Hunčík Péter hetvenéves? Pif!

Hunčík Péter

Aki találkozott már legalább egyszer Hunčík Péterrel, igazat adhat nekem: szenvedélyes ember. Egészen precíz meghatározással heves vérmérsékletű, lobbanékony, de hamar le is csillapodó. Szangvinikus, mondják tudományosan. A szó a latin sanguis (vér) származéka; az ókori eredetű felfogás szerint az ilyen indulati embertípusban a testnedvek közül a vér mennyisége dominál. Nem pediglen az epe, például. 

Hogy pontosan melyik vércsoportba tartozik, azt persze nem tudom, ennyire közelről nem ismerem. Ha a páciensem volna, akkor persze biztos fel volna írva ez is a kartotékjában. A heves vérmérséklet és a lobbanékonyság az ő esetében nem úgy értendő, hogy hamar felfortyan, aztán persze meg is nyugszik, hanem hogy nem tud semleges maradni. Nem képes semleges, közömbös, közönyös, figyelmetlen, fásult, passzív lenni, természetéből fakadóan. Aki ült már vele egy kávéházi szegleten, tanúsíthatja, a Jókai Színház Vasmacska stúdiószínpada elülhet mellette: Péter a mondanivalója illusztrálására felhasználja az asztal minden tartozékát, az egyik kávéscsésze az ember, akiről beszél, a másik ő maga, a cukortartó az újságosbódé, ahol az emberrel találkozott, és így tovább, a kis tejtartó is szerepet kap (tejjel issza a kávét), a cigarettásdoboz is, a hamutartó is. Az újság is, amit találkozásunk előtt vásárolt, nem is annyira azért, hogy tájékozódjon a világ dolgairól, hiszen amúgy is nagyon jól tudja, mi zajlik közel s távol a világban, hanem mert a polgárember így támogatja a szabad sajtót, akkor is, ha egyébként otthon Dunát lehetne rekeszteni a legkülönbfélébb lapokkal. De még a kalpagjának is szerepet oszt, feltéve, ha nem felejtette otthon vagy az autóban. Odalépek hozzá (meséli, de már áll is fel, és mutatja), köszönök (meghajtja fejét s kissé maga is meghajlik), s mondom neki: Dobrí gyeny, szlovutní panye (vagy urodzená panyi, attól függ, kiről mesél, s nyújtja a kezét). Törörö-törörö, törörö-törörö – ezzel helyettesíti, amit ott és akkor és konkrétan annak mondott, utánozva a párbeszédet. Dramatizál. Tudja, hogy a hallott dolgok úgy épülnek be legjobban az emberbe, ha közben el is játsszák neki a szituációt. Az épp akkor érkező pincérnek is elmondja, hogy nem azért állt fel, mert távozni készül, hanem mert az itt ülő barátjának (velice víznamní magyarszkí literát) épp egy történetet beszél el. És még egyszer sem borította fel az asztalt, még soha a kávét ki nem löttyintette. Közben, mintegy mellesleg, megnézi, hogy az utóbbi tíz percben kik s milyen ügyben hívták. Tudom, az, hogy most velem szemben ül és kávézik, türelmesen kérdezgetve, hogy érzem maga s egyáltalán rendben vagyok-e, családtagjaimmal egyetemben, azzal jár, azon az áron lehetséges, hogy másvalaki vagy valakik most hasztalan várják valahol másutt. Majd legközelebb én várok rá, ha nálam sürgősebb esete akad. Néha úgy érzem, a fél, na, legyen akkor így, hogy alliteráljon, a fél Felvidék hozzá jár. A másik feléhez meg ő. Okosan és ízesen mesél, s az elmondott történetnek mindig van valamilyen tágabb, mélyebb szövegkörnyezete is. A teli bevásárlókosarat odatolja a kasszához, s míg a (itt most konkrétan) hölgy rakosgatja a bevásárlását, ő hozzáfordul: kérek szépen egy táskát. Mondja a kasszás, hogy nem ért magyarul. Szó megszakad, hang fennakad, lehellet megszegik. Elnézést, fordul szlovákul a hölgyhöz, pontosan mit nem ért: azt, hogy kérek, azt, hogy szépen, azt, hogy egy, vagy azt, hogy táskát. (Elnézést, hogy tanítói magyarázattal élek: a kérek és az egy Szlovákiában sehol sem ismeretlen jelentésű, főleg nem Dunaszerdahelyen, a táska meg szlovákul is az. Egyébként románul és szerbül is.

A németből került az olaszba, s onnan – mily meglepő, ugye? – kereskedelmi kifejezésként a magyarba is.) Semmit nem értek magyarul, kapta meg a választ. Akkor én tévedésből akartam itt vásárolni, mondja ő, s otthagyva mindent, ahogy van, félig a mozgópulton, félig a bevásárlókocsiban, kilép a boltból. Itt és így ér véget a kereskedelem. No de te hogy vagy, drága barátom, adja át nekem a szót. Így szemre jó passzban vagy, teszi hozzá rögtön, mintegy buzdításul, mintegy azért, hogy eleve a derűsebb oldalát lássam és láttassam a dolgaimnak. A pénzről juthatott eszembe, meg éppen friss volt a hír, hát elmondom, hogy behorpadt a sárhányó, a szervizben meg vonakodtak megjavítani az autót, erre adtam ötven eurót, s rögtön megjavították, még le is mosták. De még be sem fejezem, már látom az arcán, noha sem ekkor, sem később nem fűz hozzá semmi kommentárt, nagy hibát követtem el, azzal, hogy épp ezt a történetet osztottam meg vele, éppen ővele, de ez még hagyján, hanem hogy valóban így is történt. Látom rajta, hogy nem ilyen társadalmat kíván, nem ezért töri-hajtja magát, nem ezért, végképp nem ezért. És igen elszomorodom, hogy épp neki épp ezt mondtam, aztán meg azon, hogy képes voltam megtenni, amit elmeséltem, ráadásul mintha azért meséltem volna el, hogy – ahogy mondani szokás – magamat fényezzem. Nesze neked karosszéria, nesze neked nyílt társadalom! Nesze neked, Imre bácsi! – ostorozom lélekben magam, a Határeset című regénye központi alakjával, aki magam, ím, mily gyorsan leszerepeltem. Már Imre bácsi sem ilyen társadalomra vágyott. S nem ilyen társaságra. Enyhe vigaszként eszembe jut, hogy van ennek a Péternek elég magához hasonlóan okos barátja és ismerőse minden nációból. Csak hát, ugye, az ostobaságra nincs kompenzáció. Pedig jobb pillanataimban azt gondoltam, egyszer talán magam is olyan okos és társasági lény leszek, mint ő, s fontos, hogy és társasági, mert sok okos ember van, de ezek egy része megtartja magának a véleményét. Mert nem kockáztat, taktikai okokból nem mondja a fehérre, hogy fehér, a feketére, hogy fekete, s ha mégis muszáj véleményt nyilvánítania, pontosan érzékeli, hogy mikor kinek mit kell vagy ildomos mondani. Györgyike? – tereli a szót, rajtam és zavaromon segítve. Utóvégre lélekgyógyász. S időt hagyva, hogy megigazítsam magamon a ruhát s rendezhessem gondolataim, már folytatja is: – Üzenem neki, hogy két hete folyton fel akarom őt hívni, de mindig közbejön valami. És azt is mondd meg neki, hogy írni fogok a Vasárnapba egy naplójegyzetet, már megvan a címe. És hogy nagyon hiányzik, nem is emlékszem, mikor ültünk le utoljára egy kávéra... Még jobb pillanataimban pedig arra gondolok, feleannyira is elég volna, és a kanadai egyetemi vendégtanárságról eleve lemondanék, nyelvi korlátozottságom okán, természetesen. Ahelyett, hogy a fizetségre gondolnék valami trükkös úton, például azzal az ürüggyel, hogy vécére megyek, s közben rendezném a kávéházi számlát. Legalább ennyit. De már rég meg vagyok előzve, az én koromhoz képest is fürgébben fizet, szép borravalót adván, barokkos körmondatokkal dicsérve a kávét és a kávéházat is, feláll az asztaltól, melyen még ott az általa használt díszletek, kétoldalt gyorsan beletúr a hajába s meghajolva köszön el. Megint ő fizetett. Megint ő adott. Megint kisebb lettem pár centivel. S megint érettebb egy fokkal.

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

18+ kép

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.

Támogassa az ujszo.com-ot

A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!

Ezt olvasta már?