Traumát írni, olvasni

A naplót írni terápiás céllal is lehet – ilyenkor általában egyetlen emberről (naplóíróról) beszélünk, aki leggyakrabban valamilyen megrázkódtató esemény után ragad tollat, ledöntve a hallgatás falát, hogy a megszövegezéssel segítse az elfogadást, a feldolgozást. A módszer bizonyos formában nagyobb közösségekben, akár társadalmi szinten is működhet: ilyenkor e csoportnak (pl.: a magyar nyelven beszélők csoportja) az adott téma, trauma iránt leginkább érdeklődő tagjai kerülnek a tollat megragadó szerepébe, és próbálják szövegbe önteni azt, ami a velük élőket sújtja, sújtotta. A traumák természetéből adódik, hogy ez nem könnyű feladat, szerencsés esetben tehát a megszövegező jó tollú tagja ennek a csoportnak (a példában: a magyar irodalom kiemelkedő alakja – vagy épp a traumaleírás kapcsán válik azzá).

A karanténnal, a koronavírussal, az ehhez kötődő élményvilággal kapcsolatos szövegek seregét, no meg azt, hogy a téma szinte minden szövegbe becsempészi magát valahogy (lám, ide is), nem olyan nehéz elképzelni, miképp hathatott a magyar irodalom alkotóira, az ő tollukra és kollektív traumaszövegeikre, amikor az első világháború végeztével életbe lépett a trianoni döntés.

Antológiába tömörülve

Volt annyira megrázó erejű ez az esemény, hogy olyan szerzőket is megszólalásra késztetett, akik korábban alig vagy egyáltalán nem foglalkoztak műveikben közéleti, politikai témákkal (illetve csak áttételesen). És olyanokat is közös platformra hozott, akiknek egyébként jórészt eltérő volt a világnézetük. Ennek talán legkézenfekvőbb példája a Vérző Magyarország című, Magyar írók Magyarország területéért alcímű antológia, amelyet Kosztolányi Dezső szerkesztett. A bevezetőt Horthy Miklós kormányzó írta, a szerzők között pedig többek között ott van Babits Mihály, Karinthy Frigyes, Móricz Zsigmond, Krúdy Gyula, és velük együtt Herczeg Ferenc, Gömbös Gyula és Tormay Cécile. Azt is érdemes észrevenni, hogy több író esetében a saját szülővárosa, felnőtté válásának és/vagy irodalmi műveinek színhelye vált külfölddé, ezzel fokozva a trauma erejét: Kosztolányi és Szabadka, Tóth Árpád és Arad, Márai és Kassa, hogy csak néhányat említsünk.

Ha most kezünkbe vesszük ezt az antológiát (teljes egészében megtalálható az interneten is), leginkább arra kapunk rálátást, hogy a friss traumát miként látták az akkor épp kortárs költők – a traumafeldolgozás kezdete ez tehát. És talán itt találhatjuk meg a leginkább lecsupaszítva a Trianon-traumát, mindazoktól a lerakódásoktól mentesen, amelyek az elmúlt száz évben társultak hozzá. Folytatva a mostani helyzettel való párhuzamkeresést: a mai helyzetben talán az írók, költők koronaszövegeihez hasoníthatnánk, amelyekkel nem várták meg a nyomdagépet, hanem kiposztolták a közösségi oldalukra.

Akadozó feldolgozás

A traumákról nem egyszerű beszélni, természetes velejárójuk a hallgatás – a szakemberek szerint ennek az átszakítása kulcsfontosságú lépés. A Trianon-traumát, tudjuk jól, nem követte a hallgatást áttörő megszólalás, majd a megszólalásból eredő feldolgozás, a feldolgozáson alapuló belenyugvás hármasa, és ennek több oka van. Szerepe lehet benne annak is, hogy a közéleti alakulások hatására az irodalomban sem futott végig az ehhez szükséges folyamat. A második világháborúig (és talán azután is) az befolyásolta ezt a feldolgozási folyamatot, hogy elég hevesen élt a visszacsinálhatóság gondolata, majd a téma elhallgatásának időszaka nyomta rá a bélyegét. Pomogáts Béla irodalomtörténész a Trianon és a magyar irodalom című 1996-os szövegében arról ír, hogy a trianoni tályog felnyitása és megtisztítása elmaradt, és így semmi esélye nem volt a kiengesztelődésnek. Mint fogalmaz: „Egy veszedelmes sziklaszirt akkor is hajótöréseket idéz elő, ha a térképek semmiféle jelzést sem adnak róla, sőt így még veszedelmesebb és pusztítóbb, még több áldozata van.” Menyhért Anna irodalomtörténész, az Elmondani az elmondhatatlant szerzője ehhez kapcsolódóan azt állapítja meg, hogy miután a vörös zászlók, traktorok, boldog gyárak már nem álltak többé a trianoni trauma helyén, és ismét előkerült a téma, felcsapnak az indulatok. Ennek az újbóli előkerülésnek az időszaka pedig napjainkig tart.

Az is, ami nem az

Minden döccenővel, huppanóval, elnémítási kísérlettel együtt a Trianon-trauma irodalmi feldolgozása bizonyos szinteken folyamatos, hiszen akkor is erről van szó, ha nincs direkt kimondva, nem mutatnak felé nagy, villogó nyilak, és akkor is, ha ennek a direkt kimondásnak az elmaradása nem szándékos. Hiszen a kisebbségi irodalom így vagy úgy, de ezt dolgozza fel, ezzel foglalkozik szinte folyamatosan, és már a puszta léte is villogó nyíl efelé. A kezdeti elveszettségérzet, elszakítottságérzet, útkeresés szövegei talán érezhetőbben efelé húznak, de mi másról volna szó például akkor, amikor egy most épp kortárs szerző államnyelvi kifejezéseket csempész a szövegébe?

Az idő előrehaladtával pedig újabb gócpontjai alakultak ki, mindenki a maga módján élte további a Trianon-traumáját, ezáltal mára számtalan változatában él. És persze további traumák rakódtak rá, amelyek hol erősebb, hol meg gyengébb szálakkal kötődnek hozzá; nem volt hiány traumákból a huszadik század során. Például a vajdasági magyarokban Trianon miatt alakulhatott ki a délszláv háborúk viszonylag erős traumalenyomata – ennek, az ezzel kapcsolatos irodalmi lenyomatoknak távolról nézve nem sok közük van a száz évvel ezelőtti történésekhez, ám ha más szögből tekintünk rá, világossá válik a kötődés: az ukrajnai magyar írót a délszláv háború borzalma nyilván kevésbé foglalkoztatja, mint az ott zajló hadseregszagú manőverek (hogy csak a jelenhez közelebbi eseményeket említsünk). És például a koronavírus következményeként sem azonos megszorításokat éltek meg a különböző országokban élő magyarok – vagy ezen felülemelkedik az élmény egyetemessége? Talán a szövegeikből kiderül.

Olvasás = feldolgozás?

Shoshana Felman amerikai irodalmár elmélete szerint a trauma olvasással átadható, tehát az olvasó is átélheti, majd másodlagos megélőként továbbírhatja saját szövegekben. A traumafeldolgozás céljából, terápiás jelleggel vezetett napló nem feltétlenül a közönségeknek íródik, a közösségi traumákat feldolgozó szépirodalmi művek azonban természetüknél fogva minél több embert meg kívánnak szólítani, és ha igazán jelentősek, akár azokra is kihatással lehetnek, akik nem közvetlen olvasók: azaz társadalmi szinten fejthetik ki hatásukat. Az elbeszélés, kibeszélés a traumaelmélet szerint segíti a feldolgozást, de hogy a társadalom szövetébe mélyen beleégett trauma feldolgozásához mennyi és miféle irodalmi kibeszélés lehet elégséges, nehéz megmondani. A feldolgozást – az olvasást tehát – nem lehet megúszni, esetleg halogatni, de a következmények súlyosbodásával így is számolni kell.

A teljes írás a VasárnapLélek mellékletben jelent meg!

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene