"Polgári költő? Akassza föl magát!"

Szép volt és okos. A férfiak rajongtak érte, ő azonban megközelíthetetlen maradt, kemény, mint a márvány. A kommunistákkal sem kötött kompromisszumot, pedig a Rákosi-korszakban tiltólistára került, tíz évig nem publikálhatott, az irodalmi kánonból kiradírozták.

Iratmosás

Nemes Nagy Ágnes 17 éves volt, amikor kitört a második világháború. „Nem szerettem a háborút, nem szerettem az élelmiszerjegyet, nem szerettem a fatalpú cipőt, nem szerettem a zsidóveréseket az egyetemen, nem szerettem, hogy rokonaimat, fiatal udvarlóimat elcipelik a Don-kanyarba, és lefagyott lábbal jönnek haza, ha egyáltalán visszajönnek. Nem szerettem az életveszélyt, a bombázást, az újságok hangját” – mesélte utóbb.

Az ellenállásban nem harccal, hanem iratmosással vett részt. Sógornője segítségével – aki vegyész volt – hamis papírokat állított elő, a régi iratokról lemosták az eredeti szöveget, és ráírták az újat. „Jártam nyilas lakásban, jártam lelkészi hivatalban, jártam sárgacsillagos zsidó házban. Vittem az élelmiszert meg a zoknit meg a svájci mentesítő iratokat.” Szőke volt, protestáns, könnyen átjutott az ellenőrzőpontokon. „A 44-es esztendő volt a legnehezebb, a hamispapír-csinálással, az embermentéssel, a bombázásokkal, az állandóan összeomló házakkal.”

Szerb Antalnak is szerzett hamis papírokat, megmenteni azonban nem tudta. Kapcsolatuk jól dokumentált: a feltűnően szép fiatal költőnő verseket küldött az elismert irodalmárnak, majd hosszú séták következtek, amelyekre Ágnes először gyönyörű ruhában és magas sarkú cipőben érkezett, de hamar belátta, hogy „nem lehet magas sarkú cipőben irodalmi sétákat folytatni”, s a „földi hiúságot meg kell vetni”. Szerb Antal ugyanis sosem beszélt másról, csak „irodalomról, irodalomról, irodalomról […] Olyan volt, mint egy szemüveges, mindentudó kisfiú.”

„Kedves Ágnes, olvasom versét az Új Időkben. Örülök. Másrészt szomorú vagyok, mert holnap be kell vonulnom munkaszolgálatra, anélkül, hogy Magától elbúcsúzhattam volna. De hát csak visszajövök egyszer” – írta Szerb Antal. Arról a munkaszolgálatról még visszajött, de a háborút nem élte túl: 1945 januárjában gyilkolták meg.

Illyés, a félprostituált

Nemes Nagy Ágnes eközben férjhez ment Lengyel Balázs irodalomkritikushoz, aki a háború után, 1946-ban megalapította az Újhold folyóiratot – olyan irodalmárokkal, mint Örkény István, Pilinszky János vagy Mándy Iván. A kommunista irodalompolitika azonban két évvel később betiltotta a lapot, az Újhold megszűnt („utána nem maradt más, csak a pernyéje, a hatalmas nyomdaadósság”), a szerzők nem publikálhattak. Az úgynevezett polgári írókat ezekben az években a perifériára szorították vagy emigrációba kényszerítették (mint Márai Sándort vagy Zilahy Lajost).

A többség inkább kompromisszumokat kötött, és behódolt a rezsimnek, mert „odafent” akart maradni, megjelenni a lapokban, őrizni az eddigi pozíciókat. „Megértették rögtön, hogy csak pár Sztálin-ódát meg Rákosi-ódát kell írni, és nagy költő lesz valaki.” Ők lettek a „társutasok”. „Ott ültek a fő és albizottságokban, állami, nagy fekete autón szaladgáltak, miniszterkedtek, hírnévben, díjakban úsztak, fenn fürödtek a fényben – miközben a magyar paraszt padlását kisöpörték, s mindazt megtették a néppel, amit megtettek. Hogy voltak erre képesek? Miközben nem fogyott ki a szájukból és ki nem fogy a mai napig »a néppel, a néphez, a népnek, a népbe« gargarizálása.”

Ilyen társutas volt Illyés Gyula is, akiről Nemes Nagy azt írta: „vezető költőnk szerepe jellegzetesen félprostituálti”. Illyés az 1951-es írókongresszus után meghívta magához Nemes Nagy Ágnest és Lengyel Balázst, akiket a hivatalos irodalompolitika „a babitsi l’art pour l’art hervadó virágainak” nevezett, és könyörtelenül kiradírozott a magyar irodalomból. Nemes Nagy azt kérdezte a „két lábon járó nemzeti klasszikustól”, hogy ilyen helyzetben mit tegyen egy polgári költő, mire Illyés cinikusan azt válaszolta: „Akassza föl magát!”.

„Ezek után felkeltünk és elmentünk. Soha többé nem voltunk hivatalosak Illyéshez.”

Ki csenget éjszaka?

„A Rákosi-korszakban a néma túlélésre törekedtünk” – nyilatkozta utóbb Nemes Nagy Ágnes. Akik nem hódoltak be a sztálinizmusnak, nem publikálhattak, s a nevük több évtizedre kikerült az irodalmi kánonból. Ehhez jött még az egzisztenciális ellehetetlenülés, a nyomor, miután tisztességes fizetésre és jó lakásra nem számíthattak. Mégis akadtak olyanok, akik ezt az utat választották, és feladták eredeti szakmájukat, mert erkölcsileg így érezték helyesnek.

Legtöbbüknek a gyermekirodalom és a műfordítás volt a menedék. Nemes Nagy Ágnes ekkor kezdett gyerekverseket írni, s ő fordította magyarra Bertolt Brecht főművét (Kurázsi mama és gyermekei).

„Én olyan szegény voltam, mint a templom egere – mondta egy 1989-es interjújában. – Férjemet, Lengyel Balázst minden állásából kitették, 14 évig volt állás nélkül. Én magam meg tudtam kapaszkodni a Köznevelés című pedagógiai lap szerkesztőségében, aztán tanár lettem a Petőfi Gimnáziumban. Egy darabig négyen éltünk abból az egy szál biztos fizetésből; anyámmal és húgommal laktunk még akkor együtt.”

Nemes Nagyék nem vállaltak gyereket, mert úgy gondolták, akkor könnyebben tudnák őket zsarolni a hatóságok. Ez volt a koncepciós perek és a kitelepítések korszaka. „Éjszaka ½ 2-kor szól a csengő. Rémültem megyünk az ajtóhoz, ki az, mi az? A postás. Az hozott egy táviratot, amelynek szövege: »Rákosi-ódádat három nap múlva várjuk. Írószövetség.«”

Feltámadni nehéz

Nemes Nagy Ágnes és Lengyel Balázs kapcsolata Polcz Alaine-nel és Mészöly Miklóssal az ötvenes években kezdődött, és életük végéig tartott. 1956 őszén is együtt hallgatták a híreket Nemes Nagyék budai lakásán. Mészöly az ablaknál guggolva figyelte a ház előtt álló szovjet tankot, amikor óriási robbanás rázta meg a lakást: egy lövedék átszakította a falat, az ablaküvegek kitörtek, a bútorok rommá dőltek. Ők azonban csodával határos módon mind a négyen sérülés nélkül megúszták az incidenst, pedig a következő lövedék alulról lyukasztotta ki a parkettet, s a repeszdarabok a mennyezetbe fúródtak.

Szintén Polcz Alaine-ék társaságában jártak a Moszkva téren, amikor megállt egy mentőautó, a fehér köpenyes személyek azonban nem orvosok, hanem álruhás ávósok voltak, akik tüzet nyitottak a bámészkodókra. Nemes Nagy Ágnesék a káosz és a sikítozás közepette átvetették magukat a korláton, legurultak egy kis lejtőn – és túlélték ezt a támadást is.

A forradalom után Nemes Nagy Ágnes férje, Lengyel Balázs rövid időre börtönbe került, de a következő években a kirekesztettség fokozatosan enyhült, és tízévnyi szilencium után újra publikálhattak. Ekkor írta a Lázár című versét.

Mikor lassan felült, balválla-tájt

egy teljes élet minden izma fájt.

Halála úgy letépve, mint a géz.

Mert feltámadni éppolyan nehéz.

A rezsimet azonban nem volt hajlandó dicsérni, ezért csak a megtűrt írók közé tartozott: „Harmadrendű állampolgárból másodrendű állampolgárrá avanzsáltunk.”

Amerikai napló

1979-ben Lengyel Balázzsal együtt több hónapot töltött Amerikában, az Iowai egyetem nemzetközi íróprogramjának ösztöndíjasaként. Úgy érkeztek meg, hogy a csomagjaik elkeveredtek útközben. „Nincs semmink. Egy szál kombiné, bugyi, ruha, kézitáska – slussz. Most várunk. Vagy megjön a négy kofferünk, vagy nem” – írta egy levelében.

Az akklimatizálódás nem ment könnyen. „Soha életemben nem gondoltam, hogy ilyesmibe keveredem, mint ez az Amerika. Határozottan túl-esik az én aranyos Európámon. Ellátásunk kitűnő, mindenki kedves, csak például állandóan amerikaiul beszélnek.”

Nemes Nagy Ágnes franciául és németül is beszélt, angolul kevésbé. „Angol tudásunk rossz. A nyelvi proletariátushoz tartozunk. A mi nyelvkészségünk az alsó határ, amivel egy ilyen útra vállalkozni lehet. […] Minden napom küzdelem.”

Nem értette a konyhai sütő Fahrenheitjeit, az időjárásjelentés fokait, a lázmérés számait sem. Bevásárolt volna, de nem tudta, hogyan mondják angolul az olyan szavakat, mint „konyharuha”, „vágódeszka”, „serpenyő”. A zöldségfajtákat nem ismerte, a konzervet nem tudta kinyitni, az ételek íze különösnek tűnt. „Azt mondják, ez a mesterséges összetevők miatt van, a tartósítószerek, színezők, fényesítők miatt.” Hot dogot ettek, és fájdalmas nosztalgiával emlékeztek a töltött káposztára és a fehér kenyérre.

„Amerikában tanultam meg, hogy európai vagyok. Ahogy Magyarországon kívül tanultam meg igazán, hogy magyar vagyok” – írta az Amerikai napló utószavában.

Úristen, de furcsa!

A távolról nyitható garázsajtó, és egyáltalán: a „frizsider-civilizáció” lenyűgözte Nemes Nagy Ágnest, aki végig idegenül mozgott az amerikai élet kulisszái között. „Gimbelem, gombolom a kapcsolókat a falon, a fürdőszobában a melegítőt, a konyhában a szagelszívót, és a dolgok zúgnak, kigyúlnak, elalusznak, hörögnek, kacagnak, sikoltoznak.” Az áruházakban nem tudott betelni a bőséges kínálattal. „Pantallók, szép műszőrmék, blúzok iszonyú tömegben. Ruhaóceán.”

Az írótáborban meghallgatta Joseph Heller előadását („normálisnak látszik, rokonszenves”), máskülönben mesterkéltnek tartotta a beszélgetések hangnemét. „Társalgás: szokott dísztársalgás, senki se mond semmit, viccek és heccek. Látszatbeszélgetések, amik úgy úsznak a levegőben, mint az ökörnyál. Oh, how nice! Thank you very much!”

Rájött, hogy könnyen megállapítható, ki az európai Amerikában: aki nem mosolyog egyfolytában, ritkán nevet (s akkor is másfélén, mint a helyiek), aki késsel és villával eszik, aki gyalogol, s aki a kérdésre, hogy „How are you?”, nem azt válaszolja, hogy „fine”, hanem esetleg bevallja, hogy fáj a feje. Ha pedig valahol szirénáznak, az európai összerezzen.

Iowából ellátogattak Chicagóba („rideg, sötét, piszkos Drakula-város”), Los Angelesbe („szétfolyó megapolisz”), San Franciscóba és New Yorkba is, ahol a Metropolitan múzeum alagsorában megnézték „Az Osztrák-Magyar Monarchia viselettörténete” című kiállítást. Magyar huszárruhák, főúri öltözetek, udvaribálos ruhák, menték, dolmányok. „Úristen, de furcsa ez Amerikából nézve.”

Szerelem vagy szexus?

Kortársai szerint Nemes Nagy Ágnes barátok között is magányos volt. Férfiakkal például képtelen volt tegeződni. Udvarlóit könnyedén leszerelte. „Nem születtem arra, hogy a világ szerelmi ügyeivel foglalkozzam. Ép vagyok, egészséges vagyok, mindig hittem, hogy a szerelem egyike a három-négy legfontosabb dolognak a világon, de sohasem tudtam célnak tartani. Mindig is boldog szerelemben kívántam élni – hogy azzal foglalkozhassam, ami a dolgom volna. A boldog szerelem létfeltétel és munkafeltétel, mint a kenyér, a toll, a szabadság. A boldogtalan szerelem nem szakmám. Ki nem állhatom az úgynevezett szerelmi bonyodalmakat.”

A Szerelem, nemiség című karcolatában azt írta, a szerelem úgy viszonylik a szexushoz, mint a tagolt beszéd a makogáshoz. „Hogy mi a különbség a szerelem nemisége és a puszta nemiség közt, azt annak, aki nem tudja, úgyis hiába magyaráznám. Az a különbség, ami a marharépa és a manna, a rossz vers és a jó vers között.”

Szerette a tudományos-fantasztikus irodalmat és a detektívregényeket, és tilos volt telefonon hívni őt, ha krimi ment a tévében.

Se népi, se urbánus

A rendszerváltást még megérte, látta a köpönyegforgatók lázas helyezkedését. „Az írói szerepek bámulatos glissandóval csúsznak át a szent eszmék szolgálatából a bértollnok státusába. […] Van abban valami riasztó, ahogyan az önkényuralom tegnapi örömkatonái túlkiabálják a hiteles szájakat” – írta az Elemi reményeink: szabadság, kenyér, demokrácia című esszéjében.

Magát se népinek, se urbánusnak nem tartotta („én abszolúte nem állok sem osztály, sem faji alapon”), az MDF-től és az SZDSZ-től egyaránt távol tartotta magát. „Nem szeretem a magyarságnak és a kereszténységnek azt a fajta dogmatikus emlegetését, amiből nekem elegem volt már a Horthy-rendszer alatt is, másrészt nem szeretem a lukácsista doktrinerségeket.”

Azt akarta, hogy Magyarországon ne legyen többé önkényuralom, de látta a társadalom végzetes megosztottságát, a törésvonalak mélyülését is, amit úgy jellemzett: „életveszélyes tánc egy puskaporos hordó tetején, égő fáklyával”. Egyik utolsó interjújában arról beszélt, hátha sikerül létrehozni Magyarországon „egy ép, működőképes demokráciát”.

Epilógus

Ekkor már otthon is kötött sapkát hordott, mert fázott, s mert hajdan gyönyörű, szőke haja az onkológiai kezeléstől megritkult. A „szörnyűséges kúrák” során rengeteget szenvedett, de némán, dacosan, „fájdalmát meg nem osztva.”

Mészöly Miklós írta róla, hogy személyisége sokaknak volt menedék, példa és mérce. „Hogy miképpen kell fontosan hallgatni, amikor a csend a szó, és szólni szikáran akkor, amikor nemcsak olcsó sikertétje, de kemény és személyes kockázata is van a megszólalásnak.”

Nemes Nagy Ágnes 1991-ben hunyt el, hatvankilenc évesen. „Az orvosok nem vették észre a bajt, áttétes rákja lett. Fantasztikus önfegyelemmel viselte – írta egy levelében Lengyel Balázs. – A szememmel láttam a halálát. Elmondhatatlan.”

A cikk a nyomtatott Vasárnap 2022/18. számában jelent meg.

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene