Szavak börtönében. Interjú Cséfalvay Zsolt logopédus professzorral

Utóbbiakkal, az afáziás betegekkel foglalkozik Cséfalvay Zsolt logopédus professzor, a pozsonyi Comenius Egyetem Pedagógiai Kara logopédiai tanszékének vezetője. Vele beszélgettünk arról, miért és hogyan veszíti el valaki azt a képességét, hogy ki tudja mondani a saját gondolatait, és értse a másokét – és mit tehet érte a környezete.

Szerepet játszott a családi háttér abban, hogy ezt a szakmát választotta?

Apai ágon nagyon régi pozsonyi családból származom, édesapám a Duna utcai gimnáziumban volt negyven évig testnevelőtanár, mostanáig tizenhat Cséfalvay érettségizett ott. Édesanyám a csallóközi Dióspatonyról származott, de fiatalon felkerült Pozsonyba. Mi már háromnyelvűen nőttünk fel, mert a dédnagymamám német származású Wunderlich lány volt, és iskola után sok időt töltöttünk a nagymamánál. Mivel édesapám nem volt párttag, nem válogathattam volna a főiskolák között, egy családi ismerős ajánlotta, hogy a logopédián lehetne esélyem, mert ott örülnek a fiúknak.

Rögtön magával is ragadta a szakma, vagy eltartott egy ideig, amíg megbarátkozott vele?

Az egyetemen még nem érdekelt annyira. Tanultam becsülettel, csak azt nem tudtam, mi hasznát veszem majd ennek. Ma már látom, hogy elég egy tanár, aki igazán magával ragadja a diákokat, meglátja, kiben mi rejlik. Nálunk ilyen volt Viktor Lechta, aki a logopédiát tanította. Ő tanácsolta, milyen irányba kellene indulnom, és amikor a pozsonyi ideggyógyászati klinikán megüresedett egy logopédusi hely, rögtön hívott, hogy jelentkezzem. Ez döntötte el a pályám alakulását, mert nagyon ingergazdag környezetbe kerültem. Ott dolgoztak az ország legjobb neurológusai, és mind nagyon támogatók, segítőkészek voltak.

Ott döntötte el, hogy a szakmán belül milyen területet választ?

Igen, mert ott is szélütéses, agyvérzéses vagy neurodegeneratív betegségek, agydaganatok következtében a beszédkészségüket elveszített emberekkel foglalkoztam. Roppantul érdekelni kezdett a szakma, de folyton úgy éreztem, nem vagyok eléggé felkészült. A fiatalság merészségével és nagyon rossz angolsággal írtam híres szakembereknek, köztük egy kanadai professzornak, Andrew Kertésznek, aki az afázia orvosi részének vezető szakembere volt a világon. A neve alapján feltételeztem, hogy magyar, és tényleg magyarul válaszolt. Nagyon készséges volt, küldött teszteket, sőt azt írta, reméli, valamikor meglátogatom. Évekig erős szakmai támaszt jelentett számomra, 1995-ben jártam is nála.

Az átlagember azt gondolja, hogy a logopédus beszédhibás, pösze és raccsoló gyerekekkel foglalkozik. Mi minden tartozik még a szakmájukhoz?

Két nagy csoportra osztható. Az egyikbe tartoznak a veleszületett vagy fejlődési beszédzavarok, mint a megkésett beszédfejlődés, a dadogás, az orrhangzós beszéd, a hanghibák, a diszlexia, diszgráfia, amelyek hátterében szintén a nyelvi kompetencia keresendő, valamint a szájpadhasadékos és értelmi fogyatékossággal küzdő gyermekeknél előforduló beszéd- vagy nyelvi zavarok. A másik csoportot a felnőttkori, szerzett beszédzavarok alkotják, ezek általában az idegrendszer megbetegedésével kapcsolatosak.

A néphit szerint a gyermekkori beszédhibák mögött valamilyen trauma keresendő. Ez helytálló, meg lehet egyáltalán határozni, mi az adott beszédhiba vagy nyelvi zavar oka?

A dolog sokkal összetettebb, általában agyi diszfunkció áll a háttérben, a fejlődéses beszédhibák esetében ezek kimutathatatlan sérülések is lehetnek. A felnőttkori beszédzavarok eredete könnyebben meghatározható, mert mindig egy konkrét agyterület sérülésével függnek össze. Nagyon leegyszerűsítve a homloklebeny a beszéd kivitelezéséért felelős, az agy hátsó része pedig a megértéséért és feldolgozásáért.

Vagyis egy stroke-os beteg problémája nemcsak az lehet, hogy ő nem tud beszélni, hanem esetenként azt sem érti, amit neki mondanak?

Ilyenkor gyakran ő is értelmetlen szósalátát produkál. Úgy tűnik, mintha beszélne, de az agynak az a része, ahol elkészíti és feldolgozza, mit fog mondani, sérült, ezért a végeredmény érthetetlen.

Ő maga ilyenkor gondol valami értelmeset?

Általában igen, de nem mindig érzi, hogy ezt nem jól érthetően mondta, ezért ezek a betegek gyakran dühösek, ha a környezetük, nem érti, mit akarnak. Ha viszont a homloklebeny sérül, a beszéd megértése nagyon jó lehet, de a beteg csak szavakban, tőmondatokban képes beszélni. Erre tipikus példa Kulka János, azért merem megemlíteni, mert ő nyilvánosan vállalta a betegségét. Énekelni viszont jól énekel, mert ilyenkor a másik agyfélteke is bekapcsolódik.

Kisegíti a sérült felet?

Pontosan. A beszéd szempontjából a bal agyfélteke meghatározó, de éneklésnél a jobbnak is van szerepe. A másik fontos szempont, hogy az ének szövegét nem kell újra átgondolnunk, hiszen egyszer már megtanultuk. Hosszú ideig betegem volt Pavol Mikulík szlovák színész, aki nagyon rosszul beszélt, de az összes gyakorlószöveget, amelyeket a színművészeti főiskolán a diákok oktatásánál használt, betéve, hibátlanul tudta.

Az az afáziás beteg, aki jól beszél, mindig mindent ért is?

Ilyen szinte nincs. Enyhe mondat- vagy szövegértési zavar mindig marad.

Hogyan állapítja meg, kinél milyen típusú és mértékű a sérülés?

Az első mindig az, hogy elolvasom a kórlapját, milyen mértékű agysérülést szenvedett. Utána tíz-tizenöt percig beszélgetünk, és nagyon figyelek, milyen kérdésekre, hogyan tud válaszolni. Ilyenkor kialakítok egy hipotézist, és ennek alapján végeztetek el vele teszteket. Ez nagyon specifikus, nyelvalapú dolog, nem vehető át más nyelvből. Az összes beszédmegértési tesztet magunknak kellett kidolgoznunk – például olyan képeket mutatunk a betegnek, ahol az egyiken az anya öleli meg a lányát, a másikon a lánya az anyát. Ezek az úgynevezett reverzibilis, felváltható mondatok, amelyeket nagyon nehéz megérteni, mert a kapcsolatokat kell értelmezni. Egy következő teszt során hatvan tárgyat kell megnevezni, és van még egy többórás teszt is, amellyel a nyelv összes aspektusát vizsgáljuk. Miután ezeket kiértékeljük, elkezdődhet a terápia.

Gondolom, minden beteg újra beszélni szeretne…

Lehetőleg úgy, mint azelőtt.

Az afáziánál fontos elmondani, hogy a szavak nem tűntek el a beteg emlékezetéből, csak előhívni nehéz őket. Ezért történik az, hogy elismételni képes őket, de spontán nem tud hozzáférni a saját lexikonjához. A szavak ott vannak a fejben, de mintha börtönben lennének. Pavol Mikulík mondta nekem egyszer: tudom, csak nem tudom kimondani.

Azoknál a stroke-os betegeknél, akik lebénultak, fontos időben elkezdeni a fizioterápiát, hogy újra mozogni tudjanak. Ugyanez érvényes a beszéd képességének visszaszerzésére is?

Kezdetben kicsit spontán is javul az afázia, mert a jobb agyfélteke bizonyos funkciókat átvesz, sőt jó fél év után a bal agyfélteke is „felébred” és visszaveszi a feladatait. Képalkotó vizsgálatokon látszik, hogy nagyon vékony erek kitágulnak, és több vért kezdenek szállítani a sérült területre, vagy más irányba folynak. Az agyi ödéma fokozatos visszahúzódása is a beszéd javulásával jár. De már ebben a szakaszban is szükség van logopédusra, mert nagyon fontos, hogy valaki elmondja a betegnek és a hozzátartozóinak is, mi van vele.

Szlovákiában biztosan nem jut el minden agysérült logopédushoz. Ez azt jelenti, hogy még annyira sem javul az állapotuk, amennyire javulhatna?

Sajnos ez az ellátás a nagyobb városok luxusa, a vidéki, gyakran mozgásképtelen agysérüléses betegeknek alig van esélyük eljutni logopédushoz. Ők valóban csak annyit javulnak, amennyire a szervezetük magától képes. A Covid-járvány idején azonban megnyílt egy újabb lehetőség, a telerehabilitáció. Az interneten is meg lehet vizsgálni betegeket, beállítani a terápiát. Két szakdolgozatos diákommal foglalkozunk ilyen páciensekkel, remélem, a jövőben ez egyre elterjedtebb lesz.

Tehet valamit a környezet? Hogyan kell jól kommunikálni?

Úgy, hogy embernek nézzük, és nem csak azt kérdezzük meg tőle, éhes-e, szomjas-e, hanem a véleménye is érdekel. A pályám elején én is arra koncentráltam, hogy a beteg újra meg tudjon nevezni dolgokat, tisztán ejtse ki a szavakat. Ma már tudom, ennél sokkal fontosabb beszélgetni vele, ha hibásan, rossz mondatszerkezetekkel is. A kilencvenes évek végén egy évet tölthettem Fulbright ösztöndíjjal Amerikában, ott láttam azt a hozzáállást, hogy a kommunikáció tartalma, az érdemi információcsere két ember között fontosabb, mint a forma. Miután hazajöttem, 2000-ben létrehoztam egy konverzációs csoportot Pavol Mikulík szlovák színésszel és még néhány érintettel, akiket ő szervezett be. Leesett az állam ezeken a találkozókon, mi mindenről voltak képesek félszavakkal, tőmondatokkal beszélgetni – még össze is vesztek.

Nagyon jó volt látni, hallani, mennyire figyelnek egymásra, mennyire igyekeznek megosztani a gondolataikat, olykor még egymás szavába is vágtak. Olyan feldobott hangulatban jártam onnan haza, hogy a legkisebb, akkor még óvodás fiam egyszer meg is kérdezte: apu, ott ki segít kinek?

Másként kell beszélni azzal a beteggel, aki nem érti, mit mondunk neki, és másként azzal, aki mindent ért, csak ő nem tudja jól kifejezni a gondolatait?

Kanadában voltam egy nagy afáziaközpontban, ahol vetítettek nekünk egy oktatófilmet, melyben a páciens felesége azt mondta a logopédusnak: doktor úr, legyen velünk türelmes, nekünk először van afáziánk. Ez a lényeg, mert a beteg környezete is érintett, az afázia családi diagnózis. Ha a beszéddel van gond, fogadjuk el, hogy sokkal fontosabb, amit a beteg közölni akar velünk, mint az, hogyan mondja. A beszéde nem lesz tökéletes, de ha át tudja adni az információt, az már haladás. Abban is meg kell egyeznünk vele, hogy ha már látjuk, mit akar mondani, de keresi a szavakat, mondjuk-e ki helyette, vagy ne. Annál a betegnél, aki nem érti meg a beszédet, olyan csatornákat kell találni, amelyek ezt segítik: leírni kulcsszavakat, képeket mutatni, tőmondatokban beszélni.

Mennyire tudnak vagy mernek az afáziások visszatérni az életbe, a munkahelyükre, akárcsak elmenni bevásárolni?

Sokan visszavonulnak egyfajta tanult passzivitásba. Mivel a nyelvi zavarok az írott nyelvet is érintik, olvasni, írni is csak nehezen tudnak, sokszor újra kell tanulniuk. Ennélfogva kevesebb az élményük, alig érik őket kölcsönhatások, és már nincs is miről beszélniük. Ha mégis megpróbálnák, gyakran türelmetlenséggel, gúnnyal szembesülnek. Egy afáziás hölgy mesélte, hogy a boltban kért valamit, de nem tudta jól elmondani, és távozóban hallotta, hogy az eladó azt mondja: tíz óra van, és már ilyen részeg. Az ilyen tapasztalatok után, vagy épp ezektől tartva, a legtöbben visszahúzódnak. Ezért is minden tiszteletem Kulka Jánosé, aki nyilvánosan vállalta a betegségét, és sokat tett azért, hogy a nyilvánosság megértse, milyen ez.

Magukat az afáziás betegeket mi frusztrálja legjobban: az, hogy nem tudják kifejezni magukat, vagy hogy elveszítik a kapcsolatukat a külvilággal?

Az, hogy nincsenek igazi kapcsolataik. Sokuknak olyan fárasztó a beszéd megértése, hogy inkább önként félrevonulnak, így egyre magányosabbá válnak. Olyan ez, mint amikor nem beszélünk jól egy idegen nyelvet, és nagyon erősen kell koncentrálnunk. Amerikában értettem meg, amikor az első hónapokban mindennap borzasztóan elfáradtam már csak attól, hogy mindent megértsek, és jól fogalmazzam meg, amit mondani akarok. Mire fejben sikerült összehoznom a mondanivalómat, már egy másik témánál tartottak – számomra ez nagyon hasznos tapasztalat volt ahhoz, hogy bele tudjam élni magam az afáziások helyzetébe. Ezért érzik magukat a sorstársaik között biztonságban, egyikük mondta is a konverzációs csoportban, hogy nekem itt nincs afáziám.

Az afázia a neurodegeneratív betegségek – demencia, Parkinson-, Alzheimer-kór – előjele is lehet. A beszéd szétesésének módjából lehet időben következtetni a betegségre, s ez hozzájárulhat, hogy lassítsák a lefolyását?

Itt még nem tart az orvostudomány, de ez lenne a cél. Jómagam Prágában, a Károly Egyetemen végzek ilyen kutatást, ez azért fontos, hogy ha egyszer majd lesz gyógyszer, amely lassíthatja a leépülés tempóját, időben tudják alkalmazni.

Ha országosan nehezen elérhető a logopédus terapeuta, magyar szakemberek esetében még nagyobb lehet a hiány.

Sajnos, így van, pedig az anyanyelv a terápia szempontjából meghatározó. Nemrég Légen nyílt egy ilyen neurorehabilitációs központ, a vezetőség érdeklődik az együttműködés iránt, ez előrelépés lehetne.

Gyakran hallani, hogy az agyunk igénybevételével lassíthatjuk a mentális leépülést. Szerepe lehet ebben az anyanyelvnek, vagy a többnyelvűségnek is?

Az biztos, hogy többnyelvűként ellenállóbbak vagyunk a leépüléssel szemben. Az egyik nyelvről a másikra való átálláskor annyira igénybe van véve az agyunk, annyi a neuronok közti kapcsolat, hogy több a kognitív tartalékunk.

Az, hogy nő az agyi érkatasztrófák száma, több súlyos afáziás esetet is jelent?

Szerencsére nem, mert ha a beteg három órán belül kórházba kerül, ma már speciális műszerekkel kihúzzák az erekből, vagy trombolízissel feloldják a vérrögöt. Ezáltal kevesebb a súlyos afáziás beteg, de sajnos, még így is nagyon sok a dolgunk. Az ideális állapottól, amikor minden afáziás hetente többször eljutna logopédushoz, nagyon messze vagyunk.