Székely István kilencvenedik születésnapjára

Mert Pista bácsi (polgári nevén Székely István) szinte teljesen megnyitotta előttem belső énjét, őszinteségével, közvetlenségével, mértéktartásával.

Bennem mégis a szerénysége hagyott maradandó nyomokat. Nem tudom, hogy valahol tanítják-e ezt az emberi tulajdonságot az iskolában, de nem ártana a ma emberének legalább néhány leckét venni belőle. Módszertani alapjait Pista bácsi nyújthatná. Mert ezen a területen is jártas, életútja pedig tele van a szerénységre utaló példákkal. Időnként az embernek az az érzése támad, hogy túlságosan megfosztotta, megfosztja magát valós érdemei örömétől.

Középiskolai (testnevelő) tanárként, edzőként rengeteget letett Somorja asztalára. Sportághonosítóként kosárlabdát és kajak-kenut ajándékozott a csallóközi kisvárosnak. Olyan sikersportágakat, amelyeknek mai csúcsaitól már nemigen látni a kezdeteket, a kalandokkal, emberi megpróbáltatásokkal teli évtizedeket. Pedig voltak, és könyörtelen valóságukban fájó sebeket tépnek fel, ha szóba kerülnek.

Életpályája magán viseli a kor társadalmi fordulatait. Református lelkész fiaként a tanulást kapta útravalóul, származása viszont rossz ómen volt abban a világban, főleg a II. világháború után. Rimaszombati–miskolci–komáromi középiskolai éveit követően menő szertornászként a pozsonyi téefre tornázta fel magát. Megszerette ezt a világot, hallani se akart arról, hogy elhagyja a fővárost, mert tanulmányai végeztével is ott maradt. Ám az elvtársi közeg szépen Somorjára terelte, ahol tárt karokkal várták, mert éppen ilyen pedagógusra volt szükségük. Kiérezte az idők szavát, így elfogadta, amit ajánlottak neki. Egyfajta buborékba bújva, de tette a dolgát a számára osztályidegen világban. Pedagógusként és sportághonosítóként is megtalálta sajátos útját, a változatosság, a kísérletezések, segítőtársai felkarolása vitte a nagy tettek felé. Mert amit elvégzett Somorján, arra nincs más minősítés. Bár tudom, ő ezt úgy mondaná: „Valamit azért letettem az asztalra”. De azt is másvalaki szájába adná.

Pista bácsi éppen ma kilencvenéves. Életvidám, hihetetlenül művelt, magával ragadó, a részletekre is jócskán odafigyelő ember. Szerénysége ma sem hagyja cserben, úgy tesz, mintha nem is tette volna azt, amit megtett. „Miért kell ezt nagy dobra verni?” – cseng fülemben várható kérdése. Elnézést, Pista bácsi, de ezt nem hagyhattam szó nélkül. Gratulációnak szántam.