Sztárunk: Györgyi Anna

Édesapja hivatásának köszönhetően katonai lakótelepeken nőtt fel. Három-négy éves korában Szentendrén élt a család, majd Újpesten és Budán. Szórakozni katonai művelődési házakba jártak. Elárulja: neki még ma is tetszenek az egyenruhás férfiak. Van is belőlük több a családjában. Katonatiszt, rendőr, ahogy ő mondja: csupa pisztolyos ember.

„Apu nem volt tipikus katonatiszt. Inkább antikatona. Erdész akart lenni, az állatokat szerette és a természetet, de valahogy katonai pályára keveredett. A szigort anyu képviselte otthon. Apu szerény, engedékeny, csupa szív ember volt, tele megfelelni vágyással. Szorongott is rengeteget emiatt. Elég magas régióban dolgozott. Nem is tett jót neki a beosztása. Hatvanéves korától már beteges volt. Elsősorban a stressz miatt. Én nyitott, cserfes kislány voltam, jöttem-mentem a kis bőröndömmel, énekelgettem, aztán hosszú időre bezárkóztam. Hallgatag, szemlélődő bakfis lett belőlem. Egyáltalán nem voltam helyes. Mintha tudatosan el akartam volna csúfítani magam. Látom a régi fotókon… utolsó padban ülök kinyúlt pulóverben, lógó hajjal, nagy szemüvegben. Nem voltam vonzó jelenség. Soha semmit nem tudtam az órákon. Bújtam, nehogy felszólítsanak. Idő kellett a pillangónak, míg kibújt a bábból. Akkor már tudtam, hogy nem lesz belőlem pénzügyőr, mert apu ezt szerette volna, hanem valami egészen más, amihez jól jöhet a formálható külső.”

Nemrég ő is tiszti egyenruhában feszített. Foglárt játszott a kommunizmus borzalmait bemutató, Kovács Erzsi szerelmi kapcsolatának emléket állító Az énekesnő című tévéfilmben. Hideglelősen hiteles volt a szerepben. Pedig nem rajzolták át a vonásait a sminkesek, nem ragasztottak bibircsókot az arcára. Egyszerűen keménynek és szívtelennek mutatkozott, a képernyőn keresztül is börtönszagot árasztott.

„Tóth Ildikóval ketten kaptunk ilyen szörnyeteg karaktert a filmben. Ő a bírónő, én a fegyőrnő szerepét játszottam. Mindketten örültünk a feladatnak. Szeretek ilyen figurákba bújni. Különben sem vagyok királynő típus. Sokkal izgalmasabb egy ilyen visszataszító egyént megformálni, mint egy szép és kedves valakit. Miután elolvastam Az énekesnő forgatókönyvét, és tudtam, hogy a foglárnő leszek, ösztönösen ráéreztem a figura mozgatórugóira. Az ilyen embert a legtöbbször valamiféle mély fájdalom, lelki elferdültség motiválja.”

Másfajta feladat elé állította A mi kis falunk. Előtte egyetlen sorozatban játszott, Az állomásban. Hívták utána is, a sok színházi elfoglaltsága miatt azonban nem mehetett. Most meg nem is gondolt arra, hogy beválogatják.

„Irtózatosan megerőltető egy napi sorozat – vélekedik. – Hajnali négyre, fél ötre jön a kocsi, kivisznek a helyszínre, próba, és este hatig jelenetben van az ember. Ez napi tizenkét óra, ebédszünettel, s akkor még csak a munka praktikus oldaláról beszélek. Természetesen tudni kell a szöveget, és fizikailag is bírni kell a strapát, főleg a rekkenő hőségben. Olyan az egész, mint egy túlélőtúra. Ami a legjobb benne: a kollégák. Mindenkit nagyon szeretek, kiváló színészek. Már ezért is megéri, hogy ott lehetek. De nem vagyok sorozatszínész. Ahhoz mindent elsőre meg kell tudni csinálni, mindig flottul kell dolgozni. Ebbe pedig bele kell tanulni. Aki tudja, az nagyon élvezi. A nézők pedig már másnap jelzik, hogy láttak. Megszólítanak a boltban, a patikában. Régi ismerősként üdvözöl a kasszásnő, akit aznap látok először. Nekem nincs tévém. Azt is az utca emberétől tudtam meg, hogy mikor kerültem adásba. Nézzük ám, látjuk! – mondták. A házban is, ahol lakom, máshogy tekintenek rám, amióta játszom a sorozatban. A való életben szerintem praktikusabb az ilyen nő. Nem hiszem, hogy tízcentis sarkú cipőben álldogál a pult mögött. De a történetbéli Éva más.”

Szemérmetes Erzsókot, aki miatt sokakat emésztenek öröműző lángok, Petőfi komikus eposzának tévéfilmváltozatában játssza, Dombrovszky Linda rendezésében, akivel Szabó Magda Pilátusában dolgozott először.

„Volt már némi gyakorlatom a szerephez, amikor a válogatásra mentem, de úgy gondoltam, jó lesz, ha azonnal hasonlítani fogok a karakterre. Felvettem egy push up melltartót, vörösre festettem a körmömet, kicsit sminkeltem, hogy mégiscsak kinézzek valahogy – és sikerült. Enyém lett a szerep. Más munka, más stílus, mint Az én kis falum. Petőfi. Ugyanaz a szöveg, ugyanazok a figurák. Dalok is vannak, megzenésített Petőfi-versek. Úgy búgok, mint egy dizőz. Erzsók jön-megy, kokettál, de igazából senkitől nem akar semmit. Csak éppen féltékennyé teszi Fejenagyot. Westernfilmet forgattunk, magyar elemekkel megtűzdelve. Az első nap hoztak egy gyönyörűséges menyasszonyi ruhát Hollókőről, az volt rajtam a templomi jelenetben. Nem is tudom, hány kikeményített alsószoknya, plusz a fejdísz. Alig tudtam mozogni a ruhában. Amint rám adták, onnantól fogva már semmit nem tudtam csinálni. De nagyon élveztem ezt a munkát is.”

Most Koltai Lajos rendezésében, a Semmelweis Ignácról szóló A láthatatlan gyilkosban áll kamera előtt. Az anyák megmentőjéről szóló filmben, amely nagyrészt hiteles életrajzi és történelmi alapokon nyugszik, a híres magyar orvos bécsi szállásadónőjét alakítja.

„Nagy megtiszteltetésnek vettem, hogy Koltai Lajos gondolt rám, és nem kellett válogatásra mennem. Ettől annyira meghatódtam, hogy majdnem elsírtam magam. Vecsei H. Miklós játssza az orvost. Most dolgozom vele először. Rokonszenves fiú, gyorsan egymásra hangolódtunk.”

Huszonöt éves házassági évfordulójukra készülve elmondja: férjével, Kiss Csabával, a jeles színházi rendezővel, akivel több értékes előadást létrehoztak már, annak idején ugyancsak gyorsan megtalálták a közös hangot.

„Volt valami sorsszerű a mi találkozásunkban. Csaba még a kapcsolatunk elején bevallotta, hogy egészen más nőtípusért rajongott. Én nem is nagyon tetszettem neki. Harmincegy éves voltam, és semmilyen hosszabb kapcsolatban nem éltem előtte...

... Közel a negyvenhez ő már benne volt a korban. Én meg kaptam valamit általa, amiről addigra le is mondtam. Életművész akartam lenni és világutazó. Csak magam legyek, és akkor úgy élek, ahogy akarok. Ez volt a célom. Szabadság, magány, legyen ez is, az is. A lényeg, hogy ne kelljen felelősséggel tartoznom senki felé. Elhitettem magammal, hogy nekem ez a magányos farkasnő szerep teljes mértékben megfelel. De az élet mindent átírt. Nem ezt hozta, és nagyon örülök, mert a Rák jegyében születtem, és családcentrikus, gondoskodó ember vagyok. Ez csak később derült ki, amikor már egybekeltünk, és jöttek a gyerekek. De voltam én nagyon szabad is. A nagy bulik sem maradtak ki az életemből. Kitáncoltam magam jó helyeken. Voltak hajnalig tartó őrületek a barátnőimmel. A tánc! Az volt a mindenem. Reggelig ráztam a diszkóban. Megéltem a féktelenséget. Ez is fontos volt. Minden őrültségre kapható voltam. Most legalább van miből meríteni. Rólam sok mindent elképzelni sem tudtak. A Nusi? Olyan aranyos kislány! Aztán jött a döbbenet: hogy a fenébe képes ilyesmire? Hát úgy! De soha nem ártottam vele senkinek.”

Előkerül egy törökországi emlék is. Egyhetes vendégszereplés az Arany János Színházzal. A Szélkötő Kalamona című gyerekelőadással vendégeskedett a társulat egy színházi fesztiválon. Mivel az utolsó napon léptek fel, egy hétig teljesen szabadok voltak.

„Nusika eltűnt a városban. Megismerkedett egy helyes török fiúval. Egyetemista volt, karkötőket készített, hogy legyen egy kis pénze. Odaköltöztem hozzá. A többiek semmit sem tudtak rólam. A város másik felében lakott a társulat. Szerelem volt ez a javából, nem egynyári kaland. Másfél-két évig távkapcsolatban éltünk. Hol ő jött, hol én mentem. Nagyon jól éreztük magunkat. Izgalmas időszak volt, amire öreg nyanyaként is emlékezni fogok. A többiek meg kerestek, hogy hol a Nusi? De a végére előkerültem. Nem volt bennem semmi félelemérzés, hogy idegen helyen vagyok, ahol bármi történhet velem. Simán nekiindultam ismeretlen helyzeteknek. Hajtott a kíváncsiság, a vérem, az életszeretet.”

Talán már akkor is az amor fati filozófiáját vallotta, mint most, amikor sztoikus nyugalommal azt mondja: szereti a sorsát. Mindent elfogad, ami eddig történt vele, legyen az akár bölcs, akár elhibázott döntés eredménye. Semmit nem akar megváltoztatni a múlton.

„Csaba mellett semmiben sem érzem korlátozva magam. Lélekben ma is független, szabad ember lehetek. De olyan gondolatom, hogy másvalakivel esetleg… soha nem volt! Csabának is ugyanaz a fontos az életben, mint nekem. Menni, menni, utazni, zenét hallgatni… annyi sok közös pont van az életünkben! Mikor a lányok kicsik voltak, és mindenféle nehézséggel kellett megküzdenünk, összeegyeztetni dolgokat, mint sok nőnek, nekem is átsuhant az agyamon, hogy oké, mindent a gyerekekért, de már három éve nem alszom, mikor következik végre az én történetem? Szülés után a nő teljesen eltűnik. Nem a második vagy a harmadik helyre kerül, hanem sehol sincs. A család lesz az első helyen. Akkor ébred csak fel, amikor már nagyobbak a gyerekek. Szóval megvan a szabadságom. Ha küzdök valamivel, mindig magammal van bajom. A nagy csatákat mindig önmagammal vívom, nem a környezetemmel. Nem másokban keresem a hibát, hanem azt kutatom, hol rekedtem meg, hol ragadtam bele valamibe. Az életnek szakaszai vannak. Egyszer lehangolt az ember, máskor tele van energiával. Mindkét állapotot kezelni kell. Egy biztos: én már nem tudom elképzelni az életem Csabi nélkül, annyira össze vagyunk nőve.”