Kép: Talabér Tamás
Montrealban élő magyar színész mesélte: ottani kollégái ámuldozva vették tudomásul, hogy itthon semmiféle civil foglalkozása nem volt, mert megélt a hivatásából.
Kanadában, ahogy az Egyesült Államokban, Mexikóban vagy Brazíliában, ahol valósággal ontják a filmeket a stúdiók, meglehetősen kevés színész mondhatja el, hogy a színészetből tartja fenn magát. Fő- vagy másodállásban várják a nagy lehetőséget, az újabb felkérést.
Londonban, Madridban és Párizsban is hasonló a helyzet évtizedek óta. Európa szívében azonban még szokatlan, ha két filmszerep vagy két színházi próbaidőszak között egy színész beáll a pult mögé, vagy éppen felszolgáló, konyhai segéderő lesz. Prágában évekig mixelt egy éjszakai bár koktélfelelőseként korosztálya egyik legtehetségesebb színésznője, Budapesten a Mundruczó-filmek jeles szereplője hetente többször levesesként húzta az igát. A koronavírus miatt most sokan kerültek válaszút elé. Más munka után kellett nézniük, mert a járvány anyagilag sarokba szorította őket. S ma már tudják, ez bármikor megismétlődhet.
Mercutio, az áruszállító
Szabó Viktor, a Komáromi Jókai Színház tagja, a Bánk bán Biberachja, A félkegyelmű Miskin hercege, a Rómeó és Júlia Mercutiója szerencsés volt: gyorsan talált magának munkát.
„Alapjában nyughatatlan természet vagyok – mondja. – Folyton agyalok, hogy ne faljon fel az unalom. Nekem mindig kell valamit csinálnom. Mokos Attila kollégám mesélte, hogy viszonteladással foglalkozik az egyik ismerőse. Zöldséget szállít a Komáromi járásból Pozsonyba, egy jó nevű üzletláncnak. És hogy sofőrt keres az illető. Azonnal felhívtam őt. Jogosítványom van, kedvem az egészhez úgyszintén, a színházi helyzetet kilátástalannak láttam, nem volt min gondolkoznom. Tavasszal, amikor bezárta kapuját a színház, Lacussal, az ügyelővel megbeszéltük, hogy megyünk árufeltöltőnek egy bevásárlóközpontba. Ahhoz nem kell külön tapasztalat. Alkalmi munkát kerestünk, meghatározatlan időre. Ebből aztán nem lett semmi, mert egy évre akartak felvenni bennünket. És akkor jött a másik lehetőség, a zöldségszállítás heti egy alkalommal, csütörtökönként. Ha ráérek, megyek, ha netán nem, van, aki helyettesítsen. Közben ugyanis beindult a színház. Imádok vezetni. Megnyugvást jelent számomra. Bömböltetem a zenét, ahogy a csövön kifér, s közben nyomom a gázt. Főleg Dunaszerdahely és Pozsony között, a nemrég átadott autópályán. Addig nem annyira. Figyelek a sebességkorlátozásra.”
Néhány hónapja dolgozik mint fuvaros. Szórakoztatja őt ez a munka is. Új emberekkel találkozik, új impulzusok érik, új tapasztalatokra tesz szert. A hivatásához természetesen nem lesz hűtlen. Az a nagy szerelem. A zöldségszállítás csak egy kis kitérő, ha úgy tetszik, félrelépés.
„A szakmámmal azokban a hónapokban is foglalkoztam, amikor nem játszottam. Interneten keresztül, ami tőlem teljesen távol áll. Beletanultam. Videókat készítettem, meséket, monológokat olvastam fel. Kollégáimmal együtt segítettem én is a diákokat, az online órákat. Adtunk nekik valamiféle pluszt a tananyaghoz. Engem mindenfajta munka feltölt. Nagyon jól jött ez a kis kilengés, de a másik is, a kétkezi munka, hogy nemcsak szellemileg, fizikailag is megmozgathatom magam. Hosszú távon nem biztos, hogy vállalnám, mert a színház mindig első helyen marad az életemben. De így, alkalmanként szívesen csinálom. A bizonytalanság, a félsz most is bennem van, hiszen nem tudjuk, hogyan alakulnak a következő hónapok, de már nem vagyok annyira kétségbeesve, mint korábban, mert van egy másik anyagi forrásom, amely kisegít a bajból. Csak játszhassak is, mert bedilizek, ha hosszú távon megvonják tőlem ezt a lehetőséget. Az áruszállítás igazából kikapcsolódás. Egyébként rögtön az első alkalommal, amikor megérkeztem a megadott címre, és kezdtem kipakolni az árut, egy lelkes színházlátogatóval kerültem kapcsolatba. Felismert. Pozsonyban! Érdeklődött, hogy mikor lesz a következő bemutatónk. Pár héttel ezután épp a Nemzeti Színház közelében pakolásztam, amikor Roman Poláčikkal, főiskolai csoporttársammal és jó barátommal találkoztam, majd Martin Šalachával, aki egy évvel járt felettem. Elmondták, hogy velük is kicseszett a világ, ők is keresnek valamilyen másodállást, hogy kritikus helyzetben is meg tudjanak élni valamiből.”
„Van egy harmadik oka is annak, hogy miért vállalom ezt a munkát. Szeretem Pozsonyt. A szívem csücske. Öt kemény év köt a városhoz. Gyönyörű időszaka marad az életemnek. Boldog vagyok, ha végigmehetek a jól ismert utcákon, és láthatom, milyen gyors ütemben épülnek az új negyedek. A pakolás, a cipekedés megerősít fizikailag. Amúgy sem szeretek konditerembe járni, vasakat emelgetni. Nem nekem való. Nem akarok kigyúrt ember lenni. Én csak mosolyogni tudok azokon, akik ott állnak a tükörfal előtt, és súlyzókkal a kezükben gyönyörködnek magukban. Megrakott ládákat cipelni egészen más. Ott a motiváció, hogy mások elfogyasztják a tartalmát. Nekem ez a fitnesz, a színház meg a wellness. Egy jó próbafolyamatot nem adnék oda semmiért. Az a lelkemnek is felüdülés.”
Csatán nőtt fel, családi házban, de bevallja, a kertben nem érezte elemében magát. A kétkezi munkától azonban sosem idegenkedett.
„Tizenkét éves voltam, amikor szétmentek a szüleim. Segíteni kellett anyunak, hiszen minden rá maradt. Segítettünk is neki sokat a nővéremmel. Gyomlálni nem szerettem, anyu vissza is küldött sokszor, hogy elnagyoltam. Megtanított arra, hogy ha csinálok valamit, akkor azt csináljam rendesen, vagy sehogy. Vannak szép emlékeim. Ahogy szépítgettük a házat, ahogy gitteltük az ablakokat. Tizenhét évesen két hétig kőműves segéd voltam egy munkásszálló építésénél. Az is nagy élmény volt. Ott is sokat tanultam. Voltak ugyan helyzetek, amelyekben béna voltam, de a fejlődést nem zártam ki. Komáromi lakásunk felújítási munkálataiból is rendesen kivettem a részemet. Jól jöttek hozzá az ifjúkori tapasztalatok. De mindazt az élményt, amit most áruszállítóként gyűjtök, remélem, a színpadi szerepeimbe is bele tudom építeni egyszer.”
Süni, a cukrászinas
Bárdos Judit szabadúszóként színházban ott játszik, ahová konkrét szerepre hívják. Így lehetett a Coriolanus Virgiliája, A fösvény Elizája vagy éppen Salóme a pozsonyi Nemzetiben, Hauptman Patkányok című drámájában Paulina Nyitrán, Komáromban Lizi a Sári bíróban, Portia A velencei kalmárban, Dőry Mária a Különös házasságban, Irma Az üvegcipőben, Süni A padlásban. A koronavírus őt is nehéz helyzet elé állította. Előadásai sorra elmaradtak, a forgatások csúsztak, a színészválogatások hirtelen értelmüket vesztették.
„Nekem nincs színházi alapfizetésem, mivel sehol sem vagyok szerződésben. Miután kitört a járvány, hirtelen mindenki annyira aktív lett, hogy ez engem nagyon nyomasztott. Verset és prózát mondott, aki csak tudott. Ezzel volt tele az internet. Nekem is ezt kellene csinálnom? Ülni otthon, és videókat gyártani? Ez nem az én műfajom. Nekem ez nem megy. Nem szeretem a neten produkálni magam. Láttam szép produkciókat is, de én másfelé kezdtem el keresgélni, hogy munkám is legyen, meg pénzem is. A legtöbb helyen férfiakat vártak, árupakolásra. A pozsonyi állatkert korábban ketrectakarítói állást hirdetett meg, a helyzetre való tekintettel mégsem vettek fel új embert. Pedig az tetszett volna.”
Nem sokkal később hallotta, hogy Pozsonyban, pontosabban Vereknyén pár éve cukrászműhelyt üzemeltet a barátnőjének a bátyja. Oda jelentkezett, és fel is vették.
„Ültek az emberek otthon, depressziósan, és rendelték a sütiket. Beindult a műhely, kellett a segítség. Szóltak, hogy húsvét előtt egy hétre mehetek. Az egy hétből aztán két hónap lett. Május végéig ott dolgoztam. Látták, hogy élvezem a munkát, és jól is ment, az az igazság. A hétfő és a kedd szabad volt, a többi napon teljes gőzzel üzemeltünk. Sütöttünk és szállítottunk. Rögtön az első napon bedobtak a mély vízbe. Tíz órán keresztül teasüteményeket csináltam. A gép kevert, én megkaptam a kimért alapanyagot, szaggattam a formákat, utána tepsibe raktam a nyers tésztát, és ment a sok linzer a sütőbe. Irtó hőség volt, de a dobozolásnál 16 fokra állították a klímát, nehogy megolvadjanak a sütik. A tortákat nem én csináltam. Azokat csak nézegethettem, és egyetlen alkalommal kókuszos-vaníliás golyókkal dekoráltam párat. A díszítést, krémmel, senkinek nem engedte át a főnök. Azt ő végezte. Ott nem lehetett rontani. Ment volna a torta a kukába. Eleinte el voltam varázsolva. Imponált, hogy bármit csinálok, annak azonnal látom az eredményét.”
A filmnél nincs ilyen. Meg kell várni a bemutatót, hogy kiderüljön, hogyan fogadja a kész művet a közönség. A színházban is azonnal lemérhető a hatás. A nézők a legapróbb gesztusra is reagálnak.
„Szép volt a sütemény, finom volt az íze, a sikerélmény adott volt. Tizenkétféle sütit dekoráltam. Krémest nem csináltam. Ahhoz csak annyi közöm volt, hogy a végén én szórtam rá a cukrot. A répás-narancsos süti viszont teljes egészében az én művem volt. Abból rengeteget készítettem. Meg is szereztem a receptjét, hogy majd otthon is megcsinálhassam, de az arányokat majd vissza kell vennem. Mindent pontosan ki kell számolnom, mert a műhelyben a három tepsire való mennyiséggel dolgoztam. Otthon háromféle tortát tudok készíteni, plusz mézes sütit és csokisat. Születésnapok alkalmából nálam ebből lehet választani. Édesanyám soha nem kéri, hogy süssek. Ő nem rajong az édességekért. Nem is szereti, ha a konyhában tüsténkedem. Mérhetetlenül zavarja, ha valamit nem oda teszek, ahova ő. Megvan a maga kis rendszere, amelyet nem enged felborítani. Karácsonykor szoktam neki segíteni, amikor a mézeskaláccsal van elfoglalva. De igazából ő inkább főzni szeret. A nagymamám, akit én nem ismerhettem, ő volt a sütik mestere! Ha például rétest sütött, még a kaput is bezárta, nehogy valaki megzavarja őt a tészta kihúzása közben. Áprilistól május végéig dolgoztam a műhelyben, de azóta, ha belépek egy kávézóba vagy egy cukrászdába, azt veszem észre magamon, hogy jobban megnézem a süteményeket. Foglalkoztat is a gondolat, hogy egyszer majd a saját kávézómban dolgozhassak. De annak is örülnék, ha egy helyes virágüzletem lenne. Ismerek egy cseh színészt, aki pár évvel ezelőtt, amikor kevesebb munkája volt, elvégzett egy virágkötő-tanfolyamot.”
Arra a kérdésre, hogy visszamegy-e esetleg még valamikor a vereknyei cukrászműhelybe, Judit csak annyit mond: „Elképzelhető. Lehet bármi. Film, színház, cukrászat, virágüzlet… az élet nagy rendező.”
A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 43. számában jelent meg!
Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.