Pandora mélységei – Kritika A víz útjáról

A moziszférát azóta szinte teljesen felemésztették a látványfilmek, ám ez idő alatt mindenki csak alulról karcolhatta a lecet, amit az Avatar számítógépes effektjei és dizájnerei állítottak. Egészen mostanáig, a „kék emberek” ugyanis ismét hódítják a mozitermeket a folytatással, az Avatar: A víz útjával. De vajon ezúttal lapul is valami a technikai szépség mögött?

Nemcsak a való világban, Pandorán is hosszú idő telt el, mióta Jake Sully (Sam Worthington) az őslakos na'vik oldalára állt, és elüldözte friss otthonából a kizsákmányoló emberiséget. Azóta négy gyermeket is nevel társával, Neytirivel (Zoe Saldaña), ám egy napon ismét űrhajók tűnnek fel az égen, az emberek pedig egy még nagyobb flottával térnek vissza. Mivel elsődleges célpontjuk ezúttal maga Jake, a hősből lett családapa és hozzátartozói kénytelenek menekülőre fogni. Menedékre az egyik tengerparti klánnál találnak, akik megtanítják nekik, hogy éljenek összhangban a tenger élőlényeivel. Mindannyian tudják azonban, hogy a napjaik meg vannak számlálva.

Igen, ismét kapunk egy háromórás, természeti képekkel és pörgös akciójelenetekkel jócskán megpakolt sci-fi-eposzt, és igen, ezúttal is lehet húzni a szánkat, hogy a történet semmi extra. Ám ha többet ugyan nem is tud mutatni, újat mindenképp, hiszen ezúttal Jake és Neytiri helyett gyermekeik kerülnek a reflektorfénybe, akik meglepően érdekes figurák. Mindannyiukat azonnal meg lehet szeretni, de ami ennél is fontosabb, valóban családnak érződnek közeli barátok helyett, pedig ezen a banánhéjon szinte rendszeresen elcsúsznak a hollywoodi mozik. A papírvékony cselekménynek épp kellő mélységet ad, hogy szereplői miatt minden szituációban van okunk izgulni, a visszafogottabb jelenetekben pedig velük együtt csodálkozhatunk rá Pandora természeti kincseire, valamint a számunkra is ismeretlen, tengeri törzs szentimentális rítusaira. De legyünk őszinték, az Avatarra nem ezért ülünk be.

Elsősorban látványt akarunk, szóval mi a helyzet ilyen téren? Nos, A víz útja valami elképesztően, brutálisan szép, de annyira, hogy jó eséllyel a leggyönyörűbb film, ami valaha vászonra került. És ez a szépség egyáltalán nem felszínes, mert itt nem a robbanások és villanások mennyisége nyűgöz le, hanem a művészi ambíció minden egyes számítógépes effekt mögött. Ezzel pedig meg is válaszoltam egy korábbi kérdésemet: igen, lapul valami a szépség mögött, csak éppen nem történeti mélység. Van helyette mérhetetlen szeretet a filmművészet iránt és egy évtizednyi kreativitás. Az első 40 percet követően szinte semmi nem ismétlődik az előző film Oscar-díjas látványelemeiből; a dizájnerek egy teljesen új ökoszisztémát tárnak elénk egyedi növényvilággal, élőlényekkel, de még a tengeri na'vi törzset és az újonnan támadó emberi sereget is korábban sosem látott díszletek és eszközök veszik körül. A film valódi főszereplője pedig változatlanul Pandora.

Pandora ugyanis nemcsak egy helyszín, hanem az Avatar világának oszlopa. A kapcsolat, ami élőlény és élőlény között él, a természeti képződmények szentsége, az őslakosok spiritualitása mind meghatározóbbak, mint a cselekmény lépésről lépésre való haladása. Cameron nem azzal vonz be a digitális világába, hogy élesek a képei, hanem azzal, hogy az a film eseményeitől függetlenül él és lélegzik. Halfajok tucatjai úszkálnak a háttérben, na'vi szokások tűnnek fel bizonyos jelenetekben, hogy aztán soha ne halljunk róluk többé, Pandorán ugyanis nem azért történnek a dolgok, mert James Cameron filmet csinált; sokkal inkább olyan érzés végigülni ezt a három órát, mintha Cameron az elmúlt 13 évet egy idegen bolygón töltötte volna, ahol csak lencsevégre kapott pár mozzanatot.

Talán mostanra látszik, hogy mit próbálok közvetíteni: ez nem egy „szép a látvány, viszont...” film, ez egy „középszerű a történet, viszont...” film.

A víz útja audiovizuális élményét szerintem nem lehet részletkérdésként kezelni. Nem vásári látványosság, ami eltereli a figyelmet a film hiányosságairól, hanem a képi és hanghatás maga A víz útja. Cameron továbbra is mestere a monumentalitásnak, remekül sajtolja ki a zsigeri maximumot minden egyes feszült fogócskából és hektikus akciójelenetből. Pandora tengervilága éppen úgy felzaklat, mint ahogy lenyugtat, és sokszor azt kívánjuk majd, bár ne lenne ennyire gyönyörű, bár túlozna, bár ne lenne annyira hiteles. Elvégre ismét egy olyan történetet kapunk, ami a bolygónkkal szembeni közönyünket szidja, csak míg az első rész az erdőírtók felé nyújtott középső ujjat, a folytatás a bálnavadászokkal teszi ugyanezt. És felszínes üzenete azért működik annyira jól, mert a képek eladják, és mert Cameron nem fél hadba állítani a kliséket, ha egyszer tudja, hogy megfelelő időzítéssel 200-ra emelik majd a pulzusunkat. Egyedül a zene volt az, ami néha-néha kizökkentett az élményből, míg ugyanis James Horner klasszikus témái változatlanul megpengetik az ember érzelmeit, Simon Franglen taktusai nagyrészt elsüllyednek a grandiózus látvány árnyékában.

Szóval milyen film is lett az Avatar: A víz útja? Nem tökéletes, de ezt ezer más kritika leírta már. Talán hosszabb a kelleténél, de ezzel sem mondok újat. Azzal talán igen, hogy semmi okunk cinikusan legyinteni Cameron új sci-fijére. Ez az a film, amiért a mozit kitalálták, három órányi tömény gyönyör és izgalom, aminek minden képkockája izzik a kreativitástól. Az agyunkat nem tornáztatja meg, a zsigereinkkel viszont egy kisebb maratont futtat le; néha erre is szükség van. Micsoda mozi!