Kovács Katival a stúdióban

– Karcsi…

– Parancsolj, Katikám.

– Kérdezhetek valamit?

Éppen a stúdióból jöttünk kifelé, egy jó háromnegyed órás beszélgetést követően, további két nagyon ismert, általam és főleg a magyar közönség által nagyon szeretett hölgy társaságában.

– Karcsi, veled valami nagyon nagy baj van! Történt valami? Annyira más voltál, mint amilyennek megszoktalak. Nem is hasonlítottál az igazi önmagadhoz.

– Ugyan, Kati, ne viccelj, semmi bajom… – hazudtam szemérmetlenül, mert hittel hittem, hogy az igazi nagy bajomat nemhogy Kati, de a sok százezer néző sem vette észre. Mert ha igen, akkor valamit nagyon elrontottam.

Egy televíziós műsorvezetőnek tilos a magánbánatát a képernyőre vinni, történjen vele az életben bármi, a műsor (a néző) szent, ott nem léteznek (vagy csak ritkán…) magánérzelmek.

Máig szégyellem, hogy annak az egyetlen embernek, aki észrevette, hogy milyen helyzetben és lelkiállapotban vagyok, s milyen súly nehezedett rám a műsor közel három órája alatt, nem vallottam be semmit abból, ami bennem zajlott.

– Nem mondasz igazat – folytatta Kati. – Ha nem akarsz beszélni róla, azt is megértem. És szurkolok neked, hogy minden jól végződjön.

Nem tudhatta, hogy kérdésére egyszerűen nem tudok válaszolni. 

2007 májusát írtuk, és műsorvezetőként már hajnali 5 órakor a stúdióban voltam. Előző nap késő este vittük be édesanyámat nagyon súlyos állapotban a Tétényi úti (manapság Szent Imre) kórházba, szinte onnan mentem ki a tévéstúdióba. Egy vasárnap hajnali televíziós stúdiónál (a közhiedelemmel szöges ellentétben…) nincs elhagyatottabb és magányosabb hely a világon.

Ott vagy te, aki a műsort majd levezeti, ott vannak a műszaki kollégák, akiket nem látsz, nem sürögnek-forognak körülötted, mert egy emelettel feljebb a vezérlőben teszik a dolgukat. Egyedül az asszisztenseddel oszthatod meg a magányodat, ám egy ilyen korai órán neki sincs igazán kedve viccelődni, vagy egy jó edző módjára engem a mindjárt kezdődő „meccsre” felkészíteni.

A remek Bika Juli sem vett észre rajtam semmit, pedig napi minimum tíz órát töltöttünk együtt, a szemvillanásomat is ismerte, de nem jelezte, hogy másnak lát, mint amilyennek szokott. Nem nagyon voltak előtte titkaim, a telefonjaimat is mindig a füle hallatára intéztem, de most kimentem a folyosóra.

A kórházat hívtam.

Annyira féltem a kérdésemre közelgő választól, hogy máig érzem a lábam és a gyomrom remegését, de nem mehettem be úgy egy háromórás, élő, tíz uszkve tizenöt vendéges műsort levezetni, hogy nem tudom, mi van az édesanyámmal.

– Lakat úr, én konkrét felvilágosítást nem adhatok, a doktor úr adhat, de ő a műtőben van. Annyit mondhatok, amint csak tud, jöjjön ide a kórházba – mondta a nővérke, és letette a kagylót.

Nem tudtam inam szakadtából a kórházba rohanni. Negyedórával egy ilyen volumenű műsor előtt már fizikai képtelenség műsorvezetőt cserélni.

Így telt el a három óra, a vendégek jöttek-mentek, mindenki kiöntötte a szívét, a képernyőre tette a lelkét, a stúdió szinte szétpattant a szeretettől, a gyengédségtől, néha a könnyektől, én pedig (feladatomhoz híven) megpróbáltam mindenkivel együtt átélni a maga emlékeit, érzéseit, bánatát, örömét, háláját, mindent, ami ilyenkor megszokott.

Ahogy Kati kilépett a stúdióból, már nyúltam is a telefonért. A feleségemet hívtam. Amikor hallottam, hogy szívszaggatóan sír, s alig jönnek el belőle a szavak, már tudtam a választ.

– A mama néhány perce meghalt… – mondta, de több neki sem jött ki a száján.

Hogy mit éreztem, azt, gondolom, senkinek sem kell részletesen elmondanom. Aki elveszítette már az édesanyját, az pontosan átérzi az akkori állapotomat. Anya nincs többé. Apa után ő is elment.

Ez volt az, amit Kati zseniális érzékkel észrevett.

Olvasta, szinte kottázta a hangszínemet, a mozdulataimat, a gesztusaimat, a mimikámat, amit ő úgy fejezett ki, hogy „Ez nem te voltál, Karcsi”…

Hogy a fenti történet miért jutott eszembe most, amikor a talán legnagyszerűbb magyar énekesnő, Kovács Kati néhány nappal ezelőtt töltötte be a 80. születésnapját? Erre csak a görög filozófusok vagy a hindu bölcsek tudnának válaszolni.

Hiszen ilyenkor arról szoktak írni, hogy Kovács Kati hol született (Verpeléten), hol nőtt föl (Egerben), s hogy az 1965-ös Ki mit tud-ig nem nagyon ismerte senki. Az igazi berobbanást azonban az 1966-os Táncdalfesztivál hozta meg a számára, amikor egy ország tudhatta meg, hogy ő bizony nem lesz soha senkinek a játékszere.

S onnan már nem volt megállás.

Ontotta a lemezeket, fellépett minden jelentős hazai együttessel, írt neki dalt mindenki, akit a dalszerzésben vagy a szövegírásban királynak tartanak. A Hofi–Koós kettőshöz csatlakozott a felejthetetlen Macskaduettbe, miközben évről évre jelentkezett egy-két olyan slágerrel, amelyek máig a retróműsorok – vagy az egyre ritkuló házibulik – elmaradhatatlan műsorszámai.

Szinte mindenkiben naponta megszólal a Hull a hó a kéklő hegyeken vagy A festő és a fecskék Kati fantasztikus hangján előadott története, de ki ne énekelte volna már magában azt, hogy ha legközelebb látlak, már nem figyelek rád! Ki nem élte még át az indián nyár fantasztikus hangulatát, vagy azt, hogy mit csinálna akkor, ha netán egy rock and rollert kaphatna ajándékba. És ugye senki sincs, akinek ne gördült volna ki egy könnycsepp, amikor arról hall tőle, milyen is a találkozás egy régi szerelemmel, vagy ki ne szeretné az édesanyának meghálálni (vagy legalább megpróbálni) azt a sok jót, amit tőle kapott.

Kovács Katira 80 évesen sem igaz, hogy most kéne abbahagyni (elfutni, elrohanni), s még véletlenül se szóljon rá senki, ha hangosan énekelne. Jelentkezzen, akinek nincs meg otthon valahol mélyen, a sifonér legmélyén a Régi ház körül öregszik minden című, már-már versbe illő sorokat hordozó dala?

Egy időben felfedezték őt a filmesek. Nem elsőfilmes, vizsgamunkájukat készítő fiatalok, hanem Jancsó Miklós, Bacsó Péter, Mészáros Márta adott neki főszerepet. A Fejlövés, az Eltávozott nap, a Hamis Izabella, a Holdudvar mind-mind korának nagy sikere volt a mozikban.

Besöpört minden zenei díjat, amit nálunk be lehet söpörni, hogy az egész érem- és serlegkollekciót aztán megtetézze egy Kossuth- és egy Liszt Ferenc-díjjal. Az igazi Kovács Kati-fanok azt is tudják, hogy imád(ott) teniszezni, szereti a futballt, és nagyot kapna a fejére, aki megpróbálná neki elmagyarázni a lesszabályt.

Isten éltessen, Katikám, és mindent köszönök. A dalokat, a filmeket, a közös, nagy beszélgetéseket – s azt az érintést is, a stúdióból kifelé jövet. 

Valamit még nem említettem: amikor a fönti jelenet történt, mindenki az édesanyákat ünnepelte. Anyák napja volt.

Lakat T. Károly