Nosztalgiamozi Páger Antallal

Óriási színész volt. Akira Kurosawa, a világhírű japán filmrendező mondta róla: Páger Antal a magyar Jean Gabin.

A Pacsirta című filmben nyújtott játékáért Cannes-ban, a Húsz óráért Velencében nyerte el a legjobb férfialakítás díját. Három évtizedes színészi munkásságát a Vígszínház aranygyűrűvel jutalmazta. Kossuth-díjat is kapott, 1965-ben, húsz évvel azután, hogy irredentizmus vádjával valamennyi filmjét betiltották. Nem értette, miért tették ezt vele. „Én bűnt soha el nem követtem – nyilatkozta. – Embertársaimnak soha nem akartam ártani. Tévedni annyit tévedhettem, amennyit minden ember tévedhet. De ezek sem voltak nagy tévedések.”

Érdekes

Hegyi Barbara

„Másodéves voltam a színművészeti főiskolán, amikor az Elveszett paradicsom Mirájaként a Sebők professzort alakító Páger Antal partnere lehettem. Egyáltalán nem foglalkozott azzal, hogy én kezdő vagyok. Cserhalmi Gyurit gyerekkorom óta ismertem, ez a része a munkának egy kicsit könnyebb volt. Békés András, az osztályfőnököm azzal engedett ki a forgatásra, hogy: Menjen, legalább megszokják, hogy milyen a hangja! Nekem ez nehéz teher volt. Téni bácsi azt mondta: Édes fiam, neked ezzel nem kell törődnöd, én is rekedt vagyok, te is az vagy. Nem lesz ezzel baj, ne félj! Ez volt a legnagyobb bátorítás, támogatás, amit adhatott. A forgatás szüneteiben pedig állandóan ugratott bennünket. Kedves, jókedvű idős úr volt, nagy képességű színész. Megnyugtatott a szavaival, segítette a komfortérzetemet. A múltjával nem foglalkozott. Nagyon nehéz dolga van az embernek, ha tisztán akar ítélni vele kapcsolatosan. Az utókor jósága, ha felmenti őt, vagy gonoszsága, ha bűnösnek találja.

Azon a napon, amikor utoljára forgattunk együtt, teljesen jól érezte magát. Váratlanul ért bennünket az elmenetele. Engem vasárnap hívtak fel, hogy meghalt. A következő hét keddjén döntött a rendező, Mihályfi Imre arról, hogy miképpen lehet megmenteni a felvett anyagot. Végül azt a technikát választotta a folytatáshoz, hogy a kamerába néztünk-beszéltünk, mintha Páger állt volna előttünk.”

Nem kellett sokat tennie azért, hogy bűnösnek kiáltsák ki. A jobboldali keresztény hatalom vezető művésze volt. Bajba azzal keverte magát, hogy két filmhíradó tanúsította: kedélyesen beszélget Szálasi Ferenccel, a nyilas nemzetvezetővel. Először egy kitüntetése kapcsán, másodszor pedig egy színházi szereplését követően. Az sem tett jót a hírnevének, hogy szerepet vállalt egy-két antiszemita kicsengésű filmben. Támadták is sokan: azokkal tart, akiket messziről kerülnie kellene. Közben humánus érzésektől vezérelve nem egy zsidó ismerősének nyújtott segítő kezet. Hiába volt tisztességes, rávetült nem egy szélsőjobboldali politikus árnyéka. Ezért döntött úgy, hogy még a szovjet csapatok megérkezése előtt, 1945 tavaszán feleségével és két kislányával együtt elhagyja Magyarországot. Két évet töltött Ausztriában, hét hónapot francia földön. Onnan indult útnak a családjával Dél-Amerikába azzal a reménnyel, hogy nemsokára hazatérhet. Játszott Buenos Airesben, Montevideóban, Caracasban, festőként önálló kiállításai voltak, a Sao Paoló-i Biennálén negyvenöt alkotásával szerepelt, rendezett és díszleteket tervezett. 1951-ben már argentin állampolgár. De ez sem volt gyógyír honvágytól sajgó lelkére. Erős gyökeret ereszteni sehol sem tudott.

Érdekes

Nagy Gábor

„Színházi eszköztárában gazdag, huncut kis öregember volt. Folyton ugratta a kollégáit. Gégerákban halt meg. Ültünk a vacsoraasztal mellett a Pesti Színház előadásában, Szakonyi Károly Adáshibájában. Mindig volt előtte mézes cukorka vagy szalonnadarabka, a torkára. Fél gázsiért is képes volt dolgozni, annyira szerette a munkáját. Elképesztően hitelesen játszott. Tisztában is volt a színészi nagyságával. Korosztálya amerikai sztárjaihoz hasonlították őt.”

Tizenhét évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy az új politikai hatalom képviselői hazacsalogassák. A párt akkori vezérei ugyanis rájöttek, Páger neve, hazatérése az ő malmukra hajtja majd a vizet. Azzal, hogy ő is rájuk szavaz. Nem mellékesen: Páger hazaköltözésével hatalmas léket kapott az erősen jobboldali argentínai magyar emigráció. Valamit valamiért, gondolta a színész, és komoly feltételekhez kötötte hazatelepülését. Visszakért mindent, amit évekkel korábban elkoboztak tőle. Villáját, két nyaralóját, elzabrált bútorait. Minden kívánságát teljesítették, ő pedig – cserében mindezért – nem vett részt az 56-os forradalomban. Jól viselkedett. Kapta is sorra a jobbnál jobb szerepeket. A Vígszínházban ugyanúgy, mint filmben és tévében. Tehetségét minden műfajban kamatoztathatta.

Érdekes

Rudolf Péter

„Ájultan néztem, hogy a parasztembertől a mély intellektusú mérnökig, jogászig milyen széles nyomtávon halad, és annyira modernül játszik! Sok történetet hallottam róla, és magam is sokat ücsörögtem mellette a Pesti Színházban. Több mint háromszázszor játszottam vele a Kőműves Kelemenben. Azért jártam be fél órával korábban, mint a többiek, mert ő már bent volt, és sztorizott. Egy tévéjátékban is dolgoztam vele, az utolsó munkái egyikében. Téni bácsi akkor már harcolt a szöveggel. Mindent kitaláltam neki, hogy megkönnyítsem a dolgát. A tenyerembe írtam neki a szavakat, s ha a kamera úgy állt, észrevétlenül besúgtam neki. Várkonyi Gábor rendező meglátta a teleírt tenyeremet, félrehívott, és azt mondta: Péter, ezt egyszerűen nem hiszem el! Az ország legjobb színészével játszol, és nem tudod a szöveget! Rejtélyes módon ennek az lett a vége, hogy én álltam ott felkészületlenül.

A nyolcvanas évek közepén díjat kaptam a veszprémi tévéfesztiválon. Téni bácsi táviratban gratulált. Két évvel ezelőtt egy barátom hívott fel valamilyen aukcióról, hogy ott van egy Páger-festmény, érdekel-e. Tudta, milyen nagy tisztelője vagyok Téni bácsinak. Persze hogy megvettem a festményt. Páger Argentínában festette, onnan került haza valahogy. Mint utóbb kiderült, azzal tartotta el magát, hogy a kinti magyaroknak, ott élve köztük, nosztalgikus képeket festett az óhazáról. Egy Szentendrére emlékeztető havas tájkép került a birtokomba. Rendkívüli tehetsége ebben is megmutatkozott. Én idős korában ismertem meg őt. Lehet, hogy ülve öreg bácsi volt, sőt még ha felállt, akkor is, de ha megszólalt és elindult, azt hittük, ez az ember sosem fog meghalni, akkora energia hajtja. Szerettem őt nagyon. Csüngtem a történetein. Szerencsésnek érzem magam, hogy még dolgozhattam vele.”

Édesapja csizmadia volt Makón. Szigorú ember hírében állt. Dühében lábbal tiporta szét fia festőállványát, hegedűjét a fején verte szét. A színpad varázsa színházi jegyszedő édesanyja révén fogta meg. Nyolcan voltak testvérek, munka jutott mindenkinek. „Végigdolgoztam az egész gyermekkoromat – nyilatkozta –, hogy legyen ruhám és tandíjam. Aratógépeket szereltem, cséplőgéphez mentem munkásnak, summásnak, ahol fél részt kaptam, hordtam a rudast meg a pelyvát, tizennégy évesen búzával töltött zsákokat cipeltem.” Az érettségi után előbb az élet vérzivataros színpada, az olasz front következett, ahol kadétőrmesterként szerelt le, utána került a székesfehérvári színházhoz, ott három évet töltött. Imádta őt a közönség. Kecskemét, Pécs, Nagyvárad, Szeged. Hívták, vitték, voltak évek, amikor huszonöt-harminc szerepet kapott. „Az emberek bennem élnek, soha nem utánzom őket” – mondta. Markáns vonásaival, rekedtes hangjával minden szerepét izgalmassá tette. Zápor, Katonazene, Mici néni két élete, Fotó Háber, Hattyúdal, A kőszívű ember fiai, Iszony, Utószezon, Isten hozta, őrnagy úr! A hatvanas évek legendás alkotásaiban nyújtott emlékezetes alakításokat. Később a Hatholdas rózsakertben, a Fekete gyémántokban, a Circus Maximusban, tévében A fekete városban.

Érdekes

Bakacsi Alíz, a Pesti Színház művészeti titkára

„Fiatal kollégái a Kőműves Kelemenből imádták, ha sztorizott. Volt egy trónja, amelyet neki hoztak fel a bútorosok, de mindig csak erre az estére, Letették a társalgó közepére, és Téni bácsi ott ücsörgött benne. Bea néni, a felesége, aki lehetett vagy harminc kiló, minden alkalommal jött vele, és ott ült mellette. Abban a pillanatban, amint Ténikéje színpadra lépett, ő már az emeleti részről figyelte őt. Mire felért a színpadról a társalgóba, Bea néni is ott volt már. Aztán vagy letolta, vagy megdicsérte őt. Példaértékű összetartozás volt köztük. Abszolút szerette, ezt érezni lehetett. De a nadrágot Bea néni viselte.

Politikai múltjáról, hogy valóban szimpatizált-e a nácikkal, és hogy miért parolázott 1944 késő őszén a nyilasvezér Szálasival, nem beszélt. Arról mi sem faggattuk őt. Ha régi nőügyeit hozta elő, Bea néni azt mindig rosszallta. A háborúban az ő Ténikéje ugyanis összeszedett valami nemi betegséget, amit ő nagyon szégyellt. Elítélően tekergette a fejét, hogy ne hozza már fel újra ezeket a sikamlós történeteit. De a fiúk csak biztatták, hogy tessék csak folytatni, Téni bácsi! Valósággal itták a szavait. A nők bálványa volt fiatalon. Ahogy lépegetett fel a lépcsőn, a társalgóba tartva, még idős fejjel is megjegyezte, ha elmentem mellette, hogy: Csak pár évvel lennék fiatalabb, nem úsznád meg! Olyankor kacagva kérdeztem tőle: Téni bácsi, lelassítsak?

Azután, hogy a magyar kormány felvette vele a kapcsolatot, és hazaköltözött Argentínából, a Gellért Szálló lett az ideiglenes lakhelye. Ezt ő kérte, hogy amíg állami pénzen nem hozzák rendbe a villáját, addig állják a szállodabeli számláját. Imádott ott lakni, mert kiszolgálták.

1986 decemberének egyik vasárnap délutáni előadására hiába vártuk. Nem jött. Sejtettük, hogy baj van, hiszen sosem késett. Hívogattuk a számát, de csak sokára vette fel egy rokon a telefont. Akkor próbálták újraéleszteni.

Munkabíró, pokoli precíz színész volt. Mint a gép. Mindig pontosan oda állt, ahová évekkel korábban állították a színpadon.

Miután elfoglalta a trónját a társalgóban, egy nagy bögrében megkapta a tejeskávéját, azt iszogatta kezdésig. Közben beszélgetett. Minden este ez történt, ha játszott. Élet volt körülötte. Mintha gombnyomásra jöttek volna a történetek belőle. Kedves kis öreg volt. Adott magára. Divatosan öltözködött. Frissen vasalt ingben járt. Elegáns sálja, pecsétgyűrűje volt.

Temetésére bérelt busz vitt bennünket a Vígszínház elől. A Hegyalja úton, az egyik kanyarban lerobbant a busz. Felmondta a szolgálatot. Nem akart elindulni. Füstölt. Át kellett szállnunk a gazdasági igazgatónk által lestoppolt városi járatra. Amint a sofőr kinyitotta az ajtót, jegy nélkül feltódultunk, s olyan szorosan álltunk egymás mellett, mint a heringek. Az utasok, akik munkából tartottak hazafelé, kapkodták a fejüket, hogy mi történhetett, hiszen látták, hogy feketében vagyunk. A Farkasréti temetőben már csak ránk vártak. A kaputól a ravatalig mindenki futott, ahogy bírt, hogy beálljunk a helyünkre. Öt percig levegő után kapkodtunk. Mikor megszólalt a zene, minden arcon ugyanazt láttam: Ténikém, ugye, nem haragszol, hogy elkéstünk?”

Azon a bizonyos december 14-i délutánon, 1986-ban azt hitte, hőemelkedése van. Eszébe sem jutott, hogy lemondja az esti előadást. Gyógyszert vett be, nem segített rajta. Orvost kellett hívni hozzá. Kórházba vitték, de már csak egy óra volt hátra az életéből. Este az egyik legkedvesebb szerepét, a Vándort játszotta volna a Kőműves Kelemenben.

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2021/6. számában jelent meg!

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most még egyszerűbben megteheti IDE KATTINTVA.

Páger Antal