Testképzavarom tortúrája, avagy Miért mondják a körülöttem lévők, hogy anorexiás vagyok?

Márciusban a Covid-világjárvány miatt bezárták az iskolát, karanténba kerültünk. Próbáltam megint többet tornázni. Akkorra már ismét 48 kg voltam. Ha minimális adagot ettem, boldog voltam, hogy újra sikerült. Utáltam, ha valaki más enni látott. Mit fognak rólam gondolni? Hogy én mindig csak eszek? Szégyelltem. Ha anyu olyan ételt főzött, amit szerettem, akkor kicsit pszichologizáltam. Elhitettem az agyammal, hogy én ezt nem is szeretem. Viccesen hangzik, és olykor hihetetlen volt nekem is, de esküszöm, működött. Az imádott ételeim iránt is közömbös lettem. Ha mégis szerintem többet ettem a kelleténél, a szobámban sírtam. Bolond vagyok? Hiszen nincs is szüksége a szervezetemnek ételre.

Milyen a szép test?

Az utcán bárkit vékonyabbnak láttam magamnál. A hajam rettenetesen hullott és töredezett. Pedig, ha örültem bárminek is, amit apámtól örököltem, az a hajam volt. Anyu előtt már nem tudtam azt játszani, hogy apu miatt nem eszek. Már rég nem. Tartottam tőle, hogy rájön, csak idő kérdése. Csak annyit tudott, hogy nem akarok enni, mert nem szeretnék kerek fejű és csíkszemű lenni. Persze, megint pánikolt, mert szerinte Lénának elrettentő példának kellett volna lennie, de én mégis ugyanarra haladok. Méghogy arra? Badarság. Ugyan már, könyörgöm! Hát hol vagyok én tőle? Hisz őt már úgy etetik, hogy lefogják és megtömik. Senki ne hasonlítson hozzá!

Azt mondta anya, hogy beszélt a nőgyógyászával, és megkérdezte tőle, meddig hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy nincs menzeszem. A doki úgy magyarázta, hogy ha már megvolt egy évig, és utána egy évig nem jön meg újra, akkor baj van. Szóval határidőt kaptam. Az én egy évem szeptemberben telik le. Mondtam anyának, nyugi van, szeptemberig simán lesz menzeszem.

Folyamatosan az Instát nézegettem, nem tudom megmagyarázni, miért, de mint akinek átkapcsol az agya, másfajta testek kezdtek tetszeni. Mennyivel szebb, mennyivel nőiesebb egy szép, kidolgozott test. Kerek mellek, kerek popsi, szépen ívelt izmok. Szörnyű volt a tudat, hogy én pálcika akartam lenni. Már egyáltalán nem tetszett, ha a comb és a vádli mérete egyforma. El kell felejtenem a pálcika alakot, erre a másikra kellene gyúrnom, fókuszálnom. Csak… anyu kioktatott, hogy ha most elkezdek keményen edzeni, akkor a testem a tartalék zsírt fogja égetni, fogyni fogok. Ergo, ha izmot akarok, akkor előtte tömeg is kell. Nagyszerű. És azt mégis hogyan érjem el? Ha abbahagyom a tornát, hogy egy kicsit felszedjek, akkor majd csomókban jön a háj. És először a fejemre. Hát ezt így nem lehet.

Mi ez, verseny?

Egyik nap telefonáltam Petrával, keresztanyám barátnőjének lányával. Egy városban élünk, egy iskolába járunk, néha összeülünk. Kényes témához érkeztünk. Elmesélte, hogy elkezdett ő is tornázni, és sikeresen fogy is már. Hát bevallom, egyáltalán nem örültem neki. Belső ideget éreztem szétáradni a testemben. Ő nem fogyhat! Neki nem kell! Ő úgy jó, ahogy van. Úgy az igazi! Nem akarom, hogy ő is fogyjon. El is ment a kedvem a beszélgetéstől, inkább gyorsan elmondtam neki, hogy majd úgy jár, mint én, majd kimarad a menzesze, vagy ami még rosszabb, úgy jár, mint Léna. Nem hallotta meg, engem pedig ez nem nyugtatott meg. A karantén miatt csak nyáron láttam őt újra, mikor enyhítettek a kijárási tilalmon. Biciklizni mentünk. Mikor megláttam őt, nem jutottam szóhoz. Ó, te jó ég! Nem ismerni rá! Hiszen majdhogynem pálcika lett belőle. Hol van az ismerős lány? Hova lett a mosolya? Olyan fura, megmagyarázhatatlan érzés volt számomra. Nem kellemes. Inkább félelmetes. Léna, Petra, én… De az biztos, hogy már nem csak Lénáért aggódom, hanem érte is. Na, ez egyre jobb.

Szeptemberben végre, hála mindennek, újra mehettünk suliba. Borzasztóan örültem neki. Mondjuk, Petra újfent lesokkolt. Pálcika lett. Minden tanár észrevette. Volt, aki dicsérte, volt, aki csodálta, és aggódtak is érte. Én meg otthon csalódottan meséltem anyunak, hogy bezzeg az ő fogyását mindenki észrevette. És én? Nekem senki nem mondta, hogy vékonyabb lettem. Anya kérdően nézett rám, és megint nem tetszett neki ez az egész

– Mi ez, verseny?

– Jaj már, anya, inkább hagyjuk!

De azért még figyelmeztetett, hogy szeptember van, és nekem lejárt a „határidőm”, tehát kér időpontot a nőgyógyásztól. Hogyne! Kérhet, én el nem megyek! Ezt közöltem is. Kár volt, megint fejmosást kaptam. Anya olyanokkal jött, hogy majd, ha felnőtt leszek, és ne adjʼ Isten nem lehet gyerekem, azt ő meg nem bocsájtaná magának, és én sem neki. Akkor azt válaszoltam, hogy inkább ne legyen, de én nem megyek nőgyógyászhoz. Rettentő ideges voltam, nyilván nem gondoltam komolyan, amit mondtam, de anya már megint messzire ment. Jól vagyok, egészséges, semmi bajom!

Orvosok között

Léna kórházba került. Szondával az orrában, napi ötszöri terápiával. Haza csak akkor mehet, ha heti 30 dekát hízik. Lesokkolt a hír. Ennél rosszabb állapot aligha lehet. Én tuti nem bírnám ki. Reggelente mérik a súlyát, pisi után, egy szál bugyiban.

Ennél csak az volt megalázóbb, mikor nekem ezt az egy szál bugyit is le kellett vennem a nőgyógyásznál. A doktor úr türelmes és nagyon kedves volt, anyu is bent lehetett végig. Először vért vettek. Erre felkészültem, de ez már önmagában kínszenvedés volt. Körülbelül hároméves korom óta „érfóbiám” van, és sem vérvételt, sem vérnyomásmérést nem tűrök. Ha muszáj, abszolválom, de sokszor az ájulás határán jártam. Pattant el erem már evégett, viselkedtem úgy miatta, mint egy démon által megszállott kislány, aki a nővérkék keze alatt vonaglik, akartak felpofozni érte doktornők, voltam pszichológusnál is, és ha már levették a vért, nagyjából mindig az következett, hogy hánytam, és az erőm olyannyira elhagyott, hogy az autótól a házig nem tudtam bevonszolni magam. Aztán három-négy órát aludtam. És bármennyire küzdöttem is ellene, hiába. Szóval a vérvétel után jött, ami még nem volt. Az ősz bácsika megvizsgált. Tűrtem, mert tűrni kellett, miközben a könnyeim potyogtak. Engem itt nem látnak szülésig, az is biztos. A vizsgálat után a doki báʼ közölte, hogy gyönyörűen fejlett lány vagyok, és minden bizonnyal, ha felszedek pár kilót, a menzeszem is megjön. Elküldött alhasi szonográfiára, mert azt mondta, simán kaphatnék fogamzásgátló tablettát, és attól rögtön megjönne a menzi. Nosza, ilyen egyszerű, akkor miért kell ezt túlbonyolítani? Ja, hogy nem ad, ugyanis ez lebénítana valami sejteket az agyban, ami a fejlődésben lévő gyerekeknél létfontosság. Akkor felejtős. Ha a szonográfián a nyálkahártya vastagsága megfelelő, járna egy injekció, ami szintén meghozza a menzeszt. Pár nap múlva már a szono rendelőjében ültem, és vártam. Teli húgyhólyaggal kellett mennem, és az átkozott világjárvány miatt most anyu nem jöhetett be velem. Ez a szonós doki a kedves ősz bácsika fia, és még kedvesebb, mint az apja. Igaz, a reggeli bögre teám nem bizonyult elégnek, sétáltunk anyuval egy órácskát, közben megittam még egy félliteres ásványvizet. Na, itt kezdett izgalmasabb lenni a dolog. Úgy éreztem, menten bepisilek. És hogy még így fogják nyomkodni a hasam? Nem létezik. Csúnya vége lesz. Be fogok pisilni.

Folyt. köv.

Morovics Tünde

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2021/18. számában jelent meg!

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene