Nő a sötétben

Mások úgy vélik, az író neve olyan, akár egy jól ismert márka, amely garanciát jelent a minőségre. Mi történik, ha a szerző a rejtőzködést választja, és álnév mögé bújik? Építhet a közösségi média korában fényes karriert valaki, akiről a közönsége azt sem tudja, hogy kicsoda? Most ezeket a kérdéseket járjuk körül.

A posztmodern irodalom egyik sajátossága az írói misztifikáció, amikor a szerző egy alteregót vagy álnevet választ. Ez azonban korántsem napjaink divatja, ugyanis már a középkori művészekre is jellemző volt az anonimitás, akik nem saját dicsőségükre alkottak, szellemi munkásságuk termékeit Istennek dedikálták. Idővel azonban győzött a becsvágy és az öntudat, a humanizmus korában a névtelenséget felváltották az álnevek. Néhányan egyszerűen latinra vagy görögre fordították a születési nevüket, többen használtak anagrammákat, azaz keverték össze nevük eredeti betűit, mint ahogy azt Ady is tette, amikor Ydaként publikált. Az sem ritka azonban, hogy a szerző eredeti neve egyáltalán nem áll rokonságban az általa választottal. Az efféle változtatásoknak lehetnek kereskedelmi okai, hiszen egy jól hangzó, frappáns név lehet akár a siker záloga is. S persze azt sem érdemes figyelmen kívül hagyni, hogy egy efféle döntéssel a szerző identitása, politikai nézetei és magánélete egyáltalán nincsenek hatással a papírra vetett sorok jövőjére. Vannak művészek, akik végül saját magukat leplezik le, de akadnak olyanok is, akik esetében még a szakma is azt találgatja, kik is ők. Ezt a tábort erősíti az olasz sikerszerző Elena Ferrante is, aki 1992-es debütálása óta az írásban adott interjúiban számtalanszor elmondta, szeretné megőrizni a civil életét, valamint nem szeretné, ha személyi kultusz alakulna ki körülötte.

A levél, amivel minden kezdődött

„Hiszem, hogy a könyveknek, miután elkészültek, nincs szükségük a szerzőkre. Ha van mondanivalójuk, előbb-utóbb megtalálják az olvasóikat, ha nincs, nem. Rengeteg példa van erre. Nagyon szeretem azokat a roppant titokzatos régi és újabb könyveket, melyeknek nincs meghatározott szerzőjük, de volt és van önálló, sodró életük. Egyfajta éjjeli csodának tekintem őket, mint amikor gyerekként vártam a Befana ajándékait, rettentő izgatottan feküdtem le aludni, és amikor reggel felébredtem, ott voltak az ajándékok, de a Befanát senki sem látta. Az igazi csodák azok, melyek mögött sosem tudjuk meg, ki áll, legyenek azok a ház titkos szellemeinek aprócska csodái, vagy az igazi nagy csodák, melyektől tátva marad a szánk. Megmaradt bennem ez a gyermeki vágy az apró és a hatalmas csodák iránt, még mindig hiszek bennük”

– olvasható Ferrante olasz kiadójának és egyben szerkesztőjének, Sandra Ozzolának küldött levelében, amelyben egyúttal azt is kijelenti, e szándékát soha nem fogja megmásítani. Így csupán annyit tudunk a titokzatos írónőről, hogy az általa jegyzett Nápolyi regények című tetralógiából tizenegymillió példány kelt el, maga mögött tudhat számos filmes adaptációs és sikersorozatot, amit a művei ihlettek, Nápolyban Ferrante-túrákat tartanak, s talán nem is lenne igazi olasz jelenség, ha nem neveztek volna el róla pizzát.

Zavaros és lezáratlan, akár az élet

Bár Ferrante debütálása óta harminc év telt el, a nemzetközi siker egészen 2011-ig váratott magára. Ekkor jelent meg az említett Nápolyi regények első része, a Briliáns barátnőm. A Los Angeles Timesnak adott interjújában azt nyilatkozta a tetralógiáról, maga sem tudja pontosan, honnan jött az ötlet, sok impulzus áll benne össze, maga a történet pedig az írás közben alakult. Ahogy Ferranténál oly sokszor, a helyszín ebben az esetben is Nápoly. Azonban, ha ő mesél róla, nem a képeslapokon látott romantikus jelenetek villannak fel előttünk, hanem az a különös, vad város, ahol folyamatosan izzik a feltörni készülő valóság, amit csak a belső kör, az ott élők ismernek igazán. A szegénynegyedet az ott rekedt egyszerű emberekkel, a magaslatot az oda menekült tehetősebb középosztálybeliekkel. Ferrante hősei általában mindkét világban otthon vannak, ők jelentik a kapcsolatot a két oldal között.

Felnőni, írja Ferrante, nemigen lehet anélkül, hogy erőszakot ne tennének rajtunk valamiképp. Művei nem éppen kellemes olvasmányok. Általa olyan kérdéseket teszünk fel önmagunknak, amelyektől megrettenünk, mert próbáltuk mélyen elásni magunkban, mert talán nem is szeretnénk tudni rájuk a választ. Mit jelent felnőni? Mit kezd az ember a felfedezett családi titkokkal? Mit tesz, ha a hozzá közelállókban csalódnia kell? Hogyan építi fel és dönti le magában a saját bálványait? Miként befolyásolják a környezetében élők tulajdonságai, szokásai, gondolatai és manipulációi a jellemfejlődését? Ferrante megbűvöli olvasóit, játszik velük. Szereplőkké teszi őket, pont, mint a fiktív karaktereit. Állandó önvizsgálatra késztet, hiszen az általa bemutatott hétköznapi élethelyzetek, traumák, emberi kapcsolódások mindenkinek ismerősek. Visszafogott stílusban, tárgyilagosan beszél, mégis képes arra, hogy szélsőséges érzelmeket váltson ki közönségéből. Az igazságkeresés hajtja. Meg akar érteni valamit, ami eddig nem volt világos számára – ehhez pedig az írást hívja segítségül. Néha zavaros és kusza, máskor ellentmondásos és kiismerhetetlen, s van, hogy lezáratlannak, félbehagyottnak tűnik, akár az élet. Írásaiban nem véletlenül hangsúlyosak a baráti kapcsolatok. Ezeket ő maga is többre becsüli a szerelemnél, ami szerinte sokkal könnyebben beszennyeződik és múlik el.

Az ábrázolásmód magáért beszél

Pár évvel ezlőtt úgy tűnt, lehull a lepel a nagy titokról. Egy olasz oknyomozó riporter megszerezte az Elena Ferrante könyveit kiadó cég fizetési listáját, valamint az olasz ingatlanok adatbázisában is kutatott. Claudio Gatti, az Il Sole 24 Ore újságírója arra jutott, hogy minden alkalommal, amikor egy Ferrante-regény befut, Anita Raja műfordító egy nagyobb összeggel gazdagszik. Állítását életrajzi és szakmai adatokkal is alátámasztotta. Raja férje egyébként nem más, mint az elismert nápolyi születésű író, Domenico Starnone, akinek karakter- és városábrázolásai hasonló stílusúak, mint a Ferrante-regényekben. Így az is felmerült, hogy nem a műfordító, hanem a férje lapul az Elena Ferrante név mögött. Raja és Starnone azonban az elejétől vehemensen tagadják, hogy ők állnának a Ferrante-jelenség mögött, ahogy a többiek is, akiket az évek során azonosítottak a titokzatos írónővel.

Ferrante az egyik, a The Guardiannek írt publicisztikájában később kifejtette, hogy gyerekkora óta rajong az ismeretlen szerző fogalmáért. Nápolyban sétálva, a Pio Monte della Misericordia-templomban látott egy apácát ábrázoló szobrot, aki imára kulcsolja a kezét, s csukott szeme ellenére teljesen átszellemült arca van. Elena szerint az ismeretlen számára ez azt üzeni, hogy csakis annyit tudhat a mű alkotójáról, amit a szemével lát, tapasztal. És ő minél tovább nézte az apáca alakját, annál többet tudott meg a művészről, mintha életrajzi adatokat olvasott volna róla. Az ábrázolásmódja magáért beszélt. Ő is ezt szerette volna elérni a könyveivel.

Tönkő Vera, a Ferrante-regények magyar szerkesztője úgy látja, a titok mindig vonzó.

„Van abban valami nagyon izgalmas, hogy odalapozunk a könyv végére, és nem találunk ott senkit. Nem szerepel a hátsó fülön vagy a hátsó borítón a szerző fotója. Nem tudjuk, hogy férfi vagy nő, szőke vagy barna, szép vagy csúnya, fiatal vagy öreg. A hiány munkára fogja a fantáziát, és az egyébként láthatatlan szerzőt elkezdjük a művekben keresni, például a Nápolyi regények Elena nevű narrátorával azonosítjuk, és innentől kezdve a mű a mostanában olyan divatos autofikciós regényként olvastatja magát.”

Szöveg Tilajcsík Dóra