"Szar a világ, tök a tromf" - Petőfi, a depressziós költő, aki zseniális leveleket írt

"Ha Petőfi élne, nem választanák be a Petőfi Társaságba" – írta Móricz Zsigmond. Ami a tankönyvekből kimaradt - lábjegyzetek egy életműhöz.

Megbukott az iskolában?

Meg bizony! Mentségére legyen mondva, ezzel nincs egyedül a magyar irodalomban, sőt. Móricz Zsigmond éppúgy megbukott (Sárospatakon, három tantárgyból is), mint Karinthy Frigyes (aki osztályt ismételt), de megbukott Tersánszky Józsi Jenő, Zelk Zoltán és Örkény István is (magyarból!), csakúgy, mint Weöres Sándor (kémiából), Illyés Gyula (latinból) vagy Hajnóczy Péter (a gimnázium második osztályában, hét tantárgyból is). De nem volt sokkal jobb tanuló Gárdonyi, Krúdy, Tamási Áron és Pilinszky sem, csak ők elégséges érdemjegyekkel megúszták – lásd még Csiffáry Gabriella budapesti levéltáros „Magyarázom a bizonyítványom…” című könyvét.

A 15 éves Petőfi – miután addigra már jónéhány iskolát kipróbált – a selmecbányai líceumba iratkozott be, ahol pechjére egy bizonyos Daniel Gabriel Lichard tanította őt magyar történelemre. Mi volt a gond a tanárral? Mindössze az, hogy nem beszélt magyarul, így a tananyagot latinul próbálta a diákok fejébe verni, nem sok sikerrel. Petőfi félévkor elégtelent kapott. Más szavakkal: a magyar történelem hőse 15 évesen megbukott magyar történelemből.

Hol lakott?

Terjedelmi okokból eltekintünk Petőfi összes lakhelyének felsorolásától, van azonban egy vidám történet, amelyet Hatvany Lajos idéz egy tanulmányában (A hónapos szobák lakója: Petőfi mint albérlő). Petőfi (akkor még: Petrovics) Sándor megszökött a selmeci gimnáziumból – ezt Arany János úgy írta volna: lerázta az iskolai nyűgöt –, hosszú és viszontagságos gyalogút végén megérkezett Pestre.

Pesten tél volt, hideg volt, 16 éves hősünk pedig éhezett és fázott. Mitévő legyen? Hol húzza meg magát? Vidéken élő szüleit nem értesítette arról, hogy az iskolát otthagyta. Zsebkendőjébe göngyölt poggyászát szorongatva elment a Vörös Ökör nevű fogadóba. Korábban többször is megszállt ott az apjával, ezért a fogadós ismerte őt, s elhitte neki, hogy a számlát majd az apja rendezi. Petőfi szobát kapott, pompás ennivalót rendelt, és élt, mint Marci Hevesen. Kényelmes szállás, jó koszt – mi kell még?

Csakhogy a harmadik napon meghűlt ereiben a vér, amikor a Vörös Ökör ivójából meghallotta apja bariton hangját. Utóbb így idézte föl a jelenetet: „Szoborrá meredtem, s az ablakhoz futottam, de azon erős vasrostély volt.” Menekülnie nem volt merre, s közben hallotta, ahogy a fogadós elmeséli apjának, hogy „Sándor úrfi” már várja őt. „Az én fiam?” – kiáltotta dülledt szemmel az apja, és kopogtatás nélkül benyitott a szobába. „Eleibe törtem, megragadtam és megcsókoltam kezeit. Ő csak ennyit mondott: – Hol veszed itt magad? Remélem, hogy a tanáraid tudtával vagy itt. – Oh, igen, mondám. – De ha eljöttél, folytatá, iskolai bizonyítványodat csak elhoztad?” És így tovább, a helyzet egyre kényelmetlenebb lett, Petőfi hazugságspirálba menekült, s amint kiléptek az utcára, egyszerűen faképnél hagyta apját, és elrohant. „Mentem, amerre a szemem látott.”

A nők bálványa volt?

Arca sápadt, fogazata rendellenes, bal felső szemfoga előrefelé kiáll, ezért nem szeret nevetni („kiálló szemfogát láttatni”), arcizma néha akaratától függetlenül ráng – kortársai így jellemezték a forradalom költőjét. Egy korabeli orvosi szakvélemény szerint gyönge testalkatú és tüdőbajra hajlamos volt, ezért 18 évesen megkapta a „teljes rokkant” minősítést, és katonai szolgálatra alkalmatlannak nyilvánították.

„Petőfi Sándor nem volt szép ember, és semmi szerencséje nem volt a nőknél – írta róla Krúdy Gyula, aki szerint Petőfi csak költőként volt merész, magánemberként „testileg szemérmes, sőt tartózkodó” volt. Rengeteget – rövid élete során több ezer kilométert – gyalogolt, pedig a bal lábát a térdkalácsán lévő csontkinövés miatt csak nehezen tudta hajlítani. Szenvedélyes dohányos volt, de szeszes italt csak mértékkel fogyasztott.

Járt pszichológushoz?

Nem, mert akkor még nem voltak pszichológusok. De lobbanékony, nyughatatlan és ingerlékeny természetű volt. Czeizel Endre orvos-genetikus A magyar költőgéniuszok sorsa című könyvében „mániás-depressziós személyiségnek” nevezte; a mániás szakaszban könnyen ment Petőfinek a versírás, mert a belső indulatok levezetését szolgálta: a János vitézzel például hat nap alatt elkészült, s a közel 800 költeményből álló életművét is mindössze néhány év alatt alkotta meg. De már jóval Czeizel előtt, az 1930-as években is szaktanulmányok foglalkoztak a Petőfi verseiből kiolvasható klinikai kórképekkel (lásd még a Költőzseni és pszichiátria című tanulmányt a Magyar Psziczológiai Szemle 1933/6-os számában).

Nagy költő volt?

Nem igazán, legalábbis ami a termetét illeti – Jókai középnagyságúnak saccolta („162 cm körül”). A tréfát félretéve: Petőfi kultúrtörténeti jelentőségét balgaság volna megkérdőjelezni, de hogy irodalmi nagyság volt-e, arról azért megoszlanak a vélemények. Ha Arany Jánost kérdezzük, akkor a kérdésre határozott igen a válasz: „Petőfi nemcsak a magyar nemzet, de az egész világ legjelentékenyebb költői közé tartozik”. De például Weöres Sándor egyáltalán nem rajongott érte („én azt mondtam, nagy költő volt Petőfi, Weöres az ellenkezőjét” – írja egy helyütt Juhász Ferenc), és Márai Sándor sem volt róla túl jó véleménnyel.

„Minden reggel a Bibliát olvasom, s aztán száz–százötven sort magyarul. Legtöbbször Aranyt, Vörösmartyt. Legritkábban Petőfit – írta naplójába az emigráns Márai 1950 tavaszán. – Petőfi a magyar irodalom egyik legkínosabban túlbecsült jelensége. Mint Ady, mint Szabó Dezső…” Máshol ennél is sarkosabban fogalmaz: „Undorító Petőfi erotikája, egy asztaloslegény csirizszagú érzékisége. Ezek a »kis feleségem, jere az ölembe, hej, de potens vagyok!«  kezdetű ömlengései túlszárnyalják a hasonlóan ízléstelen Ady klapanciáit is.”

Kivel levelezett?

Petőfi levelei kincseket rejtenek. Közvetlenség, önérzet, sértettség, intelligencia, műveltség, rajongás, diákos viccelődés elegyei. Elég, ha az Arany Jánoshoz írt leveleit olvassuk, máris jobb kedvre derülünk. Petőfi végtelenül szerette Aranyt, leveleiben úgy szólítja: Kedves Jankóm, Lelkem Aranyom, Imádott Jankóm, Aranyos szájú szent János barátom, Szerelmetes fa-Jankóm, Hazánk üstökös-csellagja, Te aranyok Aranya, My dear Dzsenko!

Néha kesereg („szar a világ, tök a tromf”), néha elnézést kér a csöndért („meg ne ítélj, ha bekövetkeznek a hallgatás lóf-sz hosszúságú epochái” […] Mióta megházasodtam, olyan lusta vagyok, mint valami török basa, mégcsak verset se írok, hát egyebet hogy írnék”), néha pedig bevallja, hogy számára a költészetben is fontosabb az igazság, mint a szépség („mikor Toldi alszik s szájából nyál foly, ezért sokan le fognak téged köpni, de én megcsókollak”), s mindig levélírásra biztatja Aranyt („Te Jankó, tudnál-e te nekem oly sok és hosszú leveleket írni, hogy beléjök unjak? Százezer pengő forintot teszek föl Császár Ferenc poémáira, hogy nem. Próbáld meg.”).

Levelei végén pedig úgy köszön el: „Hőstetteid bámulatában nyakig úszó barátod, Petőfi Sándor” vagy „Tisztelve csókolva benneteket jobbra-balra, agyba-főbe, előre-hátra, maradok érdemes barátod: lord Krumpli Artúr”. Utóiratként pedig néha odabiggyeszti: „Remélem, rigmusban felelsz.”

Ki volt a fia?

Petőfi Sándor és Szendrey Júlia közös gyermekét Petőfi Zoltánnak hívták, és 1848. december 15-én született. Rossz tanuló volt (görögből megbukott), a gimnáziumot nem fejezte be. Apja példáját követve színésznek állt, de bohém életvitele aláásta egészségét, s amikor tébécéje miatt szanatóriumba került, kezelései ott is lumpolásokba torkolltak. A rokonság elvetemedett fiúnak nevezte, akin isten átka ül – Petőfi Sándor egyetlen fia, Petőfi Zoltán 22 éves sem volt, amikor meghalt.

Mi lett a feleségével?

Miután Petőfi 1849 nyarán meghalt (hogy korrektek legyünk: Segesvárnál eltűnt), felesége, Szendrey Júlia nem kért a „nemzet özvegye” szerepből, ezért még a gyászév letelte előtt férjhez ment egy Horvát Árpád nevű, enyhén testi fogyatékos (púpos) egyetemi tanárhoz. Négy gyermeket szült neki: az első (Attila) fiatalon elhunyt tuberkulózisban, a második (Árpád) öngyilkos lett, a harmadik (Viola) csecsemőként halt meg, s csak a legkisebb lánynak (Ilonkának) adatott meg hosszabb életkor. Szendrey Júlia pedig 39 évesen hunyt el, méhnyakrákban.

Cenzúrázták a verseit?

Hajjaj, de még mennyire! Olvasom, hogy Magyarországon még 1989-ben is csak megkurtítva szerepelhetett az általános iskolai II. osztályosok tankönyvében a Nemzeti dal, hiányzott belőle a „Rabok voltunk mostanáig…” kezdetű strófa. Egy akkori rádióműsorban gyorsan meg is magyarázta a tankönyvszerkesztésért felelős tanügyi illetékes, hogy miért csonkították meg Petőfi versét. Azért, mert a gyerekek úgysem értenék az olyan bonyolult szavakat, mint a „kárhozottak”. (Lásd erről a Népszava 1989. március 17-i, Mitől óvjuk a gyerekeket című cikkét.)

Mit csinálna ma?

A Hét című irodalmi lap 1898-ban körkérdést intézett az írókhoz: „Ha Petőfi élne, milyen volna az élete?” Mikszáth Kálmán azt írta, a holt poéták kedvesebbek számunkra, ezért, ha életben maradt volna, biztosan nem kap szobrot, Kiss József szerint pedig még a palástját is megtépnék, „sárral telehánynák”.

Az írók később is el-eljátszottak ezzel az ötlettel, Móricz Zsigmond 1931-ben azt írta, ha Petőfi élne, nem választanák be a Petőfi Társaságba, az Élet és Irodalom pedig 1985-ben közölte Esterházy Péter Petőfi, a légtornász című tárcáját:

„Egy régi kérdés arról képzelg, mit csinálna a lánglelkű költő, ha élne. A gyors válaszok könnyen kínálják magukat. Ha élne, már rég meghalt volna. Javítás: belehalt volna. Disszidálna. Füstbe menne. Gallyra. Kiállna a Lépcsőre szavalni: Talpra magyar! Javítás: Sándorkámmégegyszeronnéthogytalpramagyarmikrofonvégett. Indulna a szavazáson. Kibukna, mint rendesen, szabadszállna. József Attila-díjas volna. Petőfi? Hogy mit csinálna? Hát amit mindenki. (De mit csinál mindenki? Erre nehéz válaszolni.) Ránk borítaná az asztalt. Ún. publikációs gondokkal küzdene. Túl ilyen volna és túl olyan; Petőfi túl volna.”

A teljes cikk a Vasárnap családi magazin eheti (2023/11) számában olvasható.