Világkép futószalagról? Ilyen volt a Barbie

A történet a fiktív Barbielandbe kalauzol el bennünket, ahol évtizedek óta harmónia, játékosság és fényűzés uralja a Barbie-k és a Kenek hétköznapjaikat. Egyszer azonban minden megváltozik: az eredeti, sztereotipikus Barbie (Margot Robbie) mosolya leolvad, lábait pedig ostrom alá veszi a narancsbőr. Hogy helyrehozza az egyensúly megmagyarázhatatlan felbomlását, oldalán Kennel (Ryan Gosling) nekivág az emberek világának, melyben a patriarchátus többé nem létező fogalom. Miért is lenne, ha egyszer a Barbie-babák megmutatták, hogy egy nő bármi lehet?

Műanyag valóság

Aki látta Gerwig korábbi filmjeit, azt nem fogják váratlanul érni a jelmez- és díszlettervezési bravúrok. Barbieland cicomás, mégis plasztikus épületei és kosztümjei nemcsak emléket állítanak a Barbie-történelem ikonikus és feledésbe merült szettjeinek, de a cselekményt is maradéktalanul kiszolgálják.Ebben a filmben valóban játékokról van szó: műanyag figurákról, akik mindennapjait vállalati mutatók és fogyasztói fantáziák határozzák meg. Barbielandben még a horizont is csupán festék egy kartonpapíron, a tenger pedig mozdulatlan, szilárd hullámok mezeje. Mindezt a rendezés is tiszteletben tartja; a szereplők a fizika törvényeire fittyet hányva, gyermeki túlzással esnek hasra, fordulnak fel az autóval vagy éppen lépnek ki a házból – mert ez a forgatókönyv még ezt is eseményként kezeli. Tökéletesre csiszolt felszín, ami viszont pár réteggel mélyebben tartogatja a legnagyobb meglepetéseit.

Aki egy könnyed, szerény nyári kalandot vár a Barbie-tól, az minden bizonnyal csalódni fog; amint ugyanis a címszereplő és Ken elhagyják mesés otthonukat, a film egy kisebb nőjogi manifesztóvá alakul. Az átváltozás pedig makulátlan. A filozófiai hátteret kapásból egy rendkívül ötletes Mátrix-utalással vezetik fel, ezt követően pedig fokozatosan darabjaira esik Barbie romantizált világképe cinikusabbnál cinikusabb felismerések és párbeszédek útján. Ráeszmél, hogy tökéletes vonulatai és csillogó mosolya a legtöbb lány számára egyet jelent a nők felé állított, irreális és tárgyiasító elvárásokkal. Ez nagyjából a harmincadik percben történik, a maradék 70-et pedig annyira ügyesen rejtegették a marketing során, hogy még csak véletlenül sem akarnám elrontani annak, aki (még) nem látta. Legyen elég annyi, hogy a film leteszi a voksát a témában, határozottan, merész szatíra kíséretében, nem kevés humorral meghintve.

Hi, Barbie! Hi, Ken!

Ez utóbbi mindenképp kiemelt figyelmet érdemel, napjainkban ugyanis egyre ritkább, hogy egy film őszintén meg tudjon nevettetni. Nem azáltal, hogy szereplői kellemetlen önreflexióval tudomást vesznek egy-egy helyzet abszurditásáról, hanem a klasszikus módon: frappáns megszólalásokkal és meglepő csattanókkal. A legerősebb komikusi véna Ryan Gosling alakításában mutatkozik meg, aki bizonyítja, hogy idő- és tehetségpazarlás őt újra meg újra a melankólikus szépfiú szerepébe castingolni. Egyszerűen fürdik Ken bájos naivitásában és színpadias túlzásaiban, a történet során pedig az ő karaktere írja le a legtisztább, mégis legmeredekebb ívet. A vezéralakítást nyújtó Margot Robbie-nak ugyan kevesebb alkalma nyílik nevettetni, hiszen még saját mosolya is percről percre hamisabbá keseredik, mégis tündököl a nyár talán legnagyobb szerepében. Azt már minden sajtóorgánum megállapította, hogy külsejét tekintve mintha Barbie megformálására született volna (erre maga a narrátor is tesz egy rendkívül szellemes megjegyzést), játéka viszont, akárcsak a film egésze, túlmutat a felszíni csillogáson. Robbie az érzelmi skála minden árnyalatát mértani pontossággal jeleníti meg, és ha egy hajszálnyival is hiteltelenebbül omlana össze a vásznon, az egész cselekmény ellaposodna.

Szerencsére egyben marad, még akkor is, ha helyenként láthatóan sebtapaszok fogják össze. Van például egy kukázható mellékszál a Mattel vállalat vezérigazgatójával, akinek funkciója igazából egyértelmű; elterelni a figyelmet a film egyik nagy csavarjáról. Ez azonban nem változtat a tényen, hogy a teljes történet ismeretében időhúzásnak érződik a jelenléte, még ha Will Ferrell apait-anyait bele is ad, hogy kellemesen utálhatóvá gyúrja a figurát.

Nincs kompromisszum

Sokan azt is kiemelik majd, hogy a film igazából kirekesztő a férfiakkal szemben, ezáltal pedig aláássa a saját mondanivalóját. Ezzel nem tudok és nem is fogok egyetérteni. Gerwig nem köntörfalaz, a szemérempontjainál ragadja meg és figurázza ki a patriarchátust, ettől azonban nem válik férfigyűlölővé. Sőt, a férfi lét olyan aspektusaival szemben is empátiát mutat, melyeket korábban még sosem reprezentáltak nagy költségvetésű hollywoodi filmben. Akárki is vagy, a Barbie nem ellened szól – amíg hajlandó vagy meghallgatni, és hinni neki. Ebben nem köt kompromisszumot.

A kérdés adott: tényleg ez volna a nyár legnagyobb filmje? Több jelző is van, amit bátran ráaggatnék: legmerészebb, legcinikusabb, legintelligensebb, legkörültekintőbb. A „legnagyobb” számomra kevésbé megfogható. De a moziból kifelé ti azért bátran próbáljatok utánanyúlni!