„Sok évvel ezelőtt, arról ábrándoztam, hogy híres szeretnék lenni én is”

Ha vászonról néz ránk, Barabás Miklóst, Székely Bertalant vagy Szinyei Merse Pált dicsérjük. 1865-ben, egy festői kastély falai között férjétől elhidegülve, három gyermeke közül a nagyfiút elkényeztetve, a két lányt sokszor kéjes élvezettel büntetve Jozefin szilaj szeretőre lel. Megformálója, Fodor Annamária pedig az érzelmek viharában vergődik. Színésznő összetettebb szerepről ne is álmodjon. Akármerre fordul is, jéggel oltja a tüzet, lángcsóvával olvasztja a jeget.

Bábszínész és bábrendező szakon végzett a színművészeti egyetemen, az Új Színház után évekig a Thália Színházban játszott, ma már a Pintér Béla Társulat tagja. Jókor lép, jó irányt vesz, jól választ.

Az Új Színházból akkor jöttem el, amikor új művészeti vezető érkezett. Nem akart velem dolgozni. Hozzáteszem: az igazgatóváltás miatt egyébként is eljöttem volna. A Tháliában nagyon szerettem a társulatot, sokat játszottam, de egy idő után már nem elégítettek ki a feladatok. Molnár Ferenc Lilioma a szívem csücske ma is. Julika és Mariska. Schell Judittal isteni repülés volt. A kíváncsiság vitt tovább. Úgy éreztem, annál sokkal többet tudok, mint amennyit mutathatok. Nagy harcos vagyok. A művészeti vezető a Tháliában viszont azt kérte, ne harcoljak, maradjak csak a saját feladatomnál.

De többre vágyott.

Annyi mindent akartam csinálni! Dolgozott bennem a színészi vágy. Két hétig zöldültem, mire kimondtam, hogy elmegyek. Nem is akartak elengedni, de már nem lehetett megállítani. Ha én egyszer eldöntök valamit, nincs visszalépés. A férjem is mellettem állt. Sportember. Csodálatos edző. Ha elmész, minden szerepedet elveszíted, mondta a művészeti vezető, aki nem sokkal később szintén kilépett a színház kötelékéből. Nem érdekel, mondtam, nem leszek beteg, és megfulladni sem akarok. Inkább lenullázom magam. Csak úgy mellékesen jegyzem meg: sokat játszottam és keveset kerestem. Három embernek írtam, akik alapgyökerei, meghatározó mércéi az életemnek. Alföldi Róbertnek, Pelsőczy Rékának és Pintér Bélának. A legmélyebb kútba ugrottam, de már másnap másztam felfelé. Mindenhonnan kaptam felkérést. Alföldi az Átriumba hívott, a Chicagóba. A Katona József Színházban két beugrásom volt. Az akkor babát váró Pálos Hanna szerepébe, az Ürgékbe, majd a Pintér Béla rendezte Ascher Tamás Háromszéken című darabba Borbély Alexandra szerepébe, aki éppen akkor forgatott. De nem gondoltam, hogy ez utóbbiból bármi lehet. Pintér Béla számomra megközelíthetetlen volt. Eltelt egy év, és amikor a Bátrak földjét forgattuk, felhívott, hogy átvenném-e Szamosi Zsófi pár szerepét. Másnap meg szólt, hogy szerződjek is oda.

Én ezen egyáltalán nem csodálkozom. Az ő darabjaiban sok az elrajzolt, groteszk figura, azok pedig rendkívül jól állnak az egyéniségéhez, a színészi habitusához.

Bélánál minden van. Mint az életben. És én annyi mindent szeretnék játszani! Nála még énekelni is tudok. Kiderült, hogy ha kell, operai hangzásban is, ami számomra is új volt. Közben erős, drámai szerepeket is kaptam tőle. Az ő darabjaiban úgy érzem magam, mint egy olyan lakásban, ahol minden van. Téglafal, kristálycsillár, kovácsoltvas. Az emberek többségének ez így nem felelne meg. Nekem igen. Az Anyaszemefényében egy sodródó, bárkivel flörtölő, a boldogságot reménytelenül kereső nő vagyok. Csodálatos szerep. Az anyám orra olyan volt számomra, mint egy exatlon. Félhomályban kell hátrafelé menni a színpadon, ami ferde és forog, tele van lukakkal, rajtam meg tűsarkú, és énekelve mondom a szöveget. Egy színésznő, akit próbálnak elcsábítani, és megtörik. Ez is nagyon szép feladat. Pintér Béla iszonyúan tehetséges ember. Zseni. Felnézek rá. Sodró energia. Szeretem, mert tudja, mit akar. Lehengerlő. Ritkán találkozom ekkora művésszel. Folyamatosan életben tartja az érdeklődésemet. Nem enged elszunnyadni egy pillanatra sem. S bár nagyon stresszelős színész vagyok, amióta vele dolgozom, teljesen higgadtnak érzem magam. Tudom, hogy minden azért történik nála, hogy jó legyek, és jó legyen az előadás.

A köztes időszakot, amíg nem tartozott se ide, se oda, hogy viselte?

Másfél évig tartott. Eljöttem a Tháliából, és vártam, hogyan alakul a sorsom. Ma már tudom, hogy jól döntöttem. De már vendégként visszajárok két darabba.

Mi volt az első gondolata, amikor a Bátrak földjében meglátta a három gyermekét, Móricot, Annát és Ilonát, vagyis Jaskó Bálintot, Szász Júliát és Kardos Kírát?

Hogy mindegyikük nagyon más. Ott álltam vörös hajjal, megijedve. Hogy fogom én ezt a figurát eljátszani? A kész frizura aztán besegített. Vagyis Török Attila, a stáb fodrásza. Előkelő, nagyságos asszonyt formált belőlem. Tartást adott a hajam. Végig azt éreztem, hogy a fejem a figura. Rokoczay Jozefin, akinek fiatal szeretője van, mert boldogtalan a házasságában.

Hiszen a férje csak a pipáját tömködi.

Nagyon örültem, hogy ilyen jó szerepet kell végigvinnem nyolcvan részben. Gyönyörű színeket, helyzeteket, történeteket kaptam. Szépen, apránként mentem előre. Nagy mennyiségű szövegem volt, folyamatosan tanultam. Közben nyitottan vártam, mi fog történni velem. Mindennap volt egy olyan jelenet, amelyet még színpadon is el tudtam volna képzelni. De ugyanaz a jelenet négy percben egy nagyjátékfilmben is megállta volna a helyét. A gyerekeimmel nagyon jó volt a játék. Jaskó Bálint már tapasztalt színész, de Kardos Kíra még csak tizenöt éves volt a forgatás idején, a felkészültségével mégis nagyon meglepett. Szász Júlia is jó hajtóerő volt.

Maga a miliő, a kastélytermek, a bútorok, az antik tárgyak, a park mennyire hatott a játékára?

Az a furcsa, hogy én inkább parasztlánynak gondolom magam, semmint bárónénak. Pedig Budapesten nőttem fel.

Élt egyáltalán vidéken akár csak egy rövid ideig?

Nagytétényben, ahol forgattunk. Gyerekként a közelében laktam. Télen a kastély előtt mentünk el korcsolyázni a Kis-Dunára. Ott jártunk le, ahol a filmben Baba szekere állt. A forgatás fél évig tartott. Azalatt vigyázni kellett a kezemre, a körmeimre. Kertünk van. Imádom túrni a földet. Nem esik ki a kezemből a kapa. De az sem okozott gondot, hogy a kamera előtt egyenesen, kihúzott gerinccel kellett járnom. Én ezt nagyon bírtam. A szerep komolyságát. A ruhákat, a finom kelméket, amelyek csak úgy simogatták a testemet. És a fegyelmet, a tartás mögött meghúzódó érzékiséget, bujaságot.

A míves, antik ékszerekhez hogyan viszonyult?

Mint a ruhákhoz, amelyeket nekem varrtak. Szerettem őket. Három fő ruhám volt. Mindegyikre nagyon kellett vigyázni, mert nem lehetett tisztítani őket, nehogy kifakuljanak. Negyvenfokos melegben abroncs, alsószoknya, harisnya, magas szárú cipő. Úgy tekintettem minderre, mint a szépség elengedhetetlen kellékeire. Volt, hogy este, miután átöltöztem, és mentem haza a forgatásról, nem ismertek meg a stábbeli fiúk.

Ilyen sokrészes, kosztümös történelmi sorozatban ritkán jut szerephez a színész. Miből kell a legtöbb egy ilyen munkához?

Fegyelmezettségből. Játszottam már egy másik, ugyancsak hosszú sorozatban is. A Munkaügyekben. Az ottani figura szertelensége valahogy azt adta, hogy én is lazább lettem. A báróné tartása arra nevelt, hogy iszonyú koncentráltnak kell lenni. Más egy flúgos kis titkárnő, és egészen más egy báróné. Egy ilyen szerep arra is megtanítja az embert, hogy miképpen maradhat önmaga akkor is, ha már teljesen kimerült. Vagy ha valami nagyon fáj, azt hogyan tudod kisírni, kiüvölteni magadból. Mintha három komoly darabot egymás után játszottam volna fél év alatt, és mintha minden este színpadon lettem volna, olyan érzésem volt a végén.

Nem hiányzik ugyanez a tempó, ugyanez a hangulat, ugyanez az átszellemültség?

Pont elég volt. Kijátszottam minden színt. Így volt kerek a történet. Örültem, amikor vége lett. Nem vagyok annyira perverz, hogy mindennap olyan kemény és szigorú vagy olyan kegyetlen legyek, mint a sorozatban. Rokoczay Jozefinnak a pénz, a vagyon, a rang volt a fontos. Ezt kellett sugároznom. Jólesett mindez után ellazulni, összegörnyedni, elengedni a tartást. A kosztümök sem hiányoznak, bármilyen gyönyörűek voltak is. Szép időszak volt ez a fél év az életemben, de a végére annyira elfáradtam, hogy jólesett lezárni.

Az ilyen kivételes lehetőség nagyot lendíthet a pályáján.

Rengeteget tanultam. Érzem is, hogy előbbre léptem. Közben magamról is sokat megtudtam. Az otthoni életemmel kapcsolatban is sok mindenre rá kellett jönnöm. Ilyen szép kosztümökben pedig még nem játszottam a Don Carlosban sem. Nem tudom, hogy évek múlva mit köszönhetek majd ennek a sorozatnak. Most szeretnék elbújni. Pedig sok évvel ezelőtt, a budafoki villamosmegállóban mindig arról ábrándoztam, hogy olyan híres szeretnék lenni én is, mint azok a színészek, akik arrafelé jártak. Most felismernek az emberek, néha jól meg is néznek, én meg azon csodálkozom, hogy miért. Annak örülök, hogy szerették a sorozatot.

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2020/28. számában jelent meg!

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene