Sztárunk: Holocsy Katalin

Vasárnap

Duna menti lány volt, Duna-parti feleség lett Holocsy Katalin, a Jókai Színház vezető művészeinek egyike. Friss házasok voltak, amikor férjével együtt Komáromból Radványra költöztek. De nem a sötét erdőbe, amelyről Arany János Tetemre hívás című balladája szól, hanem a csendesen hömpölygő Duna közvetlen közelébe. Ott találkozunk, kőhajításnyira a folyótól, amely már elválaszthatatlan az életétől, hiszen az év minden szakaszában a megnyugvást biztosítja számára.

Tősgyökeres komáromiként hogyan lett dunaradványi lakos? A vidék csendjére vágyott?

Tibor, aki akkor még nem volt a férjem, erre járt valamikor régen. Technikus volt a kassai színházban, itt tájoltak Komáromban, akkor látta először ezt a szép falut, a református templomot, a Dunát, és azonnal beleszeretett a tájba. Évekkel később aztán, amikor diplomás színészként a Jókai Színházhoz szerződött, bevillant neki Radvány, megtalálta a kis házat, amelyre egykor felhívták a figyelmét. Nyaraló volt. Már házasok voltunk, amikor megvettük. Komáromhoz kötött a hivatásunk, de azt vettük észre, hogy minden szabad időnket a faluban töltjük. Hanna lányunk születésekor költöztünk erre a csodálatos helyre. A kertből sétálunk le a Duna-partra.

Marilyn Monroe és Marlene Dietrich színpadi alteregója lehetett Komáromban, megélve gyönyört és fájdalmat, itt pedig a teljes harmóniát találta meg. Mennyire hat ez ki a mindennapjaira?

Nagyon. A pörgés, a nehéz próbák és az esti előadások után semmire sem vágyom jobban, mint hazajönni, kiülni a kis teraszunkra, vagy a hintámba, késő este meginni egy pohár vörösbort, és gyönyörködni abban, ahogy a hold rásüt a folyóra. Ezerféle arca van a Dunának. Én ezt a tájat nem fogom megunni soha, annyira színes itt minden évszak. Kocsival húsz perc alatt itthon vagyok. Errefelé nincsenek dugók, gyorsan hazaérek. Az átmenet tökéletes. Reggel, amíg beérek, gondolatban ráhangolódom a próbára, útban visszafelé pedig szépen lecsengenek bennem a napi események. Megnyugodva érek haza. Megszabadulok az előadás pszichés terheitől.

Szinte látom, ahogy átsuhan a sötét ég alatt Izsán, Paton és Zsitvatőn.

Paton van egy kis hódolóm. A főút mellett lakik egy ismerősöm, két gyerkőce látta A padlást. A kisebbik, mert mindig tudta, mikor játszom, és mikor hajtok el előadás után a házuk előtt, ott állt az ablakban, hogy jelezze az édesanyjának: „Kati néni most megy haza!”

Vasárnap

Egyenes út vezette a komáromi színházba. Édesapja, Holocsy István korai haláláig vezető színésze, rövid ideig pedig igazgatója is volt a társulatnak. Ez nyilván erős befolyással volt a pályaválasztására. Vagy szóba jött valami más is a színészeten kívül?

Krisztinával, a nővéremmel valósággal belecsöppentünk ebbe a közegbe. Anyukámnak civil foglalkozása volt. Mi ketten ott ültünk a próbákon, láttuk az összes előadást. Természetes közegemmé vált a színház. Elképesztő nagy vággyá érett bennem, hogy én is ezt akarom csinálni, itt akarok lenni. Később kezdtem elnyomni magamban ezt a vágyat. A nővérem is ezt a pályát választotta, még én is itt kössek ki? Rettenetesen féltem a kudarctól. Nem tudtam, mire vagyok képes. Ha szavalóversenyre készültem, amit kimondottan utáltam, soha nem apu készített fel, hanem a pedagógus. Apu előtt irtó szemérmes voltam. A lányaimban látom most ugyanezt. Anyu, menj ki, mondja Hanna, ha szerepelnie kell. Persze hogy kimegyek. De hogy mi lett volna, ha…? Semmi sem véletlen, ebben hiszek. Hogy feladatok vannak a földön. Kapjuk az élethelyzeteket, amelyek formálnak bennünket.

Negyvenhat évesen ment el az édesapja. Budapesten végzett Borbás Gabi, Sáfár Anikó, Vörös Eszter, Gálvölgyi János, Reviczky Gábor osztálytársaként. Rövid élete során sok nagy szerepet eljátszott Komáromban. Hol érte a halálhíre?

A Hittudományi Főiskolán tanultam Veszprémben. Húszéves voltam. Emlékszem a napra: július 27. Anyu közölte velem a lesújtó hírt. Szörnyű volt. Egyébként tegnap töltöttem be a negyvenhatot. Eszembe jutott, mi lenne, ha én is most… nagyon sokat gondoltam apura.

Hittudományi főiskola? Hát nem egyenesen a színművészeti?

A hittudományival párhuzamosan a Theatrum Színitanodába is jártam. Közben minden nyáron Pesten dolgoztam egy hostelben. Hol a büfében, hol takarítottam. Hét nyarat dolgoztam így végig. Szükségem volt a pénzre. A nővérem tanult, és az öcsém is ott volt még anyunak. Amikor mindkét helyen végeztem, akkor vettek fel Pozsonyba, a színművészetire. A gimnáziumban, Kiss Péntek József irányítása alatt a Popfesztiválban Esztert játszottam. Az egyik tanárnőm biztatott, hogy próbáljam meg a színművészetit. Akkor kezdtem először gondolkozni ezen.

Jobb kezekbe nem is kerülhetett volna a színművészetin. Osztályvezető tanárai, Martin Huba és Emília Vášáryová, gondolom, gyűrték, facsarták rendesen. Vagy nem?

Engem nem gyötörtek meg, nem sírtam. Minden pillanatot élveztem velük. Huszonhárom évesen kezdtem el a színművészeti főiskolát. Akkor már semmire sem vágytam jobban, mint ezt tanulni, ezt csinálni. Nekem ez nem volt szenvedés. Rengeteg elfoglaltságuk mellett mindketten boldogan kínlódtak velünk. Panyi Milka azt mondta: „Energiát kapok tőletek.” Most, amikor friss főiskolásokkal dolgozom, én is érzem azt az erőt, amiről ő beszélt. A fiatalos energiát. Az ő lendületük segít abban, hogy tovább tudjak lépni, és ne fenyegessen a kiégés veszélye. Ezen a pályán állandóan töltekezni kell. Itt folyamatos az adok-kapok. Fiatal kollégáim tőlünk, idősebbektől is a nagyon akarom, nagyon szeretem energiát veszik át.
 

Vasárnap

Férje hosszú évekig állt a társulat élén. Színésznő számára nem a leghálásabb szerep az igazgató feleségének lenni. Főleg egy kisvárosi színházban. Hogyan élte meg ezt a helyzetet, végig a helyén tudta kezelni?

Nagyon nehéz volt. Csillogó szemű, a világra rácsodálkozó, naiv kislányként léptem be a komáromi színházba, tele bizonyítási vággyal. Mindenkiben csak a jót, az értéket láttam. Attól a naptól fogva, hogy Tibor lett az igazgató, rá kellett jönnöm, hogy az embereknek nemcsak jó oldaluk, hanem valós jellemük is van. Hatalmas lecke volt. Amikor apu volt az igazgató, már megtapasztaltam ezt a helyzetet. Martin Huba is mesélte, hogy amikor az édesapja állt a Szlovák Nemzeti Színház élén, valósággal körberajongták őt. Később aztán, amikor már nem ő volt az igazgató, magas, vékony alkata miatt Gólyának nevezték a háta mögött. Gyerekként én is mindenkinek Katika voltam, aztán amikor apu örökre elment, már sokan csak annyit mondtak, hogy szia, szia! Egy szóval sem többet. A férjem révén egészen más volt a helyzet. Az ő visszalépése letisztázta a színházon belüli kapcsolataimat. Néha még most is megdöbbenek az emberek irántam tanúsított viselkedésén. Sok csalódás ért. Márai írja: „Ideig-óráig viselhetünk az életben álszakállt és álruhákat, de egy pillanatban lehull rólunk minden jelmez, és megmutatkozik a valóság. Egy mozdulat, egy szó, egy cselekedet végül is elárulja igazi jellemünket: az álarcosbál csak alkalmi lehet.” Én ezt most bombaszerűen megtapasztaltam.

Ez azt jelenti, hogy érezhetően megváltozott a társulaton belüli helyzete?

Nyilván én is megváltoztam. Óvatosabb lettem, és tartózkodóbb.

Tavalyelőtt csak a Csöndes házban, tavaly a Csónakban kapott új szerepet. Ettől az évadtól mennyit várhat?

Egyelőre egy bemutatóról tudok. Martin Huba rendezi a Külvárost, František Langer darabját, abban kaptam szerepet. Ha nem próbálok, a lányaimmal tanulok, és úszni viszem őket. Most inkább az zavar, hogy kevesebb előadásunk van. Fiatal színésznőként a nővérem még havi huszonötöt játszott. Pályakezdőként én csak tizenötöt-húszat. Most jó, ha havonta ötször színpadra lépek. Kevesebb lett a néző, valahogy csökken a magyarság száma, egyre jobban fogyunk. Nehéz így színházat csinálni. Remélem, idén többet fogunk játszani, mint a tavalyi évadban.

Martin Hubával bizonyára mindig magasra száll.

Szeretek vele dolgozni. A vele töltött próbaidőszak olyan, mint egy szakmai továbbképzés. Visszahozza a főiskolai érzetet. A Karamazov testvérekben tapasztaltam meg először, hogy már alkotótársként viszonyul hozzám, nem a diákját látja bennem. Öt rendezésében játszottam. A félkegyelmű Nasztaszja Filipovnája eddigi pályám legszebb, legnehezebb szerepe volt.

Bekerült a Mintaapák című sorozatba és egy Marvel-filmbe, amelyet Ethan Hawke és Oscar Isaac neve fémjelez. Ezekre úgy tekint, mint kivételes lehetőségekre?

Azért is, mert az elmúlt években ritkán jutottam el válogatásokra. A Mintaapákban Mészáros Béla partnereként egy angol nyelvű iskola tulajdonosa voltam. A Magyarországon forgatott Marvel-filmben anya-lánya párost alkottunk Hanna lányommal. Szentendrén négy napon keresztül ott álltam két világsztár közelében. Figyeltem, hogy dolgoznak. Megszólítani nem lehetett őket, a mobiltelefont elvették tőlünk, nehogy fotózzunk. De így is hatalmas élmény volt a forgatás. Néztem, ahogy a két világsztár felszabadultan beszélget, aztán kamera, felvétel és egy csettintésre váltottak, a következő pillanatban már szerepben voltak. Ámultam és bámultam. Ez már a szakma csúcsa. Szeretném hinni, hogy a jövő tartogat még számomra hasonló lehetőségeket.

Érdekes

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2022/41. számában jelent meg 

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacen

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik. Egyben felhívjuk figyelmüket, hogy a kommentekhez tartozó IP címeket a rendszer elraktározza.

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

18+ kép

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.

Támogassa a Vasárnap.com-ot

A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!