Sztárunk: Márkus Luca

Nem az egymást követő sikerekbe kapaszkodik. A folyamatban hisz. Az egymásra rakódó igényes szerepekben. Egy hosszú, emelkedő lépcsősorban. A folyamatos tanulásban, tapasztalatszerzésben.

„Mindig az aktuális feladatnál érzem azt, hogy ekkora szerepívvel még nem kellett megküzdenem. Aztán jön a következő, ami mindent felülír, és az előző ahhoz képest már nem is tűnik olyan nehéznek. Az elmúlt egy-két évben ez a sorminta nem szakadt meg. Kiskoromtól fogva egyértelmű volt, hogy én ezt fogom csinálni. Nem nagyképűségből mondom, de tényleg ezt éreztem. Ettől függetlenül volt néhány illékony pillanat, bizonytalan időszak az életemben. És mégis… a sok tudatos döntés után viszonylag zökkenőmentesen jutottam el a Vígszínház társulatába. Egyből felvettek az egyetemre, beilleszthető voltam abba az osztályképbe, amelyet Marton László, Hegedűs D. Géza és Forgács Péter elképzeltek, és amint végeztem, Rudolf Péter azonnal szerződtetett. A nagy Gatsby volt az első darab, amelyben úgy éreztem, hogy olyan szerepet formálhatok meg, amely engem is nagyon érdekel, sőt kihívásnak tekintem, mert eggyel összetettebb az előző feladatokhoz képest. Jött is sok pozitív visszajelzés ezzel kapcsolatosan.”

Könnyek nélkül

Panelházi történet Dunaszerdahelyről, a kilencvenes évekből. A rendes lányok csendben sírnak című nagy sikerű vígszínházi előadás, amely Durica Katarina regénye nyomán született. Egy nyugdíjas és egy középkorú nő, valamint egy gimnazista lány tragédiájának ad szabad utat. Hilda, a kamaszkor labirintusából kiutat kereső tizenéves csoportos nemi erőszak áldozata.

„Óriási dühöt éreztem, amikor először találkoztam a szöveggel. Annyira hatott rám a történet, hogy nem is tudtam olyan szemmel olvasni, hogy na, ezzel nekem komoly dolgom lesz! A próbák során sokáig nem is vettük elő Hilda monológját, amelyben felidézi a szörnyű eseményt. Tudatos döntés volt ez a rendező, Paczolay Béla részéről. Ő úgy gondolta, nem kell ezzel már a próbafolyamat legelején foglalkozni. Nagyon sokszor átugrottuk. Előbb a darab egészét kellett megismernem, és csak azután belemerülni a legkényesebb részbe, amikor már kényelmesen mozgok a karakterben, ismerem a gesztusait, a mozdulatait. Nekifutottunk kétszer, aztán eltettük egy hétre, hogy érjen bennem a dolog, gondolkodjak rajta. Ez az első szerep, amely nyomot hagyott bennem, és nehezebb az elszakadás tőle. A főpróbahéten, amikor már naponta el kellett mondanom a szöveget, nagyon megviselt az egész. Tisztán láttam, hogy csak akkor tudok igazán hiteles lenni a szerepben, ha a saját testemen érzem, hogy velem teszik meg azt, amit Hildával megtettek. Szeretem, ha egy helyzetet érzékletesen körülírnak. Ha tudom, hogy milyen a szaga, a tapintása valaminek. Próbáltam ráérezni arra, hogy milyen az, ha valaki úgy ér hozzád, hogy te nem akarod. Színészileg nem lehet megúszni egy ilyen szöveget. Sok olyan feladat van, amelyben az érzelmi kitöréshez sírást, teljes kiborulást kér a rendező. Itt alapszabály volt, hogy hármunk közül egyikünk sem sírhat. Sem a valóságtól elszigetelődve, a sorozatok hamis világában élő Erzsit alakító Kiss Marinak, sem a kihűlt házasságából menekülő, szerelemre vágyó Júliát megformáló Balázsovits Editnek, sem nekem. Egyetlen könnycseppet sem ejthetünk. Ezt a történetet csak így lehet igazán átadni. Ami az én darabbeli tragédiámat illeti: más, ha ezt aznap vagy másnap mesélem el az anyámnak, vagy két hét, esetleg fél év vagy tíz esztendő múlva. Ezen sokat töprengtünk. Végül arra jutottunk, hogy ez már valószínűleg az a pillanat, amikor sokadszorra tárom fel, hogy mit tettek velem. Mintha csak egy vallatószobában ülnék, ahol már szinte érzelmek nélkül tudom elmesélni, hogyan erőszakoltak meg. Így is nagyon fáj, de már másképpen beszélek róla. Az érzelmek ott vannak, de már fedő alatt. Már nem kontrollálatlanul törnek ki belőlem. Nehéz ezt így közvetíteni. Sokszor érzem azt, hogy jön fel bennem minden, ahogy aktuálisan mondom a szöveget, és vissza kell nyomnom.”

A nagy vallomás

Derűs, jókedvű, szabad lelkű ember Márkus Luca. Minden napját így éli meg. Szereti az életet, szeret emberek közt lenni, társalogni, nézelődni, új tapasztalatokat, élményeket szerezni. A színházba is boldogan megy be. Még akkor is, ha Hilda bőrébe kell bújnia.

„Nincs bennem semmiféle borzongás előadás előtt. Épp ellenkezőleg. Öt perccel a kezdés előtt még nagyokat nevetek Marival és Edittel. Nincs olyan előadás, amely előtt begubózva ülnék az öltözőben, vagy bedugaszolt füllel zenét hallgatnék, mert utána jön a nagy kikészülés. Volt időszak, amikor ezt is kipróbáltam. Javarészt az egyetemen, egy-egy vizsga előtt, ha sírnom kellett a színpadon, vagy egy nehéz drámai ívet kellett végigvinnem. Azt hittem, előtte rosszkedvűnek kell lennem, és felszínre kell kaparnom életem összes fájó emlékét. Nálam ez nem működik. Amikor már nagyon készültem A rendes lányok…-ra, Brasch Bence, az én kedves vőlegényem mondta, aki szintén színész, és ez nagyon bennem maradt, mert igaza van, hogy ne gondoljak két jelenettel előtte a nagymonológra. Majd ahogy elkezded a mondatokat, és hallani fogod a hangodat, megcsinálja magát a szöveg, figyelmeztetett. Hiszen ha az ember belekezd egy nagy vallomásba, vagy egyszerűen csak kiönti a szívét, az elején még nem tudja, hogy az egy percig fog tartani, vagy megindul a nyelve, és negyed órán át mondja a magáét, s eljut-e egyáltalán a végéig. Jobb azt a pillanatra bízni. Azóta nem is gondolok erre. Már nem azt érzem, hogy én még ilyen nehezet nem csináltam, vagy hogy ez megugorhatatlan feladat. Jött ezután a Sirály, az Inkognitó, a Szeget szeggel, és azokon keresztül is annyit tanultam! Nem azt mondom, hogy A rendes lányok… már semmi, csak egy csuklómozdulat, de már máshogy állok hozzá, másképpen futok neki. Nem gondolom azt, hogy ennél nehezebb karakter nem vár rám, hiszen azóta is megtalált nem egy bonyolult szerep. Az egyik feladat megérteti velem a másikat.

Családi öröm

A Ruttkai Éva-emlékgyűrűt titkos szavazás alapján kapta meg a tavalyi évben nyújtott kiemelkedő alakításaiért. A legendás színésznő aláírásával díszített gyűrűvel elsőként 1987-ben Tordy Gézát jutalmazta a társulat, később pedig Darvas Iván, Pap Vera, Eszenyi Enikő, Gálffi László, Lukács Sándor, Venczel Vera, Kern András, Börcsök Enikő, Hegyi Barbara, Igó Éva és ifj. Vidnyánszky Attila is megkapta.

„Sokak számára talán mostanra lett nyilvánvaló, hogy milyen velem próbálni, játszani. Bizonyára ez is sokat számított a szavazás során. A szüleim is boldogok, hogy megkaptam ezt az elismerést. Nagyon büszkék rám. Anyukám eggyel lelkesebben szokott reagálni az ilyesmire, mint az édesapám, de ő is megélte az örömömet. Megnézte, kik kapták előttem ezt a díjat, micsoda színészek, ezzel pedig felmérte az értékét.”

A ledöntött gát

Csehov Sirálya a drámairodalom egyik legnagyobb alkotása. Benne a viszonzatlan szerelem minden fájdalma, az örök boldogságkeresés, a színház végtelen szeretete. David Doiasvili, a neves grúz rendező vitte színre a Vígszínházban Márkus Lucával a címszerepben.

„Egy külföldi rendező előtt mindenki tiszta lappal indul, hiszen senkit nem ismer, de még csak elképzelése sincs arról, hogyan dolgozik. Doiasvili jött, látott, és én le tudtam vetkőzni sokféle megfelelési kényszert. Hogy mit fog gondolni rólam, vagy hogy melyik fiókba tesz majd el? Sajnos tudok ilyesmikkel foglalkozni, és ez nem jó. De itt most történt valami. Egészen a Sirályig szorongva, sokszor görcsösen próbáltam. Tapogatóztam, ügyetlen voltam a próbafolyamat elején, hiszen akkor még nagyon ingoványos talajon jár a színész. Kínszenvedés az ilyen időszak. Mindig csak hasonlítgattam magam valakihez, hogy hozzá képest én hogyan próbálok, és láttam, hogy ő már előbbre tart, mint én. Átitatódott a munkám egy rosszfajta energiával. Gátat emeltem magam elé. Erre Tbilisziből jött ez az ember, akinél nincs pardon. Ha először csinálod is a jelenetet, elvárja, hogy száz százalékon legyél. Nem baj, ha elsőre nem jó, amit kínálsz, csak tedd bele magad. Ha kiszagolja, hogy valaki lazsál, azonnal szól, hogy ez így nem fog működni. Olyan erővel robbant be minden próbára, hogy el is felejtettem a szokásos felesleges köreimet. Rávezetett, hogy ne gondoljak arra, milyen lesz, amit mutatok, csak csináljam úgy, ahogy belőlem jön. Nálam ezt még senki nem érte el. Magammal szemben is nagyvonalú lehettem. Ezzel most új időszámítás kezdődött a pályámon.”

Az elolvadt fagyi

Antal Nimród, a metróellenőrökről szóló Kontroll Amerikában élő rendezője először fotókon látta. Nagy tehetségű fiatal színésznőt keresett, francia eleganciával.

„A nagymamámnál voltunk családi látogatáson, Balmazújvároson. Óriási ebéd után jött a fagyi, amikor megszólalt a telefon. Hosszú, ismeretlen szám, Kalifornia. Nimród volt. Berohantam egy szobába, és becsuktam gyorsan az ajtót, hogy ne zavarjon a kinti mozgolódás. Egy órán keresztül beszéltünk. Megtudtam, miről szól a film, és milyen szerepem lesz benne. De Nimród látni akart mozgóképeken is, hogy milyen vagyok kamera előtt. Mindeközben az én imádott nagymamám kocogtatva a fagyis tálkát négyszer nyitott be a szobába, hogy olvad, gyere már! Kézjelekkel hessegettem ki a szobából, hogy ez most fontos. Később elnézést kértem tőle, hogy ne haragudj, mamikám, Antal Nimród hívott Amerikából. Tudta, ki ő. Olvasott, filmeket kedvelő, nyitott emberek a nagyszüleim. Képben vannak. Moziznak, netflixeznek. Nimródnak aztán kiküldtem Rudolf Olivér kisfilmjét, amelyben láthatott. Teljesen odáig volt. Aztán Bencével is készítettünk egy castingvideót a lakótelepi parkolóban, a kocsinkban. Dulakodtunk, üvöltöztünk, rángattuk egymást. Akciófilmhez akciójelenet. Nimród megmutatta a producereknek, és azonnal hívott, hogy várnak Berlinbe, a forgatásra, mindenkinek tetszett, amit csináltam. A film cselekményéről csak annyit: a Wall Street sikeres menedzsere, üzletembere autójába időzített bombát helyeztek, és ezzel kényszerítik őt különböző dolgok végrehajtására. Ha kinyitja a kocsi ajtaját, felrobban a jármű. Ebbe a robbanórendszerbe van becsatolva az az autó is, amelyben én ülök Arian Moayed iráni színésszel. Nimród azt mondta, ez a kedvenc jelenete. Két ember élete azon múlik, hogy nem beszélik egymás nyelvét. A lány csupán alkalmi partnere a férfinak. A forgatáson minden terhet levettek a vállamról, hogy a kamera előtt a lehető legjobb lehessek. Úgy éreztem magam, mintha egy színészsimogatóba kerültem volna.”

Új utak előtt

A Berlinbe tartó úton sírt a repülőgépen. Visszapörgette az elmúlt éveket, hogy mennyi munka, energia, nehéz éjszaka előzte meg ezt a váratlanul kapott, rendkívüli filmes lehetőséget. Hazafelé eszébe sem jutott, hogy ez majd újabb ajtót nyithat előtte. Hálálkodott a sorsnak, hogy a rendező őt választotta a szerepre.

„Csodálatos élmény marad a Nimróddal való találkozás. Feltöltött. Boldogan jöttem haza, de amint lepakoltam, nekiálltam kitakarítani a lakást. Ennyi volt, kész! Életemnek ez nem a jellemző, nagy szelete. Csak egy picike. Szép emlék, tanulság, tapasztalás. Bence nagyon büszke rám. Velem együtt izgulta végig az egész folyamatot. Örülünk egymás lehetőségeinek, sikereinek. Mindketten azt reméljük, izgalmas utak várnak ránk.”

***

A teljes írás a Vasárnap magazin 2023/13. számában jelent meg