tanácsot, mint pl. Ne viselj órát, a kamerád ne használd nyilvános helyeken, az iPhone-ról nem is beszélve.

Az elején tartottam is tőle, hogy bajba kerülhetek, hiszen ki ne hallott volna a Sierra Nevadai emberrablásokról,szóval elővigyázatos voltam, de idővel rájöttem, hogy a helyzet javult. A dél – amerikai utazásom csúcspontjai közé tartozik „Mitad del Mundo“ a világ közepének meglátogatása, szörfözés Ecuadorban, a Cotopaxi vulkán megmászása, 5 felejthetetlen nap az Amazonas-őserdő szívében, és talán a legemlékezetesebb – Machu Picchu meghódítása.

Mitad del Mundo számomra felért egy Ulta Music Festival feelinggel, hiszen ott húzódik a sokáig a világ közepének hitt egyenlítő, a nevét is erről kapta, hiszen ez a „világ közepe“. A hely maga tele van természeti csodákkal és meglepetésekkel, mint pl. az egyik képen látható tojás, melyet sikerült egy szög fején kiegyensúlyoznom.

A Cotopaxi vulkán (5897m) megmászása kicsit nagyobb fizikai erőt igényelt. A felszerelés hiánya miatt nem jutottam el a csúcsára, csak a hóhatárig, ami 4862 m.

Életem egyik legnagyobb álma vált valóra, amikor 5 napot eltölthettem az Amazonas-őserdőben.

Áram, internet nélkül, elzárva a civilizációtól. Hatalmas érzés volt a világ legnagyobb esőerdejében aludni, éjszakai túrázni és a világ legbővizűbb folyójának egyik torkolatában evezni és úszni, úgy hogy körülöttünk az állatvilág legféltettebb egyedei úszkálnak és a növényekről nem is beszélve. Láttam óriás anakondát, caymánokat, óriáspókokat, milliónyi madár és majom fajt, ettem citromhangyákat, úsztam rózsaszín delfinekkel, derékig érő mocsárban vándoroltam, függőágyban aludtam szabad ég alatt a dzsungel közepén. Na ezek azok a dolgok amikért érdemes utazni és ami még erőt adott Peru egyik legszebb látványosságának megismerésében.

A Machu Pichu maga egy rejtély, amit mai napig nem ért az emberiség, hogy épülhetett meg egy város 2430m magasan. Miért és hogy kerültek oda azok az óriási kövek. Annak ellenére, hogy a két szememmel láttam ezt a csodát és 6 napot töltöttem el a térségben, nem tudom a választ ezekre a rejtélyes kérdésekre. Egy valamit viszont tudok, hogy nem bántam meg azt a sok legyalogolt km-t, amit megtettem az Andokban, hogy kis pénzt spórolva, viszont rengeteg élménnyel gazdagodva belátást nyerjek ebbe a világcsodába. Lett volna egy egyszerűbb, de drágább út, vonattal Cuzco- ból a Machu Picchu bejáratáig, de én a komplikáltabb, és olcsóbb utat választottam – az inka trailt.

A látottak után úgy gondoltam már nem vagyok képes még több csoda befogadására, de tévedtem. Peruból Los Angelesbe repültem, ahol Máté barátom csatlakozott az „expedícióhoz“. Két héten át barangoltunk Californiában, betekintést nyertünk Las Vegas titkaiba és megtudtuk miért menekül minden bankrabló Tijuanába. Kitűztünk magunk elé pár célt, melyeket meg is valósítottunk, mint pl.:

• edzeni Venice beachen, ahol annak idején Arnold Schwarzenegger is kezdte a pályafutását,
• felmászni a Hollywood felirathoz (ami nem megengedett)
• Beverly Hills és Walk of Fame
• Las Vegas
• Grand Canyon
• Yosemite National Park, beleértve a rekordmagasságú mamutfenyőket
• San Francisco
• Napa Valley borvidék
• San Diego
• Mexico

A tervet úgy, ahogy anno kőbe véstük, sikerült teljesíteni és minden pontot kipipálni. Számomra a legnagyobb élmény a Hollywood felirat volt. Emlékezetes marad számomra, amint egy lezárt kapun átmászva ösvényeken át gyalogolva feljutottunk a legendás betűkhöz, ahol megittunk pár sört és életem egyik legszebb kilátását élvezhettem, Los Angelesre és a Csendes- óceánra nézve.

Valójában az összes helynek megvolt a maga varázsa, így hát nehéz eldönteni melyik volt a legjobb. Mint említettem, szeretem az olcsó szálláshelyeket. A Grand Canyonnál és a Yosemite Nemzeti Parkban töltött éjszakákat nagyon olcsón megúsztuk – mondhatni ingyen. Mivel a szállás a világ egyik leghíresebb természeti csodáinál nagyon drága lett volna, és mi már a kocsiért is egy rakás pénzt kifizettünk, így hát úgy döntöttünk, az autóban alszunk. Az egész egy veszélyes mókának ígérkezett, mivel miután leparkoltunk, megpillantottunk egy táblát, miszerint a környéken előfordulnak medvék, farkasok, rókák. Így hát megettük az összes élelmiszert, hogy a medvének még véletlenül se jusson eszébe darabokra szedni az autót. Volt rengeteg hasonló történet, talán az egyik legjobb amikor épp Vegasba tartottunk és egy óriási fekete bika állt meg az út közepén.

Abban a pillanatban hirtelen nem tudtam mit tévő legyek, szóval megvártuk míg átsétál az úton és tovább folytattuk utunkat a szerencsejátékok mekkájába, ahol az egyik óriáskeréken sikerült egy rakás pénzt nyernem, majd végül poénból meg is házasodtam, és életem egyik legjobb medencepartiján vettem részt.

Vegasban ismét úgy éreztem, hogy álmodom, és azt akartam, hogy álljon meg az idő, de sajnos minden jó véget ér. Szívesen megosztanám még a további vegasos élményeimet is, de ahogy a mondás is mondja „Ami Vegasban történik, az ott is marad”, szóval nem tehetem.

Miután kipipáltuk az összes helyet, San Fransisco elérése után délnek vettük az irányt. Végig a Csendes – óceán partszakaszán egészen le Tijuanáig. Meglepő módon átsétáltuk az amerikai mexicói határt mint ha mi sem történt volna és 3 felejthetetlen napot töltöttünk el, a világ egyik legveszélyesebb városának számon tartott helyen. Sajnos itt útjaink ketté váltak, mivel Máté barátomnak kötelességei voltak otthon szóval én egyedül folytattam a nagy kalandot.

Következő és vegül végső állomásom New York volt, ahol pár nap városnézés után az amerikai álom is véget ért. Párizsba repültem, majd később hazautaztam Dunaszerdahelyre.

Az utolsó utazást lezárva úgy tértem haza, hogy ez volt a végső állomás, és hogy új életet kezdek, viszont ahányszor kinyitom az útlevelem vagy átlapozom az albumokat, felelevenednek bennem az átélt élmények, valamint az érzés, hogy élni jó. Ilyenkor csak az a fontos, hogy ne legyenek bennünk gátlások, merjünk döntéseket hozni, melyek közelebb visznek minket céljaink és a boldogság elérésében.

(Alex Simon)

Bővebben:

Facebook

Youtube