Tiszta lappal

Komolyan gondolta, hogy ennyi volt, befejezte, nincs már szüksége újabb nagy, színpadi örömre?

Tizenkét futó előadásban játszottam, hogyne gondoltam volna komolyan?! De nem sokkal később rájöttem, egyik napról a másikra, hacsak nincs akkora baj, nem jelenthetem be, hogy vége, befejeztem. Ezt nem tehetem meg azokkal, akikkel együtt játszom. A Leszállás Párizsban még a Covid első hulláma környékén is telt házzal ment a Thália Színházban. Több előadásom százon felüli szériát fut, még mindig nem tudják levenni a műsorról, mert még mindig jönnek rá a nézők. Úgy gondoltam, az lesz az utolsó színpadi szerepem, amit Alföldi Robinál elvállaltam Tracy Letts A jegyzőkönyv című darabjában. De ott is le vagyok kettőzve Fodor Tamással, mert mindegy, hogy férfi vagy nő játssza az önkormányzati képviselőt. Egyetlen monológ az egész. Robival meg imádok dolgozni. De már tényleg csak olyan szerepet vállalok el, amely fizikailag nem okoz gondot. Az agyammal szerencsére semmi baj, csak a térdem rendbe legyen.

Ha nem vacakolna a szíve, akkor is kifele jönne a színházból?

Akkor is. Már a Keresztanyut sem lett volna szabad elvállalnom, de megígérték, hogy fizikai megerőltetés nélkül dolgozhatok, és kímélnek is, úgy bánnak velem, mint a hímes tojással. Olasz–horvát licenc alapján készül a sorozat. Az általam játszott Pálinkásné Kovács Rózának unokái vannak. Egy év múlva, amikor a szerep szerint betölti a hetvenet, át akarja adni nekik az üzletet. Versenyezteti a családját, hogy aki elnyeri a polgármesteri széket a faluban, annak adja át az egész birodalmát. Mindenki korrupt körülötte, még a polgármester, sőt a pesti rendőrfőnök is. Le akarják leplezni a nénit, de közben sorra alásegítenek, és kiveszik a részüket az ügyleteiből. A házába hívja a delikvenseket, és kiderülnek furcsa dolgok. Nagy csavarok, szerelmi szálak vannak a történetben rengeteg humorral.

Sokat rágódott magában, míg meghozta a döntést, hogy itt az ideje megfújni a visszavonulót?

Nem. Egyáltalán. Az ember megérzi, hogy a fizikai állapota már nem a régi. Nem szabad már nekem sokat dolgozni. Imádom a színházat, és nemcsak csinálni, hanem nézni is, de bizonyos szerepeket fizikailag már nem tudok eljátszani. Olyan feladatokra kell szorítkozni, amelyek még nem okoznak gondot. Máté Gábor rendezett nekem egy évvel ezelőtt egy monodrámát Brunhilde Pomsel Goebbels titkárnője voltam című könyve alapján. Egy német sors az előadás címe. Azt imádom. De már ott tartok, hogy nem akarok újabb nagy szerepet tanulni. Elég volt.

Hiszen végigtanulta az életét.

Pihenni szeretnék. Szép lassan befejezni. Ha egy nap két előadásom van, még azt is meggondolom, hogy ebédelek-e előttük. Nyilván nem, vagy csak nagyon keveset. A délelőtt már azzal telik, hogy aludjam ki magam. Ma is tizenegyre jött a súgónő, akivel szöveget tanultam, utána jött a masszőr, ettem egy könnyű zöldséglevest, és elindultam a Rózsavölgyi Szalonba, ahol A két pápában játszom. Benedeket, vagyis Joseph Ratzinger bíborost, a dogmák védelmezőjét, Isten rottweilerét Jordán Tamás, Bergoglio bíborost, vagyis Ferenc pápát pedig Lukács Sándor játssza. Én Brigitta nővér vagyok. Nem nagy szerep, de szeretem. Vasárnap van, és két előadást játszunk, olyan nagy az érdeklődés a darab iránt. A két előadás között rábeszéltek egy pizzára, a második után Jordán Tamással mindig iszunk egy nagyfröccsöt vagy két deci száraz fehér bort. Aztán jön értem a sofőr, egy édes, huszonhat éves fiú. Előbb hazavisszük Tamást, aztán én vagyok soron.

És ha szabad a vasárnap? Olyankor ki sem mozdul otthonról?

A Rózsadombon lakik az unokabátyám özvegye. Két felnőtt gyereke az unokákkal együtt ott él vele egy szép, nagy, kertes házban, hatalmas terasszal. Ha üres a vasárnapom, felmegyek hozzájuk. Tomi harmadikos kisfiú. Szikrázó agyú, csodálatos gyerkőc. Hihetetlen élvezet nézni és hallgatni őt. Rászólt múltkor a nagyanyjára, aki káromkodott, hogy: „Mami, megmondtam már neked, hogy nem szabad csúnyán beszélni! Akkor sem, ha elbasztál valamit.” Ilyenkor majd megesszük. Hallott valamit a tévében, hogy a vírus elviszi az öregeket. Nem hagyta nyugodni őt a gondolat, valahogy nem ment a fejébe. Meg is kérdezte tőlem, hogy: „Pipi, te hány éves vagy? És a Mami hány éves? Ti öregek vagytok?” Mondtuk, hogy igen. Egyszer csak eltűnt, majd visszajött, összefogta a kettőnk kezét, és azt mondta: „Ti ne haljatok meg!” Megígértük neki, hogy nem fogunk meghalni. A volt férjem, Eötvös Péter zeneszerző a közelemben lakik. Néha hozzájuk is benézek, ha van egy lélegzetnyi ideje.

Édesanyját korán elveszítette, édesapját nem ismerhette. Gömörből hurcolták el málenykij robotra.

Főkertész volt a Putnoky grófnál. Anyukám azt szokta mondani nekem, hogy: „Te szodé!” Apámtól ragadt rá.

Szodé? Mit takar a szó?

Hogy olyan falánk az illető. Habzsolja az életet.

Az elmúlás nem rendíti meg?

Eszembe jut néha, de igyekszem elhessegetni a gondolatot. Nem nagyon van rá recept. Mindent elolvastam ez ügyben Polcz Alaine-től, sőt még dr. Buda Bélától is. Két barátnőmmel, Csomós Marival és Pogány Judittal már azt is megbeszéltük, mi lesz, ha valamelyikünk elsőként megy el. Viccelődünk ezen is. Először Kaposvár díszpolgára lettem, hiszen ott játszottam hosszú évekig, de már Budapest díszpolgárává is megválasztottak, viszont eltemethetnek Kossuth-díjasként vagy a nemzet színészeként, sőt még a Halhatatlanok Társulatának a tagjaként is. Szeretett kollégámnak, Szacsvay Lászlónak magyaráztam a múltkor, hogyan fogják elosztani azt a maréknyi port, ami marad utánam. Kinek mennyi jut majd belőlem? Csak nehogy valaki felszívjon egy csíkot! – mondtam Szacsynak. „Hülye vagy – reagált –, de ezért szeretlek!” Én a halálra csak így tudok gondolni. Humorral. Igazából inkább az foglalkoztat, és attól el is rémülök egy kicsit, hogy ne érjen váratlanul. Hogy ne hagyjak káoszt a rokonokra. Hogy legyen rendben minden. Itt a rengeteg könyvem, azzal mi lesz? Bizonyos dolgokat már elkezdtem szétosztogatni. Van egy csomó kedves értéktárgyam, amire jó ránézni. Szeretem például, ha a virágok olyan kaspóban vannak, ami különleges vagy antik. Van egy régi petróleumlámpa-gyűjteményem. Fantasztikus mindegyik. Jó nézni őket, ahogy ott sorakoznak az ablakban, de azokkal is mi lesz? Vagy a két Berger-fotelem! Végrendeletet kellene írnom, de közben arra gondolok, mit kísértsem az Istent?

Előfordul, hogy egész nap ki sem mozdul otthonról?

Hogyne! Az a legjobb. A Netflixtől meg vagyok bolondulva. Pizsamában nézem a filmeket. Felviszem a kis notebookomat a hálófülkébe, és órákon át elvagyok. Vagy olvasok. Az is ki tudja tölteni a napomat. Vagy a virágaimat csodálom. Háztartási dolgokkal hál’ istennek nem kell foglalkoznom. Időben szereztem magamnak házvezetőnőt, aki ott lakik alattam, a házban. Én már egy mosógépet sem tudnék elindítani. Van egy elektromos redőnyhúzóm. Ha fúj a szél vagy süt a nap, csak megnyomom a gombot. Az udvarra néző szobában lakik nálam egy volt tanítványom. Erdélyi fiú, ismerem a szüleit. Csodálatos srác. Angolul, franciául beszél, japánul tanul. Rendkívül okos. Tehát nem vagyok egyedül.

Nehezen viseli ezeket a rendkívüli hónapokat?

Jaj, dehogy! Nagyokat pihenek. Egy pillanatig sem unatkozom. Ha tíz után érek haza, beveszem az esti gyógyszereket, és ha ötkor kell kelnem, mert fél hatkor jön értem a taxi, ami a forgatásra visz, akkor biztos, hogy rögtön lefekszem. Elég rosszul alszom. Ha viszont nem kell korán kelnem, akkor egy kicsit még fent vagyok, megnézek egy filmet, vagy fogok egy könyvet.

Most már azt a könyvet is a kezébe veheti, amelyben a kolléganője, Bíró Kriszta faggatja az életéről és a pályájáról.

Rengeteg pozitív visszajelzést kaptam. Főleg olyanoktól, akikben bízom. Sokan azt írják, hogy egy szuszra olvasták el. Csomós Mari volt az első, aki felhívott. „Piros, felszálltam egy vonatra, és most szálltam le róla. Gyönyörű utazás volt!” – mondta. Zsámbéki Gábor is hívott, hogy: „Piroska, jó a könyv!” Babarczy László azt mondta, többen elolvasták nála, mert nem adta ki a kezéből. Máté Gábor is elsők között olvasta el, mert nem akart lemaradni a többiektől. Egri Márta is hívott, hogy nagy élvezettel olvasta. Ez igazán jó érzés. Még annál is jobb, amikor én fogok a kezemben egy szép könyvet.

Most, hogy betöltötte a hetvenötöt, mi a legnagyobb vágya?

Hogy kapjak még ötöt. Jó lenne megünnepelni Bors néni 80. születésnapját.

Soha nem tartozott azok közé, akik véka alá rejtik a véleményüket. Most is bátran kiállt a színművészeti egyetem szabadsága mellett.

Sajnos, egyre több az olyan helyzet, amikor enyhén szólva más a véleményem, mint a hivatalos állás. Nem szoktam mellébeszélni. Nincs bennem félelem. Mit tehetnének velem? Semmit! Nincs értelme sunnyogni. Nagyon szégyelleném magam, ha valaki ezt mondaná rólam.

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2021/15. számában jelent meg!

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene