Prága, te kedves!

Prágával, mint miden rendes, kedves majdhogynem kozmopolita várossal rendszerint egy probléma van, hogy sosem kapni belőle eleget. Ez a Moldva folyó mentén gyakorta ködbe vesző város az elegáns koncerttermektől kezdve a modern galériákon és a világszínvonalú filmeken keresztül (hogy mi hányszor és mennyit írtunk már erről, számát sem tudom, tessék visszaolvasni) egy igazi kulturális gyöngyszem. Nem beszélve a gyengén megvilágított, olykor cigarettafüstös bárokról, az élő zenés kávézókról és éttermekről. A modern és a hagyományos cseh kultúra egyetlen édes szippantásnyi levegővétellel. Bolond lennék hazavágyni! Helyette napok óta figyelni a reggelek változásait, éjszakába nyúlóan előbb Mozart, majd Csajkovszkij műveit dicsérni. Utóbbi egyébként zeneszerzőként sem kedvelte a maga korában istenített Wagnert, helyette annál inkább rajongott Mozartért. Hát nem felemelő ez a szuverenitás? A nagy dolgok mindig belülről indulnak el.

Minden, mi jó

A város történelmi szépségét sokan Budapestéhez hasonlítják, ami evidens (is lenne) a város építészetét szemlélve. Az emberi cselekvés elkopott tárgyait itt is összegyűjtik, hogy (jó turistákhoz méltóan) gyönyörködjünk bennük. A bizarrabbnál bizarrabb szimbólumok, a legendák sokasága, a korabeli kőfaragó mesterek groteszk humorát kedvtelve mutogató torzra, misztikusra formált vízköpők, azonban mégis Budapestet teszik meg a látszatvilággá. Kérem utólagos elnézésüket ezért. De hát a misztikában mindig ott a végső stabilitás, amiben nincs misztikum, abban nincs vonzerő – mondják, másrészt „mindenkinek megvan a maga mardosó, éjeket emésztő ördöge, és ez a tény nem rossz s nem jó, hanem ez az élet: ha nem lenne ez az ördögünk, nem is élnénk – írja Kafka, aki maga is tősgyökeres prágai volt, én meg hát (mit ad Isten) egyre inkább az akarok lenni. Ki vagyok hát ahhoz, hogy kétségbe vonjam szavait? Prága lázongó abszurditásával, kísértő szellemeivel él és lélegzik bennem. És de jól teszi!

A visszatérés biztonsága

Ezúttal egy hetet töltök a városban. Telelni jövök, de nem lennék hű magamhoz, ha csak pihennék. Járok, kelek, írók és költők nyomába eredek, hátha magamba szippanthatok valami hátrahagyott tudást. Köztereken és épületek homlokzatain ámulok, jót szórakozom a tetőmagasságban fél kézzel kapaszkodó Freudon (Prága érti, mitől humor a humor), és csak úgy létezem. Mert létezni jó. Nem mindig kifizetődő, de jó!

A cseh főváros a valamennyi művészeti irányzatot képviselő műemlékek hihetetlen metszetével büszkélkedik. A történelmi városközpont a Moldva folyó két partján terül el – az egyik oldalon az Óváros gótikus sikátoraival, a másikon a Kisoldal barokk templomaival. Egy ősrégi monda szerint a zsidók már a szlávok érkezése előtt megtelepedtek itt. Állítólag röviddel azt követően, hogy a rómaiak a földdel tették egyenlővé a jeruzsálemi templomot. A prágai Óváros ma egyedülálló műemlékekben őrzi ezt, a zsidók évszázadokon átívelő elszigeteltségét a keresztény világtól. A családok titokzatos, misztikumban gazdag élete még mindig megbújik a falak között. A gondolataimban ezen utcák térképe szokatlanul négyszögletes. Bejárat itt, kijárat ott. Erre menj, arra még csak ne is próbáld! Hagyományosan semmi köze ennek a józan észhez vagy a logikához. Játék a részemről, de mint mondtam, a szuverenitás csodálatos.

Harangtornyok. Díszkutak. Hidak. Magas lépcsősorok. Régi szentek kőből. Éjjel csupa szín, elcsúszott fények. Így nyílik ki Prága előttem. Vajon hány tornya van a valóságban a városok anyjának – fordul meg a fejemben két üresjárat között. Minduntalan kedvem lenne megszámolni, valahányszor erre járok.

Színre vitt esti programok

Kevés város dicsekedhet oly gazdag múltú és változatos színházi élettel, mint a cseh főváros. Persze figyelembe véve, hogy a prágai játékszín a német színművészet fejlődésével mindig is szoros kapcsolatban állt, s ennek köszönhetően gyakran vitt kiváló alkotásokat a nézők elé, ezt nem is olyan nehéz elképzelni. Immár a jelenben Mozart és da Ponte első közös munkája, Pierre-Augustin Caron de Beaumarchais 1778-ban írt drámája okán ülök fel az Estates Színház erkélyére. Le Nozze di Figaro. A darab, amely kényes témája miatt óriási botrányt kavart magának. Mégis, valahányszor arra gondolok, hogy több órát tölthetek abban a színházban, ahol maga Mozart vezényelte a Don Giovanni premierelőadását, krónikus mosoly telepszik az arcomra. Be kell látnom végre: idülten szerelmes vagyok. Hisz mikor éreztem utoljára ilyen kivédhetetlen elragadtatást egy város iránt?! A valamivel több mint háromórás darab ugyan nem mentes az apróbb hibáktól, de pompásan ábrázolja a szereplőket, és a főszereplők közti, olykor teljesen abszurd kapcsolatokat. Ez az első olyan opera, ahol Enrico Dovico vezénylését hallgatom. A kissé kopaszodó vendégkarmester 2006-ban levezényelte a torinói téli olimpiai játékok Medals Plaza-ját megnyitó koncertjét is, ahol a művészek akkor a Orchestra Sinfonica Nazionale della RAI di Torinóval léptek fel. Keze alatt a zene ezúttal egyetlen nagy ívben szólal meg.

Másnap ködös álomból ébredek. A kávé túl csípős, a szoba túl apró, kellemetlenül érzem magam, ha csend van. A japán népmesékben előfordul, hogy a lélek elhagyja a testet, távozik messzi földre, hogy ott elvégezzen valami igazán fontos feladatot, mielőtt visszatér eredeti alakjába. Talán titkon én is ilyen utazáson veszek részt. Talán míg aludtam, valaki kiszippantotta belőlem a lelket, és vándorútra vitte. Pusztán, hogy meglegyen a hangulat.

Újabb este, újabb előadás. A Hattyúk tava, a balettvilág sarokköve. Sőt! Könnyű volna azt mondani, ez az a darab, amit (valamilyen formában) mindenki ismer, de senki nem látott. A ma esti előadás azonban különleges. A Cseh Nemzeti Balett ugyanis az első olyan társulat (Németországon kívül), amely megkapta a jogot a John Cranko által koreografált, új jelmeztervekkel és díszlettel kísért mű bemutatására. Vajon Siegfried herceg ezúttal is a szerelmet választja, és hű marad a fehér hattyúlányához? Nagyon merem remélni.

Megírni, mit meg kell

Otthoni illatok és hangok. Fél lábbal már a hétfőben járok. Köd ugyan nincs, de szemerkélő eső fogad, ahogy az éjjeli órákban megérkezem a pozsonyi pályaudvarra. Gondolataim a Vasárnap körül, átvenni, mit át kell, megírni, mit meg kell. Szeretjük mi az olvasóinkat. Talán ők is szeretnek minket, és kedvtelve olvassák majd ezeket a sorokat is. Jó ilyen helyre visszajönni! Pedig Prága, te igazán kedves...

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2021/49. számában jelent meg!

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene