Zord arc, angyali lélek

És az eszement káromkodásoké. De ami ezzel együtt is nagy erénye: minden szitok és minden szutyok úgy hagyja el a száját, hogy az nem tépi senki dobhártyáját. Volt szakmunkás, vasutas, postás – az életben. Most közmunkás, elmegyógyintézeti király, transzvesztita, vízvezeték-szerelő és ki tudja, még mi minden – a neten. Elképesztően jó színész. Akár epizód-, akár főszerepben. A La Mancha lovagja kétmondatos hajcsárszerepével kezdett, ma Lionel, a sajátos módszereket alkalmazó terapeuta A király beszédében. És nem mellesleg: forgatott hét filmet Jancsó Miklóssal, de büszke azokra a munkáira is, amelyek Szabó Istvánhoz, Grunwalsky Ferenchez és Szomjas Györgyhöz kötik.

Tizennégy éves koráig Abonyban, egy kis mezővárosban élt. Hogyan?

Mint a többi gyerek. Reggel iskolába mentem, utána tanultam, játszottam, vagy feladatot kaptam a szüleimtől. Nagyobb fiúként már apámnak segítettem, vagy mentem az anyai nagyanyámékhoz, akik tanyán laktak. Kivittük a tehenet legelni, vagy kapáltam a nagyapámmal. Volt háztáji a téeszből, és volt valamennyi saját területünk is. Tehén, ló, borjú, disznó is volt. Meg diákcsínyek, diákszerelem. Szolnokon jelentkeztem gépipari technikumba, de nem vettek fel.

Megviselte?

Jött egy ember az iskolánkba Pestről, és mondta, hogy milyen jó a géplakatos szakma, hogy mennyit lehet a szakmunkásképzőben tanulni. Gondoltam, akkor legalább közelebb leszek a Ferencvároshoz, mert a labdarúgás is érdekelt, és akkor kezdett előttem minden összeállni. Így kerültem Budapestre, a szakmunkásképzőbe, ami emelt szintű iskola volt, és érettségire is lehetőséget adott. Három nap elmélet, két nap gyakorlat. Így zajlott az oktatás. A gyakorlat az első évben az óbudai, majd az újpesti hajógyárban volt. Műhelyekben tanultuk a szakmát. Mentünk a szakiknak reggeliért, cigarettáért, felsöpörtük a műhelyt, letakarítottuk a gépeket. Ez volt a szakirányú képzés.

Érdekelte egyáltalán ez a szakma?

Nem. De eljártam az edzésekre. Csak az ottani srácok máshol tartottak, én meg alacsonyabb szinten nem akartam játszani. Úgyhogy a focit otthagytam, az iskolát meg betyárbecsületből végigcsináltam. Aztán a vasútnál dolgoztam másfél-két évig karbantartó lakatosként.

De az sem érdekelte?

Dolgozni kellett. A munkanélküliség munkakerülés volt. Aztán tagja lettem egy amatőr együttesnek Szolnokon, a vasútnál pedig az utolsó fél év már úgy telt, hogy gimibe jártam, esti tagozaton. A Magyar Postát is erősítettem, hírlapkézbesítőként. A legjobban az amatőr csapatban éreztem magam, ahol sok biztatást kaptam. A második évet töltöttem náluk, mikor a szolnoki színház segédszínészi állást hirdetett, ami a statiszta úri neve.

Színházi tapasztalattal könnyebb bejutni a színművészetire.

Háromszor próbálkoztam, és mindig a második rostán estem ki. Huszonöt évesen már úgy éreztem, nem lenne elegáns, ha a diplomaátvétel a nyugdíjaskorommal egyezne. És ott volt háttérnek a szolnoki színház, ahol lépésről lépésre araszoltam felfelé. Az első öt évben a pici szerepekből lettek kis szerepek, aztán nagyobbak és még nagyobbak.

A Száz év magányban, Márquez regényének színpadi változatában már Törőcsik Mari és Garas Dezső mellett játszott.

A főiskola számomra a színház volt, hogy ilyen színészekkel dolgozhattam. Jött Lukáts Andor, Máté Gábor, Margitai Ági, Kézdi Gyuri bácsi… nagy megtiszteltetés volt velük egy színpadon lenni. Mari egyszerűen lenyűgözött a Száz év magányban. Törékeny, madárcsontú ember, a színpadon mégis olyan erő sugárzott belőle, ami nem tanítható. Ő is, meg Garas is hitet adtak azzal, hogy partnerként kezeltek.

Női jelmezben is parádézott már.

Mert ez a zord arc angyali női lelket takar. A Táncdalfesztivál 66-ban hárman konferáltunk. Három Takács Marika. Feladat volt, amellyel meg kellett küzdeni. Számomra az a csoda, amikor megtalálom a figurát, valamit megfogok belőle. Akkor jönnek azok a pontok, amelyeket élvez az ember. Magamban kell keresgélni, hogy merre lehet még menni. Nem úgy foglalkozom a figurával, hogy az nő vagy férfi, jó vagy gonosz ember, hanem hogy miképpen tudok belebújni. Én olyan tökölős színész vagyok. Az első időszakban azt mondom, hogy ezt nem tudom megcsinálni, lehetetlen. Vagy mert olyan nehézségű, vagy mert úgy érzem, ezek nem az én gondolataim. A következő időszakban hülye a rendező, hülyék a kollégák, mindenki ellenség. Van, amikor ez az út könnyebben megtehető, és van, hogy az utolsó pillanatban jön a megoldás, ami helyre rak mindent. Feladattól, próbafolyamattól függ, milyen út vezet a megoldásig. Nem mindennap és nem minden próbán tehetséges az ember, és nem azonos szinten. Csapatmunka ez, amelynek sok összetevője van. Olvasópróbától a bemutatóig ezek nagyon különböző utak.

Mégis úgy tűnik, flottul, könnyedén, a farzsebéből húzza elő a kész figurát. Hogy nincs mögötte kín, izzadság.

Olyan ez, mint egy olimpiai tornagyakorlat. Tart három percig, de tizenöt év munkája van benne. Hogy aztán ott és akkor összejön-e vagy nem, azt előre senki sem tudja. Beleáll, megcsinálja, lemegy a gyakorlat, közben szakad róla a víz, három perc alatt fogyott két kilót, és lihegve áll az edzője mellett. Egy cirkuszi akrobata mutatványában is egy élet van. Vagy a balettben. A néző sokszor azt hiszi, otthon ezt ő is meg tudja csinálni. Aztán lebontja a lakást, viszik a kórházba, és útközben azt mondja: ez mégsem olyan egyszerű.

Antal Nimród rendezése, a Kontroll volt az első nagy filmes berobbanása. A metróellenőr, a nép egyszerű fia.

Nem, nem! Előbb a Tutajosok, aztán a Roncsfilm, majd a Gengszterfilm. Ezek voltak az első szakmai sikerek. Aztán jöttek a Jancsó-filmek.

Hol került Jancsó Miklós látókörébe?

Személyesen akkor találkoztunk, amikor a színházi találkozóra válogatott, és Ibsen darabja, a Fodor Tamás által rendezett A vadkacsa bekerült a programba. De feltételezem, hogy látta előtte Grunwalsky és Szomjas filmjeit. Aztán eljött megnézni a Szentivánéji álmot a Bárkán, majd az Astoriában letett elém egy forgatókönyvet, hogy olvassam el. Azt mondta, odaadom a haverodnak, Scherer Péternek is. Ha eljátsszátok, megrendezem, ha nem, nem. Ez volt a Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten.

Ezzel aztán új időszámítás kezdődött a pályáján.

Nekem is, és Miki bácsinak is. Volt ugye a Szegénylegények-időszak a hetvenes évektől, és a Lámpással lett egy másik. Amiben talán annyi érdemem van, hogy ennek a filmnek folytatása lett. Erre előre senki nem gondolt. Nagy ajándék a sorstól, hogy összehozott bennünket.

Magánemberként és művészként ilyen alkotó elmével találkozni, aki látásmódjával, képi világával az egyetemes filmművészetben nyitott új fejezetet, meghatározó élmény lehetett.

Nem lehet ezt kettébontani. Ami lenyűgöző volt számomra, az az ő világlátása, intellektusa és az a tisztelet, ahogy a kollégákkal viselkedett. Köszönésben például nem nagyon lehetett megelőzni őt. Jött kedvesen, nyitottan a reggeli forgatásra, és óvta, vigyázta az embereket. Megalázni valakit, az fel sem merült nála.

Szabó Istvánnal az Édes Emma, drága Böbe című alkotásban dolgozott.

Szerencsésnek érzem magam, mert jó néhány nagyszerű rendezővel hozott össze az élet. Antal Nimróddal és Mundruczó Kornéllal is csodálatos volt a munka. Utóbbival A jégben és a Jupiter holdjában dolgozhattam. De a Krétakörben töltött időszak is rendkívül fontos volt számomra. Szakaszokra bomlanak az évek. Volt egy időszak, amely ámulattal telt el, hogy itt lehetek a pályán, aztán a kis szerepekből nagyobbak lettek, lépdeltem felfelé a szamárlétrán… ez mind másképp és másért fontos. Az első tízmondatos szerep ugyanolyan jelentőségű volt, mint később A nyugati világ bajnoka vagy a Tartuffe.

Most ugye, tizenvalahány darab szövegét raktározza a fejében.

Ez a koronavírusos időszak most egészen új helyzet elé állított bennünket, de volt már, hogy azt éreztem, kicsit sok a havi huszonnyolc-harminc előadás. Rengeteget játszottam az elmúlt tíz évben. Biztos lehetne ez a pálya még gazdagabb, még színesebb, még jobb, de ha ezt 1979-ben elém teszik ezzel a mennyiséggel, és azokkal az emberekkel, akikkel dolgozhattam, azonnal aláírtam volna.

Scherer Péterrel amolyan magyar Stan és Pan párost alkotnak. Hogy találtak egymásra?

A Szentivánéji álomban a Bárkán, ahol a mesterembereket játszottuk. Kidolgoztuk a szerepet. Aztán jöttek a filmek. Sok helyen össze lettünk ragasztva. Ez tart 1995 óta. Az életemnek majdnem a felét Pepével töltöttem. Előfordult, hogy napi nyolc-tizennégy órát voltunk együtt. De nem mi találtuk ki, hogy legyünk páros. Így alakultak a dolgok. Huszonöt éve jin és jang vagyunk. Összefonódtunk. A sors keze is kellett hozzá. A Gengszterfilmben már egy párost játszunk, két különböző embert. Jancsó Miki bácsi rendezéseiben is elválaszthatatlanok vagyunk. Az egyik csinál valamit, a másik meghülyül tőle, és majdnem megöli. Ha egymás mellé állunk, már abban is van feszültség. Összeillünk valamennyire. Ha együtt vagyunk, attól őrülünk meg, ha nem, akkor meg a másik hiányától. Az első tíz évben jelentősen több időt töltöttünk együtt, mint bármelyik családtagunkkal. Ennek a munka tette ki a nagy részét.

A lelke mélyén, úgy látom, boldog színész.

Hatvan fölött mit mondhat az ember? Még nem volt komolyabb betegségem, van egy párom, a két házasságomból egy plusz három gyermekem, akik szépek és egészségesek… szánalmas lenne, ha panaszkodnék. Nincs is rá okom. Tök jó minden. Van ebben persze vér is, verejték is, valamennyi könny is, alkohol is, de nagyon sok öröm és mosoly is.

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2021/42. számában jelent meg!

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene