Virginia, a vagány alabamai

b

Virginia Newcombot a legtöbben talán az A24 Stúdió The Death of Dick Long (Dick Long halála) című 2019-es filmjéből ismerhetik, melyben a főszereplő feleségét alakítja feledhetetlenül.

Gondoljunk csak a film csúcsfokán lévő veszekedési jelentre, amikor az is kiderül, miért halt meg Long. Persze, láthattuk már előtte is számtalan filmben, játszott az Unióban, Az engesztelésben, valamint a Három ujjban, ez utóbbi kisfilmnek pedig nemcsak főszereplője, hanem a producere is. Three Fingers címmel mint a legjobb kisfilm elnyerte a 2015-ös Sidewalk Filmfesztiválon a híres amerikai mesemondóról, az ugyancsak alabamai Kathryn Tucker Windhamről elnevezett díjat, 2016-ban Nashville-ben a nézők által választott legjobb film díját, még az évben a Katra Filmfesztiválon pedig a legjobb filmért járó díjat.

Azért, hogy ezt az interjút ilyen távolságból is sikerült elkészítenünk, köszönettel tartozom menedzserének, Caryl Flemmonsnak is. (Thank you Virginia and Caryl!)

Kezdjük a legutóbbival: a Dick Long halálában melyik jelenet forgatása volt a kedvence?

Rossz vagyok kedvencek választásában, ráadásul ennek a filmnek a forgatása és az egész csapat a mai napig a kedvenceim közé tartozik. Néhány különleges pillanatot kiemelnék. Lydia Olsen szerepében a legtöbbet a Zeke Olsent alakító Michael Abbott-tal dolgoztam, és óriási ajándéknak tekintem, hogy megvalósíthattuk ezeket a nyers és egyúttal bevállalós jeleneteket. Az egész melodráma azért működik, mert mindkettőnk számára őszinte felfedezés volt a folyamat. Nem mondanám, hogy a kettőnk közötti dinamika mindig kényelmes vagy jóleső volt, de egyértelműen csakis így működhetett. Talán, amit a legjobban szerettem, az ebédlőasztalnál forgatott jelenetek. Már amikor először olvastam a forgatókönyvet, alig vártam, hogy ezeknek a csapatjeleneteknek a feszültségét és a humorát megéljem. Olyan volt, mint egy tipikus kihallgatásos jelenet, amit erősen megfűszerezel egy jókora adag nevetségesen kínos mentegetőzéssel. És ezt imádom.

Melyik volt a legszívhezszólóbb élménye a karrierje során?

Azt mondanám, hogy az egyik legőszintébb jelenet, amit nemrégiben átéltem, amikor Birminghamben, az én városomban, a Sidewalk Filmfesztiválon levetítették ezt a filmet. Kétezer fős telt ház előtt a történelmi Alabama Színházban, és a szereplők közül meg a filmes csapatból szinte mindenki jelen volt. Nagy élmény volt, hogy olyan sok barát, családtag és helyi rajongó támogatott a jelenlétével. Pár éve Birminghamben élek, és nagyon imponál az itteni progresszív művészközösség. A vetítés csodás ünnepélye volt az új déli filmnek, az új barátoknak is, amit zajos autós buli és tűzijáték koronázott meg.

Arra emlékszik-e, melyik film inspirálta leginkább a színészi pályán?

Számtalan ilyen van! Jó, mondom, ami elsőként eszembe jut. Érdekes, még sosem említettem ezt a filmet, talán mert annyira kiszámíthatóan délies, de az Acélmagnóliák. Tipikusan a déli 80-as évek nosztalgiája. Az az igazság, hogy ez az egyik első film, amiben csupa női főszereplőt láttam. Személyesen megélhettem, láthattam több verzióját azoknak a filmbéli nőknek, ezeknek a kemény virágoknak. Az évek során aztán, mivel több karaktert is megformáltam a darabban, amelyből a film készült, az összes nővel azonosulni tudok. Igazán izgalmas lecke a generációk közti empátiáról. És ez is egy olyan film, mely megtalálja azt az édes egyensúlyt érzelem és humor között.

Arra emlékszik-e, milyen élmény volt először látni magát a filmvásznon?

Hűha, az mikor is volt? Talán az első diákfilm, amit akkor készítettünk, amikor Los Angelesbe költöztem, hogy a Loyola Marymount Egyetemre járjak. Egy komédiában játszottam, naiv fiatal lányt alakítottam – húszéves voltam, de még mindig babaarcú –, akit beszippant Hollywood. Átváltozik bőrszerkókban járó, kemény, láncdohányos, vad csajjá, aki saját nevét @-ra változtatja – ettől a jóslat hangulatú metaforától már nem szabadulok. De jó lenne újra megnézni, csak nem tudom, hol találom. Emlékszem, ugyanúgy éreztem, mint ma is, amikor visszanézem a munkámat. Izgalom és félelem, de főként buli magamat látni. Próbálok elhatárolódni, felmérni, mi az, amit tanulhatok belőle, de bírálni értelmetlen. Sokkal inkább vagyok kritikus a meghallgatások kellemetlen első fordulóinál, meg olyan butaságok kapcsán, mint az önkép. Általánosságban szólva felettébb izgalmas érzés látni a végeredményt. Olyan sok ember fáradságos munkájának gyümölcse – emlékszem, amikor erre ráébredtem, az első filmjeimet nézve. Soha nem akarom magától értetődőnek venni a filmkészítést – nehéz munka, de egyben móka és igazi csoda.

Valahol említette, hogy igazi veterán katonákkal is konzultált a Három ujj forgatása előtt. Mentális felkészülés is kellett a szerep elsajátításához?

Természetesen. Inkább mentális, mint fizikai előkészületet igényelt. A tengerészgyalogsággal való konzultációk folytán is igyekeztem megérteni a kapcsot az érzelmi és gyakorlati felkészülés között. Persze, ez mindenkinél más, de ami fontos kapcsolatot találtam, az az volt, mennyire rendezett a mentális, érzelmi és fizikai énjük. Én egy bolondos és érzékeny ember vagyok, aki számára fontos, hogy kifejezze önmagát. Akkor is, ha mérges vagy épp dacol. Sok energiámba került mindezt összezsugorítani egy szorosabb, rendezettebb formába. A társszerzőmmel, Paullal azért csináltuk meg a Three Fingers filmet, mert mindketten tapasztaltunk traumát, és tanulmányozni akartuk a női katona kevésbé ismert lencséjén keresztül.

Hallottam, hogy nagy rajongója a rock’n’rollnak. Melyik a kedvenc bandája?

Így van. A zene olyasmi, amit nagyon szeretek. Hát… mondtam, hogy nehéz dolog számomra egy kedvencet kiválasztani, bármi legyen is a téma. Változó ez egyébként nálam, azonban a listám legtetején mindig is Led Zeppelin és Dolly Parton állt. Anyukám klasszikus countrys, kelet-tennessee-i gyökerei és apukám memphisi megszállottsága a klasszikus rock iránt, ez a két hatás már kislány koromtól fogva belém rögződött. Éneklek és játszom is néha, amikor időm van rá. Tagja vagyok a Girls Rock Birminghamnek, amely egy fiatal lányokat motiváló szervezet, hogy zenén keresztül hallattassák hangjukat.

Posztolt egy képet az Instagramra, amelyiken egy seb van a lábán, mégpedig azzal a szöveggel, hogy „A színház számomra egy csatatér”. Valóban ilyen veszélyes?

Ez vicces. Hát igen, én egész testemmel játszom. Vannak harci sérüléseim, amelyek ezt bizonyítják. Gyakrabban élőben, de úgy általánosságban minden előadásról is viszek magammal haza valami horzsolást vagy púpot. Ez egy futós jelenet alatt történt, egy testileg sérült autista nőt játszottam a Los Angeles-i Fountain Theatre-ben. Nagyon megterhelő volt, persze, az ember igyekszik fellépés közben is, hogy ne tegye ki komoly veszélynek az egészségét, itt azonban látszik, hogy ezt én néha elfelejtem, és nem vigyázok magamra eléggé. Vadállat vagyok a színpadon, észre se veszem, ha épp valamimet beütöm, csak később tűnik fel. Van az, amit úgy hívok, mozdulatlan arcos színészet – olyankor a testemmel játszok –, az egész ügyetlenkedő és emberi.

Mennyire befolyásolja az életét egy ilyen példátlan helyzet, amilyet most tapasztaltunk, hogy gyakorlatilag az egész világ karanténba került?

Azt hiszem, még nem tudom teljesen felmérni, mekkora hatással lesz rám, de elmondhatom, hogy egy kreatív időszak sokkoló hullámát élem meg épp. Olyannyira, hogy nem is nagyon tudtam eleinte, hogy kezeljem. Valószínűleg felerősítette bennem a művész részemet, akinek kell reagálnia a környezetére, a jelen időkre. Néha könnyen megy, néha bénító érzés. Pillanatnyilag e kettő véglet között mozgok. Sokunkat nem volt mi felkészítsen az efféle összetett stresszhelyzetekre, közvetlen veszélyekre. Próbálom úgy felfogni, hogy teher alatt nő a pálma. Tudom értékelni a csendes pillanatokat, hogy a káoszban megtalálom a kreativitást. Továbbra is hiszem, hogy a művészek fontos munkát végeznek, még ha nem is mindig értékelnek minket. Dolgozom ezen a szorongásérzeten, keresem az inspirációt, és megosztom, amikor s ahol csak tudom. Tisztában vagyok vele, hogy olykor történnek velünk váratlan dolgok, és a testünk, lelkünk majd a maga idejében feldolgozza őket. Próbálom kivárni, hogy minden értelmet nyerjen, és vigyázok magamra meg az embertársaimra is. Ennek a helyzetnek az egyik része az, hogy egyszerűen csak túl kell élni. Pillanatnyilag nagyra értékelem, mennyire egyesít minket, bár néha úgy érzem magam, mint Aranyhaj, fogságban az alabamai tornyában, mégsem éreztem magam közelebb a világ többi részéhez.

Csiba Dávid

A szerző a pozsonyi Comenius Egyetem magyar tanszékének hallgatója

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2020/27. számában jelent meg!

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

18+ kép

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.

Támogassa a Vasárnap.com-ot

A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!

Ezt olvasta már?