Obesitas

Már a fogadtatás sem volt valami fényes, mikor az orvosnő meglátta a nemzetközi egészségügyi kártyámat, egyből rám zúdította a haragját, mondván, ilyenek jönnek ide hozzá, ilyen kártyákkal, mi nem is tudjuk elképzelni, mennyi energiájukba és munkájukba kerülünk, mindenről több másolatot kell készíteniük, CD-re kell feljátszaniuk a vizsgálat eredményeit, és a többi és a többi. Mit csinálhat ilyenkor az ember? Két választás van: vagy szembeszáll a támadójával, vagy hallgat. Én az utóbbit választottam, mert mit is mondhattam volna neki? Amikor K. doktornő befejezte az előadást, mondta, hogy feküdjek fel a kivizsgáló asztalra. Így is tettem. Jött a nővér, telebiggyesztett mindenfélével (már, ami a kivizsgáláshoz szükséges), és visszament az orvosnőhöz. Én meg ott feküdtem az asztalon, magamra hagyva. Olyan látványt kelthettem, mint a partra vetett bálna, de úgy is éreztem magam. Meztelen felsőtesttel feküdtem ott pár percig, senki sem törődött velem. Az orvosnő meg a nővér, hangjukat lehalkítva, beszélgetni kezdtek. Azt mondja az orvosnő:

– Ugye, az ilyen esetek fizetnek a kivizsgálásért, nekik nem ingyenes?

– Nem is tudom... – jött a nővér bizonytalan válasza.

– Mennyit kérjünk tőle?

– Hm, nem tudom...

– Na, de mégis! Nyolc euró jó lesz. Vagy nem?

– Igen, jó.

– Akkor írjon ki egy blokkot nyolc euróról!

Szóval megtárgyalták a dolgot, meg engem is. Végre elkészült a vizsgálat. Mikor felöltöztem, mondtam az doktornőnek, hogy a körzeti orvosom azt mondta, nem kell fizetni ezért a kivizsgálásért. Erre azt mondta, hogy a körzeti orvosom nem tudhat mindent, igenis itt, nála az összes ilyen esetnek, aki külföldön dolgozik, fizetnie kell. Úgy látszik, felment K. doktornőben a pumpa, mert visszakérte a kísérőlevelet, amit az orvosom adott, és odaírt még valamit. Fizettem, elvonultam. Csak a folyosón néztem meg, mit is írt még a papírra a drága. Amikor elolvastam, majdnem hangosan elnevettem magam. Ezt firkantotta oda megjegyzésként: OBESITAS, ami ugye az elhízást jelenti. Ez volt a bosszú, amiért meg mertem szólalni. Bár, ha bosszúálló lennék, meg tudtam volna sérteni az doktornőt. Elég lett volna szólnom neki, hogy próbáljon harminc évvel visszamenni az időben, amikor becses férjeurával hetente többször látogatták városkánk akkor még egyetlen kávéházát, ahol mellesleg apukám volt a főpincér. Ritka eset volt, hogy józanul hagyták el a kávéházat. Volt, hogy pénzük sem volt elég, apu fizette ki helyettük a számlát. Persze, hogy nem mondanék ilyet, csak a viselkedése akkor mindezt az eszembe juttatta. Na szóval, visszaballagtam a körzeti orvosomhoz, beszámoltam neki, mi történt velem. Ő csak a fejét csóválta, és azt kérdezte, miért nem a másik orvosnőhöz mentem, azt hitte, tudom, milyen ez a K. doktornő. Egyre fogynak a páciensei. Hát, ha mindenkivel így viselkedik, nem is csoda, gondoltam magamban. Aztán szóltam a dokimnak, nézze meg, mit írt a nyomtatvány aljára. Fültől fülig mosoly volt a reakció. Mert ugye egy túlsúlyos személynek odaírni a papírra, hogy túlsúlyos, ez már művészet. Esetemben ez ugyanis szabadszemmel látható. Végszónak csak annyit: legközelebb EKG-vizsgálatra biztosan a másik orvosnőhöz megyek.

Prachar Zalezsák Kornélia, Gúta